Kételkedve, hatalmas félelemmel szívemben érkeztem meg a Sonata Arctica idei körútjának budapesti állomásként otthont adó, az általam hangosítás és kiszolgálás szempontjából is kedvenc Club 202-be. A finn zenekar ugyebár negyedik sorlemezük után kissé letért a vidám döngölős power metal útjáról pár művészkedő, progresszíveskedő, filmzenésebb lemez kedvéért, de valahol ők is érzik (vagy csak nagy a nyomás), hogy vissza kell kerülni a régi vágásba. Ígérgetik, hogy "na jó, ez most kísérletezős volt, de a következő, na az újra erős lesz". A Days of Grays nem lett az... Utána megint: "kiéltük magunk, no majd a következő az odavág, mint az Ecliptica". A Stones... lemezt nem fogadták túl jól a kritikusok. Aztán most: "igen, ez most télnyeg olyan lesz mint a régiek, nézzétek, még a logót is visszaváltoztattuk" Hát... Én szerettem volna, ha az új lemez, a Pariah's Child tényleg pariah-t ritkítja (ha-ha), de nem, sajnos nem, közelebb van a célhoz, majdnem, de még nem...

...ellenben akadnak rajta olyan szerzemények, amiket élőben biza meg tud dörrenteni a csapat, a koncert egyik csúcspontját is új dal hozta, de először beszéljünk az előzenekarról, a múltról, arról, hogy hova lett a bizalom a csapattal kapcsolatban, és arról, hogy mégis becsületükre váljék, hogy teletöltötték a Club 202-t ezen a keddi estén. Rendben, az is tény, hogy a rákövetkező nap volt május 1, az ünnep, amikor millió alien lepi el a közösségi oldalakat és kivonulnak a népek egy alapos alvás után ünnepelni a szeretetet, persze kevés a biztonsági ember. Lehet közrejátszott ez is, kényelmesebb sokaknak úgy elmenni partizni, hogy másnap nincs se suli, se meló, se semmi, nagyon szerencsés dátumot kapott a budapesti állomás. Én személy szerint sajnálom, hogy a tervezett interjúm Tony Kakkoval elmaradt, mert nagyon szívesen megkérdeztem volna tőle, hogy az új lemezeikkel fognak-e friss, fiatal rajongókat, új husikat? Mert nekünk fiatalkorunkban ott volt a Silence, a Winterheart, amikhez rengeteg emlék kötődik, és be kell vallani, jóval fogósabb lemezek ezek, mint a banda utóbbi négy anyaga. Sikerül-e az új iránnyal megfogni a fiatalabb réteget, mint amilyenek mi voltunk, és lehet, hogy csak a mi fülünk "vénült" hozzá a Sonata folyamatosan evolúció alatt lévő zenei elképzeléseihez? Attól tartok, a közönséget elnézve az utóbbi a válasz. Rengeteg fiatal lány és 'girly men' vegyült a power koncerteken általában jelen lévő ismerős arcok hadában, ám elnézve a közönség nagy részét még mindig a régi, speedesebb dalok indították be.

Tudja a fene, védeném is a srácokat, meg nem is. Az tény, hogy az új lemezről hiába zengtek himnuszokat, hogy "nagy visszatérés a speedesebb vonalhoz", meg hogy "ez kellett volna jöjjön a Reckoning Night után". Nem. Janni Liimatainen így is-úgy is elhagyta volna a bandát, ennek a For the Sake of Revenge DVD turnéfilmjében is voltak finom jelei (playing sober was a mistake), és távozásával meglátásom szerint felszakadt az a gát, ami Kakko mester musicales-filmzenés elképzeléseit még aránylag tradicionális speed-powerben tartotta. De félre a nagy dumát, a Pariah's Child sajnos sehol sem illik a sorba, igaz, hogy visszajöttek a kétlábgépes refrének és könnyebben megjegyezhető, tipikusan finnes dallamok, de ez még sajnos nem redefiniálás. Úgy érezni, Kakko ment volna a saját agya után, de a nagy nyomásnak engedve megpróbált visszakanyarodni a dalírásban, csak sajnos erre már képtelen. Így a lemez sokkal közelebb áll az előző Stones-hoz, mint az emlegetett Eclipticához. Védeném a zenekart, mert mégiscsak egy kellemes lemez, dalai könnyen felfoghatók (itt -ott persze), poénkodás is van rajta bőven, rengeteg jó pillanatot adhat a hallgatása sok dalban, mégiscsak egy továbbfejlődési lépcsőfok, ténylegesen jobb mint az előző két korong, de az első négy lemezhez képest rengeteg az olyan dolog, amiért nem tudok hatékonyan kiállni a srácokért egy kocsmabunyóban. Kezdve a kezdődaltól, ami lehet bomba refrénes és nagyon szép, dallamos, de sehol nincs egy Weballergyhez vagy Abandoned-hez képest. A lemez balladája, a Love is szép, de még egy Tallulah-hoz képest is geil. A záródal Larger than Life-ot is dicséri a zenekar, hogy mekkora dobás és favorit, de egy Power of One-hoz hasonlítani hiba, főleg csak azért mert majdnem olyan hosszú. A kellemesebb daloknál is állandóan felbukkan ez az érzés, hogy igen, jó ez, jobb már, de azért az az egyik és másik régi dal, az mennyivel MÁSabb... Jópár friss szerzemény került be a programba, de a koncertleírás előtt pár szót a múltbéli találkozásainkról.

