Igazi csemegének ígérkezett ez az este a progresszív rockzene szerelmeseinek, hiszen az immáron 20 éves múlttal rendelkező amerikai Spock’s Beard mellett a méltán egyre elismertebb svéd Beardfish és a brit Sound of Contact formáció is a húrok közé csapott. Utóbbiról eddig sokat nem lehetett hallani, de az alapító Simon Collins (Phill Collins fia) és a turnékon a Porcupine Tree-t erősítő John Wesley gitáros neve elég okot adott a kíváncsiságra.

Apró malőr volt a szervezők részéről, hogy a plakátokon meghirdetett és a jegyeken is szereplő 20.00 órás kezdés helyett az elsőként fellépő Sound of Contact kicsivel 19.00 óra után kezdett játszani. Igaz a LiveSound facebook oldalán a helyes kezdési időpontok szerepeltek, így akik ezt az oldalt figyelték vagy a facebookon bejelentkeztek a szervezők által meghirdetett eseményre időben érkezhettek. A kezdésre így jó, ha száz ember gyűlt össze a színpad előtt, igaz később sem telt meg a hajó gyomra proggerekkel. A vasárnap esti időpont sem volt a legszerencsésebb, de a turné az turné, nem lehet mindenhol jó időpontban játszani.

Az A38 egyébként szerintem több okból is szerethető koncerthelyszín. A vájtfülűek a hely akusztikája és a hangosítás minősége miatt szeretik, vannak, akik sajátos jellege miatt járnak vissza, hogy a színpad előtti szabad tér adta közvetlenségről már ne is beszéljünk. Illetve beszéljünk, az első sorokban állók egyhamar biztos nem felejtik el ezt a bulit. Ment a hangszermustra is rendesen, aki időben érkezett közelről csodálhatta Ronen Gordon (Sound of Contact) és Jimmy Keegan (Spock’s Beard) modern progdobosok által kedvelt módon tamokkal és cinekkel teleaggatott szerkóit, amik előtt állva jómagam is nagyokat nyeldestem. De aztán hamar elvonta a figyelmem a Ryo Okumoto (Spock’s Beard) billentyűarzenálja mögött ládájában szép lassan forgó Leslie. Tudom, látványra semmi különös, de aki hallott már Hammond orgonát élőben, az tudja, mitől vagyok libabőrös már a koncert előtt, ha ilyet látok. A stílusos kezdéshez nem is kellett több mint, hogy mialatt a hangszórókból duruzsolt Phill Collins Father to Son-ja, Simon Collins épp mellettem kaptasson fel a színpadra.

Simon sok tekintetben emlékeztet az apjára, ez a hasonlóság akkor volt a legérzékelhetőbb, amikor a dobok mögött ült. Stílusa, mimikája is a jó öreg Phillt idézi, viszont ez sajnos a hangjáról már nem mondható el, de ezt ne rójuk fel neki, apuci magasra rakta a lécet. Szóval korántsem arról van szó, hogy nem jól énekel, csak épp szerintem hiányzik belőle némi erő, karizma. Ettől függetlenül remek bemelegítő setet toltak a srácok, profin előadott alap prog témákkal. Pont ez volt viszont a bajom is velük, zenéjüknek volt stílusbeli gyökere, a ritmusszekció nálam ötösre vizsgázott, de az egésznek valahogy mégsem volt egyénisége, a témák mondhatni szokványosak, helyenként laposak pláne ahhoz képest, hogy a Dimensionaut albumot majd 3 évig csiszolgatták. Persze ez részemről inkább benyomás, mint vélemény, egy hangot nem hallottam tőlük előtte, egy hallgatás alapján pedig elhamarkodott lenne véleményt formálni. A hét dalból álló műsort a fiúk instrumentális keretbe foglalták, így az első és az utolsó nótában Simon ült a dobok mögött, a többi témát a kölyökképű Ronen Gordon hozta metronóm pontossággal, finom technikával. Amikor az utolsó dalban az ifjabb Collins vette vissza a stafétát, akkor tűnt fel, hogy ő mennyire erőből tolja, ebben is apucira hajazva.

