Egy letalpalt, kifeszített nap után érkeztem az idei Spock’s Beard koncertre, melynek ismét az A38 zenehajó biztosította a helyszínt. Számomra a tavalyi alkalom csak arra volt elég, hogy felszínen tudomást szerezzek erről a már veteránnak számító zenekarról, hiszen más stílusirányzatba vetett időm és energiám nem engedte, hogy mélyebbre ássak a progresszív világ eme válfajába. Másrészt személyes okokból sem tudtam eléggé odafigyelni, hiába voltak karnyújtásnyira tőlem azok, akik a lehető leghitelesebben próbálják követni a progrock útirányt. A Spock szakállára… akkor megfogadtam, hogyha lehet, újra ott leszek. A progmetál/pszichedelikus prog/deathprog kikövezett útjáról áttérve a vörös bársonyos szőnyeggel terített progrockba elmélyedve nem látom kevésbé zavarosnak a helyzetet.

Az 1992-ben alakult Spock’s Beard-ot az egykori Genesis, Pink Floyd és a lágyabb Dream Theater követőinek titulálják, amióta csak léteznek. Bennem ez több kérdést is felvet. Érdekes mód az 1995-ben megjelent The Light című első albumukat még afféle „NEO-prog” műfajt kezdeményezésének fogták fel, bezzeg a legutóbbi Brief Nocturnes and Dreamless Sleep-ről már majmoló, lecsengő hatású kritikákat lehetett olvasni. Hogy is van ez? Akkor és most is tudjuk, hogy alig van új a Nap alatt. A Spock’s Beard akkor és most is felidézi a Genesis-es, Pink Floyd-os merengést, felpezsdítve sajátos, összetettebb pillanatokkal, melyek alapvetően hitelesítik a zenekart. Ezt lehet részleteiben elemezni, de felesleges. Sokan nem jósolnak fényes jövőt ennek a formációnak, ennek ellenében én úgy érzem, hogy túllépve Neal mester távozásán, rátalálva Ted Leonard-ra és Jimmy Keegan-re, kiegészülve Ryo Okumoto őröltségével, azért még lehet fogadni néhány petákban, hogy lesz neve a gyereknek. Érdemes megfigyelni, hogyan építették be magukba eleinte és majd 20 évvel később elődjeik hatását.

Az előzenekar már javában játszott, mikor megérkeztem ezen a hűvös estén. Jó munkásember lévén biza nem egyszerű átállni és teljes gőzzel, lélekben rákészülni egy ilyen volumenű eseményre. Tehát becsületből belehallgattam az atlantai The SixxiS produkciójába, majd a hajó tetőteraszán elmélkedtem az élet értelméről egy pohárka mellett. Hogy ne érje szó a ház elejét, visszamentem ám, és annyiból is lejött, hogy tudnak zenélni a srácok. Vladdy Iskhakov énekes úgy játszott a hangjával, mint bigyó felügyelő a katalizátorral, de a többieket sem kellett félteni a kihívásoktól. Egy órás blokkjuk szinte problémamentesen lezajlott, ami a Morse-ékról már nem teljesen mondható el.

Már az első dal előtt merültek fel problémák. A tavalyihoz hasonló hatásvadász bevonulás és felvezetés helyett egy pár perces semmi, amivel indítottak. Álltak a színpadon, mint a Bálám szamara, mi meg koslattuk, hogy mégis mi történik. Ahogy múltkor, úgy most is valami csetepaté alakult ki a japán és az amerikai billentyűs fronton. Egyből gondoltam, „mindig a billentyűsökkel van a gond.” Kissé amatőr módon bár, de Ted kérte, hogy újra játsszák be az intrót, de ez már nem sokat mentett a helyzeten. A kislányos kezdés után, a szétesettség volt fellelhető a társaságon, amelyet a kisdedes hangosítás is fokozott. Nem vagyok afféle epikus mód vájtfülű, de szerencsére ott állt mellettem B.J. kolléga és számláltuk a bakikat. A kósza problémákat nem nézve a Day for Night hatásos kezdés volt, ami feledtette lábam zsibogását, és ami kirántott a hétköznapok szürkeségéből és belemártott egy csillámos vattacukor felhőbe. Ahogy már azt az előzetesekben lehetett olvasni, az est nagy részében lavíroztak a Brief N. and D.S és a korábbi albumok között. Tisztelettel adóztak Neal testvérünknek a The Kindness of Strangers és a Day for Night albumok dalaival. Furcsa mód Alan Morse vasarccal követte az eseményeket, néha úgy tűnt, keresi a tavalyi százas cappy maradványait a földön.

A friss album slágerdala (Hiding Out) után a Harm’s Way majd’ negyed órás progviharával támadtak, majd ezek után is oda-vissza cikázva az időben brillíroztak. A szemünkre libbentett progfüggöny mögül alig láttunk ki. Nem szeretek elfogultan nyilatkozni, de ez igazán jól esett, nem volt olyan taktusa, amit ne élveztem volna. Lassan helyreállt a hangosítás is. Valahol a Submerged klipdal környékén egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy egy apró termetű csodabogár áll ki a színpadra és selyemtiszta hangján kezd énekelni. Ki gondolta volna, de Jimmy Keegan dobos adta elő a Carrie című balladát, ami félig komolynak is tűnhetett volna.

Idén igyekeztünk a célkereszt közepébe állni, de nem volt szintetizátordobálás. Ryo Okumoto egy igazi showmester, a billentyűsök szokásos egójával és humorával megáldva. Térdelt, állt a zongorán, táncolt, hergelte a közönséget. Nem egyszerűen olyan sound nevek villantak föl mögötte a képernyőn, mint (lefordítva) „Ted kicsi pöcse” vagy ”Nedves a seggem”. A kettőt összevonva nem is lehet ez annyira vicces rájuk nézve.

A visszataps után nem is vártam 3X4 perces dalt. Nanaá, hogy 20 perc alá nem adták. Az estét méltóképpen a The Healing Colors of sound röpke 22 perces szonettjükkel zárták. Nem mondhatom, hogy az egekig ajnároznám a csapat kiállását, de akkor is maradandó élményt biztosítottak és remélem, jövőre is, bár reálisabb lenne, ha legalább 2-3 év múlva találkoznánk ismét.

http://www.spocksbeard.com
https://www.facebook.com/spocksbeard
https://www.facebook.com/TheSixxiS
http://www.thesixxis.com/


setlist:
1.Day for Night
2. Hiding Out
3. Harm’ Way
4. Something Very Strange
5. In the Mouth of Madness
6. Snow Medley
7. Submerged
8. Skelton at the Feast
9. Waiting for me
+
10. The Healing Colors of Sound

Dave Meros - basszusgitár
Alan Morse - gitár
Ryo Okumoto - billentyűk
Jimmy Keegan – dob
Ted Leonard - ének


A fotókat készítette: Molek Csaba
Ezúton is köszönjük neki!