A zenekar utolsó igazán odapörkölős bulija számomra az akkor még Wigwamos Reckoning turnés volt. Elsőként volt a zenekar Európa turnén headlinerként, az akkori lemez többnyire jól sikerült, a kiadóváltás miatt is nagy volt a hajcihő a srácok körül, sokan szerettük őket nagyon. Aztán az Unia még megbocsátott körét két botrányos jelenés is követte, az egyik a Pecsában történt, a Days of Grays turnéján, ahol rá lehetett fogni Kakko megfázására is a koncert minőségét, de volt ott baj a zenészekkel is. És ugye a Metalfestes jelenésük után jegyeztük meg sokadmagammal, hogy vége, ez a zenekar innentől ha melodic deathet játszik sem fog érdekelni. Ugye mindenki emlékszik még az akkor épp aktuális "olyan lesz mint régen" dalra, a Flag in the Ground-ra, ami a lemez promódala is volt egyben, és aztán még egy olyan tétel még véletlenül sem volt a korongon? Nos, a Metalfest első 5 percében még ezt a dalt is sikerült meggyalázniuk, hazaértemkor letéptem a falról a Reckoning Night-os zászlót, könnycsepp nélkül dobtam a szekrény mélyére ahol a mai napig is van... Ettől függetlenül, ha új anyag érkezik, kíváncsiságból meghallgatom, bedőlve a marketingdumáknak, és a koncertet se hagyom ki, és rengeteg régi ismerőssel találkozok, akik ugyanúgy vannak mint én, mégis eljönnek. A régi daloknak a varázsa még megvan, és hát a zenekar hiába élőhalott speeder, aki harapással fertőz és úgy maradsz, szeretve a zenéjüket, tudnak még úgy játszani és marhulni a színpadon, továbbá olyan fényshow-val kiállni, hogy semmilyen más látványelemre nincs szükségük a népvadításhoz.

Előzenekaruk az olasz Trick or Treat, itthon kevésbé ismert banda, de énekfronton a Luca Turilli-féle Rhapsody-ból ismerhető gigatorok, Alessandro Conti jeleskedik, aki a 2012-es LTR koncert óta személyes kedvencemmé vált. A Trick or Treat brutálisan Helloween orientált. Mivel 2002-ben eleve egy ó-Helloween tribute-ként kezdték pályafutásukat, így ez nem is meglepő, azonban kinőtték magukat, és több saját anyag megjelentetésén is túl vannak. Egyértelmű middlefinger a hazai tribute-szaporulatnak, hogy lehet ezt így is, mindig van hova fejlődni. Jelenlegi friss anyagukon, a Rabbit's Hill-en olyan nevek vendégszerepelnek, mint Damnagoras vagy André Matos, de korábban vendégeskedett náluk Michael Kiske és Michelle Luppi is. Kiállásra, játékra, dalokra és koncepcióra is az első két Keeper-t idézik fel, Conti hangja pedig olyan mint valami becrackezett Kiske, elképesztő miket tud művelni a legnagyobb lazasággal az arcán, vagy épp egy felfújhatós gitárral imitálva pénisze óraállását. Gyönyörű babarózsaszín hangszerekkel virítottak az amúgy nagyon is fémesen öltözött Guido Benetti és Luca Cabri gitárosok, Leone Conti basszeros úgy nézett ki mintha valamilyen szupertitkos földalatti börtönlétesítmény smasszere lenne egyéb idejében, a doboknál pedig egy csupaszakáll csupamosoly gép, Luca Setti ült. És akkor egy ilyen speciális alakulatot tessenek elképzelni, ahogy bő terpeszekkel és rettentő hajsörényekkel vidáman játsszák Cindy Lauper eleve gyerekesen vidám slágerét, a Girls Just Want to Have Fun-t, mondanom sem kell, a végeredmény karszőrfelállítóan hidegrázós volt, oda a kockacukor annak, aki kitalálta, hogy ehhez a dalhoz nyúljanak. Saját dalaik követik a Helloween speedesebb dalfelfogását, a záró Like Donald Duck alatt vált igazi parádévá a rövidke jelenésük, felfújható gitártól kezdve hatalmas, először kézen viselt, aztán a dobos homlokához vágott Miki egér kesztyűig ment a marhulás, régebbi videóikat elnézve náluk ennek már hagyománya van. Ahogy a felfújhatós gitár Nirvanás szétzúzásának is az lehet. LOL! Személy szerint nagyon örülök annak, hogy egy zenekar továbbvitte a germán power ökörködősebb, lazább ágazatát is, ha már a Gammaray is megkomolyodott az évek alatt, a Helloween pedig thrasherré itta magát a legutóbbi lemezein.