Ha már dicsértem korábban a ritmusszekciót, akkor Matt Dorsey basserosnak is jár a pirospont a pontos alapokért, dögös fill-ekért, és az ügyesen mosolyogva becsempészett Pink Floyd – Hey You témáért is. Dave Kerzner a billentyűknél hozta a kötelezőt, John Wesley-t pedig bármelyik zenekarral ki lehetne állítani a színpadra, játszaná, amit kell. Összességében tehát még egyszer mondom, jó választás volt a Sound of Contact előzenekarnak, abszolút illett a felhozatalba, és bár elsőre nem hengereltek le, azért az albumot be fogom szerezni, aztán ki tudja, még rongyosra is hallgathatom…

Setlist:
Mobius Slip Part 1 (In The Difference Engine)
Pale Blue Dot
Not Coming Down
Remote View
Closer To You
Omega Point
Cosmic Distance Ladder

Jó szokás szerint ezután a színpadot a road-ok, a bárpultot pedig a szomjas rajongók lepték el, a tam- és cinerdő helyére Magnus Östgren minimál szerkója, a hasakba finom söröcske került és már csaphatott is a húrok közé a Beardfish. Erősen bekezdtek az északiak, a több mint negyedórás And The Stone Said: If I Could Speak című opusszal. A banda legnagyobb szakállú, mégis legkölyökképűbb tagja, a basszeros Robert Hansen, a tőle teljesen megszokott módon zokniban tolta végig a műsort, egyedi mozgásával látványnak sem volt utolsó. Rikard Sjöblom billentyűn és gitáron is brillírozott, de az igazán elképesztőt a torkával művelte, hallhatóan képzett énekes széles hangterjedelemmel, hangfekvéseit dalon belül is könnyedén váltogatja - na jó, 15 perces nótában ez majdhogynem elvárt is, de ha kell melankolikus, ha kell hörgős, és ha kell, ha nem lehengerlő.

Az új album progresszív történelmi leckéje, a Seventeen Again nem maradhatott ki a repertoárból, és körbenézve a csupa vigyorgó, második kamaszkorát élő középkorú arcot elnézve ennek nem csak én örültem. Ebben aztán van minden a Genesistől a Deep Purple-ön át a Yes-ig, de a legemlékezetesebb mindenképpen a Focus Hocus Pocus-ára hajazó orgonafutam.

Előkerült a mostanában oly divatos SG forma Gibson is, és kicsit keményebbre kapcsoltak a fiúk, de ezt sem bánta senki, ez is jól áll nekik. Rikard ismét bemutatta mire képes a hangjával, a dalok között poénkodott, és egyszer csak méltatlanul hamar vége is lett a műsoruknak. Hogy kevésnek érzi a színpadon töltött időt, azt ő is megjegyezte, megígérte visszajönnek, és egy legalább két órás showt tolnak nekünk. (Ha a pletykáknak hinni lehet, akkor ezt az ígéretet októberben fogják beváltani, előzenekarnak pedig már be is jelentkezett a hazai prog kiváló zászlóvivőjeként ismert Special Providence – úgy legyen!)

Ha már az Sound of Contact friss korongjáról szóltam néhány szót, a Beardfish The Void című új albumához is fűznék néhány gondolatot. A gyökerek itt is hasonlóak, nem lehet nem hallani a Genesis, Emerson, Lake and Palmer, Focus és egyéb hatásokat, de náluk ehhez jön még némi modernebb hazai íz is, úgymint Opeth és természetesen, ha már lenyomtak velük egy turnét, akkor Pain of Salvation. De mindezek mellett megvannak a saját stílusjegyeik, van egyéniségük és mernek kísérletezni. Gyakorlatilag játsszák, amit szeretnek, úgy ahogy szeretik, és még ha ezt sok felismerhető hatással is teszik, akkor is dicséretes foka az önmegvalósításnak. Nem csoda, hogy a hasonló lelkesedéssel bíró, fáradhatatlan ex-Dream Theater dobos Mike Portnoy is nagy rajongójukká lett.

Setlist:
And The Stone Said: If I Could Speak
This Matter Of Mine
Seventeen Again
Destined Solitaire
Voluntary Slavery

Jöhettek az újabb sörök, és az újabb átszerelés. Sajnos kisebb technikai baki is becsúszott, Ryo billentyűerdejében a japán technika összeveszett az amerikaival, és az egyik midi-vezérlőből jó darabig nem sikerült hangokat előcsalni. Emiatt volt egy kis csúszás, de addig legalább Alan Morse lepacsizott az első sorokban állókkal, miközben sétált pár kört a színpadon egy pohár – higgyük el – narancslével. A banda az új album legslágeresebb nótájával, a Something Very Strange-el indított, aminek az elején kicsit szét is csúsztak, és miután Alan mester sűrűn kortyolgatta a fentebb említett narancslevet kissé aggódva vártam a folytatást. De profi módon összekapták magukat, és felejthetetlen műsort mutattak be, aminek gerincét természetesen az új album, a Brief Nocturnes and Dreamless Sleep dalai alkották, a maradékot viszont főleg a zenekar korai időszakából származó nóták.

