Nem egyszerű egy olyan zenekar új anyagáról írni, amely immáron közel 30 éve gyűri az ipart és már a 80-as évek közepe táján lerakták az agresszív, brutális fémzene alapköveit, ezzel örökre beírva magukat a metal nagy történelemkönyvébe. Az akkoriban fénykorát élő stílus mára már kicsit kikopni látszó alapbandája mindig hiteles és hű maradt saját magához, hiába jöttek-mentek a különböző - rock zenén belüli - divatok. Nem hatotta meg őket a grunge, a hardcore/punk, a nu, a black és a folk őrület sem. Bár a punk jegyeiben készült Undisputed Attitude album azért beillett az akkori képbe, hiszen Hanneman mester egyik kedvenc zenéjéről beszélünk, de mégsem ugyanaz, hiszen a gyilkos brigád egy óriási "fuck off"-ot mutatva igen csak leiskolázta az akkor népszerű mezőnyt ezzel a feldolgozásokkal teli lemezzel, bebizonyítva, hogy mi is az igazi HC/punk!

Véleményem szerint ez a stílus a mai napig rányomta bélyegét az azt követő kiadványok hangzására, ami persze nem feltétlenül baj, de számomra ezzel elveszett a klasszikus régi Slayer feeling, ami a Show No Mercy és a Seasons In The Abyss között jellemző volt rájuk. Ha csak az utolsó három lemezt veszem figyelembe nekem úgy tűnik, mintha egy thrash/crossover banda mostanra érett volna be és az új anyag hozta volna meg az áttörést. Látszik, hogy újra nagyon együtt van a négy tagú mészárszék.

A szemfülesebb rajongók már a teljes album megjelenése előtt beszerezhettek három számot (Psychopathy Red, Hate Worldwide, World Painted Blood) az új kiadványról. Ezek a számok azonnal a kedvenceim közé kerültek, de aztán még felsorakozott melléjük az Unit 73, a Snuff és a Not Of This God, amik a legjobban hajaznak az őshangulatú Slayerre, aztán a Public Display of Dismemberment a szélsebes tempójával is igen lenyűgözőre és - nagy örömömre - brutálisra sikeredett, valamint a Beauty Through Order lassú Season -ös kezdésével, de a végére begyorsulós tempójával is igencsak kellemesen hat a hallójárataimra. Nos ennyit a zúzásokról, következzék a művészet. A Human Stain abszolút olyan, mintha a Seasons In The Abyss-el egyidőben született ikertesók lennének. Elborult, sötét, komor. Nem rossz! Az Americon politikai töltetű témája is abszolút meggyőző, de az én füleimnek kissé dallamos és lassú, főleg így, hogy tudjuk kiknek a szerzeménye. Ami a leginkább nem fekszik nekem az a Playing With Dolls kezdő és aztán visszatérő gitárprüntyögtetése. A nóta úgy magában egész jó még a lassúsága ellenére is, de a kezdő témát én lehagytam volna róla és valami mást illesztettem volna be egy ilyen borongós hangulatú tételhez.

Úgy vettem észre, hogy az örökifjú King/Hanneman páros hozták a szokásos őrült gitárjátékaikat, Lombardo dobvirtuóz úr újabban ismét a legjobb formáját mutatja, viszont Araya hangján már érezni némi fáradtságot. Mindent összevetve a World Painted Blood egy nagyon profira sikerült, hamisítatlan Slayeres védjegyekkel ellátott, igazi thrash zúzda lett, ami sokszor fogja leépíteni a szomszédaimban lakók idegrendszerét. Természetesen egy ilyen zenekar már nem engedhet meg magának bármilyen hangzást, ezért ez ismét tökéletes, mint mindig. Én az ezt megelőző két kiadványra (God Hates Us All, Christ Illusion) 9-est adtam volna, ezért ez mindenképpen megérdemli a 10 -est! Thrash 'til Death!