A pontos kezdés az egy olyan dolog a zenészszakmában (meg úgy gondolom eleve a vendéglátásban is) hogy az valami csodálatos, mosolyt és megkönnyebbülést eredményez, ha hátsó probléma nélkül, a kiírt időben elhalkul az aláfestőzene és indul a show. Másodpercre pontosan, rövid szöveges intro után robbant a farkacsvicsorgással kezdő The Wolves Die Young, az új anyag szép, kicsit itt-ott progoskodó, de refrénjében bomba kezdődala. A Sonata Arctica ismét egy minimálisabb színpadi designt használt, a molinó előtt most egy brutális fényszett adott kellő látványbeli pluszt, persze Henrik Klingenberg billentyűshangszer parkja és Tommy Portimo méretes dobcájgja az egész emelvényre kiterjedt. A zenekar még mindig otthonosan lakja be a színpadot, a Janit váltó Elias Viljanen kellőképpen asszimilálódott a bandába, kicsit karcosabb, riffelősebb felfogásai remekül passzoltak az olyan régi dalokhoz, mint a My Land, Replica, San Sebastian, viszont a kilépett Marko Paasikoski helyére érkezett Pasi Kauppinen basszusgitárosnak vagy nagyon ízlett a magyar sör, vagy gyújtott pár rakétát a buli előtt, mert a grimaszai mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Szellemként lebegett a színpad jobb és bal oldala között, lassú vicsorokat és pofákat vágva a közönségbe, persze játéka megdöbbentően jó volt, megadta a daloknak az eddig sokszor hiányzó, megfelelő aljukat, persze figyelembe véve azt a dolgot is, hogy Marko már a Reckoningos bulikon olyan fejjel játszott, mintha lépni akarna (nem is tudom most mit kezdett volna magával, hisz már nem gyújthatott volna rá odabenn, színpad ide vagy oda).

Tony Kakko haja pont olyan mint a Gyűrűk Ura filmekben Gandalf szakálla... ami exponenciálisan ment össze a film perceivel, és a végére már egész kicsi volt. Ha Peter Jackson még tíz perccel többet forgat a Király visszatérhez, láthattuk volna Ian MacKellen állát. Kakko pedig minél nagyobbat füllent a lemez old-schoolosságáról, haja annyit húzódik vissza. Rendben, hogy ez most így egész fiatalos volt, biztosan nagyon kényelmes is, de ha a következő lemez se lesz olyan, mint az Ecliptica, akkor bizony átkeresztelkedhet majd Lex Luthorra (idősebbeknek Lauritzen is lehet). Viccet félretéve, kétféle Tonyt láthattunk az este. Volt egy, aki majd felrobbant az örömtől az új lemez (és a túlontúl sok dalt képviselő előző) dalaiban, és volt egy, aki még a Replicát is képes volt unott arccal előadni, vagy szöveget rontani az ezeregyedszer játszott Fullmoonban, esetleg elmismásolni a helyi kért meglepetés Victoria's Secret végét. Dalszerzőként látni rajta, hogy imádja az új számait, valahol belül ő már továbbfejlődött, teljesen mások az elképzelései, és hiába ír fasza színpadias dolgokat és érzelmes dallamokat, mikor ha oda jut a sor, mindenki a régi speedelést várja, vagy a többség elájul a Replicától, ami pont úgy kutyakakiként ragadt a zenekar cipőjére, mint a Maidennél a Fear of the Dark. Tony Kakkonak musicaleket kéne írnia és rendeznie, esetleg ha ennyire hiperaktív, még szerepelhetne is bennük, nem hiszem hogy a Sonata közönségét sokáig ki tudja majd elégíteni folyamatosan fejlődő elképzeléseivel, aminek csak a rajongói (vagy kiadói) kérések vetnek horgonyt.