Ilyen kellemes meglepetés volt az 1999-es Crack the Big Sky is, Dave Meros brillírozott a basszuson, a hammond szaggatta az eget, a közönség teljesen átadta magát a zenének. Az új korongot indító Hinding Out csak fokozta a hangulatot, az sem tudott rontani a helyzeten, hogy közben Ted Leonard elől a roadok elbontották a szintit a japcsi - amcsi technikai háború oltárán feláldozva azt. Közben átkeveredtem a színpad jobb oldalára, ahonnan a teljesen átszellemült Alan Morse-t figyelhettem közelről. Pengető nélküli egyedi gitárjátéka és fáradhatatlan lelkesedése is csodálatra méltó, végig kontaktban maradt a közönséggel, pacsizott, poénkodott.

A Walking on the Wind szintén a régebbi időkből előásott nóta, itt kicsit belassultak, de olyan hangszeres szólókat és többszólamú vokális megoldásokat kaptunk, amik után nem hiszem, hogy lett volna bárki is, aki ezt bánta. A Submerged vitte tovább a lassúbb vonalat, atmoszférikus hangzásával varázsolta a népet, Ted Leonard pedig talán ebben a dalban énekelte a legnagyobbat. Neal Morse lélekben végig velünk volt, erről nemcsak az őt idéző korai dalok gondoskodtak, a mester ugyanis az új anyaghoz is hozzájárult társszerzőként az Afterthoughts című nótában, ami természetesen itt is elhangzott, a dal többszólamú vokális betétei nagyot ütöttek élőben.

A Waiting for Me című szerzemény után mentek le először a színpadról, ami annak ellenére, vagy éppen azért, hogy erősen Genesis és Pink Floyd ízű, zeneileg nagyszerű tétel. Hasonló hatásokat érezhettünk ugye a másik két zenekarnál is, azonban az okok, motivációk teljesen mások. Amíg Simon Collins az apja nyomdokain masírozik, Beardfish-ék pedig tolják, ami jól esik nekik, addig a Spock’s Beard-nél ez egy nagyon is tudatos dolog. Ez nem azt jelenti, hogy ők nem ezt szeretik, sőt, amerikai zenekarként követik a brit prog vonalat, ami azért valljuk be igen ritka. Arra gondolok itt, hogy amellett, hogy a műfajon belül az egyik legpopulárisabb hangzású bandáról beszélünk, tökéletesen tudják azt is, hogy a közönségük nagy része ezeken a zenekarokon szocializálódott, szívesen hallják ezeket a témákat, a fiatalabb generáció pedig nem nagyon ismeri ezeket, így a modern, elfajult dolgok mellett az igényesebb befogadók hamar felkapják rá a fejüket. Az új album kapcsán ugyanúgy biztosra mentek ezekkel a stílusjegyekkel, mint azzal, hogy Ted Leonard-ot bevették a bandába. Ugye érezzük, hogy ezzel most nem bántani akarom őket, egyszerűen arról van szó, hogy a szó minden értelmében profik.

De kanyarodjunk vissza a koncerthez, ami korántsem ért véget ezzel a nótával, a visszataps után felcsendültek a Go the Way You Go kezdő taktusai. Na nem rögtön, kicsit húzták a közönséget, meg húrozták Ted gitárját, mert jó koncert ugye nincs húrszakadás nélkül, amiből később Alannek is kijutott. C'est la vie. A ráadásban aztán volt minden, pazar dobszóló, jammelés, hangszercsere, felgyorsított Led Zeppelin, latinos zongorabetét, szmókondevóter. A csúcspont mégis az volt, mikor Ryo kirohant egy a disco korszak fénykorát idéző nyakbaakasztós szintivel, toltak egy páros szólót Alannel, majd fogta a hangszert és a tömegbe hajította. Ezután felmászott maradék szintijeinek tetejére, és onnan négykézláb bűvölte a Hammondot…

A szó legjobb értelmében őrült fazonok, a koncert után aláírtak, fotózkodtak, dumáltak bárkivel. Ez a közvetlenség, és a feledhetetlen zenei élmény, amit a három zenekar nyújtott ezen a hűvös vasárnap estén bizonyosan maradandó emlékeket hagyott mindenkiben, aki ott volt ezen a bulin.

Setlist:
Something Very Strange
I Know Your Secret
Crack the Big Sky
Hiding Out
Walking on the Wind
Submerged
Cakewalk on Easy Street
Afterthoughts
The Distance to the Sun
Waiting for Me

Encore:
Go the Way You Go

http://www.spocksbeard.com
http://www.beardfishband.com
http://www.soundofcontact.com
http:// www.livesound.hu