15 éves a zenekara, az előzetes setlist-nyomozásokból az derült ki, hogy minden állomáson variálják a koncertet, több dalt is cserélve. Nálunk hál' istennek kikerült a Cloud Factory, az új lemez egyik legértetlenebb dala, bent maradt sajnos a Love, egy Miserynél is csöpögősebb ballada aminek élőben saját meglátásom szerint semmi értelme azon kívül, hogy leülteti az embereket. Viszont speedelésből kaptunk olyan örökzöldeket, mint a FullMoon, a közönségénekeltetős Kingdom for a Heart, vagy a zseniálisan önparódiába hajló Wolf and Raven. A csúcspontot egy hosszú dal alkotta, mégpedig a zenekar egyik legnagyobb irománya, a szilveszterkor buliból hazafelé leütött, így tömeggyilkossá váló világítótorony-őr tragikus lovesztoriját elmesélő White Pearl Black Oceans, ami alatt a fényjáték döbbenetesen ötletes volt, az egyik reflektor világítótorony fényeként pásztázott körbe az emberek felett, kövér, fehér fénycsíkkal. Számomra ezt a dalt élőben elkapni bakancslistás feladat volt, örök köszönet hogy nem cserélték ki esetleg két rövidebb, új dalra, szerintem a programból ezek után ki se vegyék, világítótoronyként emlékeztetve mindenkit azokra az időkre, amikor még ilyen hatalmas dalok születtek a finn műhelyekben.

A Pariah's Child lemez egyik kevésbé érthető dala robbantott másik csúcspontként, de akkorát, hogy a fal adta a másikat. Az X Marks The Spot egy lecsúszott zenész magára találásáról szól, és ezt egy csapat gyereknek meséli a dal közben. Maga a zenei alap talán a legkeményebb húzású az anyagon, és az énektémák kifejezetten ötletesek, egy atombiztos refrénnel kiteljesedve. Amíg a lemezen valahogy elsikkad a dalcsokorban az egész, valahogy erőtlenül hat és nem igazán érthető a rengeteg duma jelenléte, élőben ez nagyon működött.

Sajnos nem hibátlan az új anyagos dalválasztás sem, olyan szerzemények mint a szürkés What Did You Do In The War, Dad? vagy a fentebb említett Love, akár a ráadásos Blood, sajnos nem tipikus koncertnóták. Ugyanez a helyzet a Stones lemezzel, azon is kevés az igazán jól megszólaló dal, ezen az estén a klipes I Have a Right és Losing My Insanity fért bele a képbe, és teljesen bele is illett a műsorba, remélhetőleg a Pariah is letisztul majd a későbbiekben, mert jó pár szám van, ami élőben nagyobbat csenghetne. A ráadásban a San Sebastian egy érdekes módon került tálalásra, a korai és a re-visited verzó össze lett ollózva itt-ott, remek ötlet volt így megkeverni, csak sajnos az ének addigra már gyengélkedett, ezt a Don't Say a Word-el és az állandó szokásos zárással, a Vodka-val toldották még meg, Tony többször említette, hogy olyan neki Budapest, mintha hazajönne, általában interjúkban is emlékszik részletekre, felidézte a 14 évvel ezelőtti első pesti koncertjüket, mikor a Stratovarius-szal járták első turnéjukat.

Mindenképpen pozitív, ha emlékszik dolgokra, szívesen élni meg azt, ami a zenéléssel jár, remélem, ha tényleg ír egy musicalt akkor lesz rá lehetőségem végignézni. A Sonata jelenlegi zenei képe egyáltalán nem áll messze egy ilyesmitől, de a régi, fasza kis power metaltól, ami napokig a füledbe ragadt, és se a postás, se a szomszéd kutyája nem tudta levakarni a mosolyt az arcodról, nos, attól már nagyon is messze áll. Nincs több mit mondani erről, személy szerint örülök, hogy él a banda, tetszik hogy próbálnak fejlődni, hol előre, hol vissza, de vannak dolgok, amik miatt nagyon nem tudom bevédeni őket, remélem nem tűnt túl objektívnek ezen dolgok összegzése.

A Reckoningos zászló azért még egy lemez erejéig a szekrényben marad...

http://sonataarctica.info/
http://www.trickortreatband.com/

A koncert képei a Rockvilág.hu FB oldalán (készítette: Kieron):
https://www.facebook.com/media/set/?set=a.743660605691543.1073741884.104378096286467&type=3