Transitions című új albumának bemutató turnéjával érkezett meg Budapestre Steve Lukather gitáros, akit legtöbben talán a TOTO zenekarból ismerhetnek, bár az amerikai gitármágus már szólóban is többször bejárta a világot, legutóbbi albumával Budapesten kétszer is megfordult.

Bár Luke az új album apropóján tépi a húrokat világszerte, a műsor nem az a klasszikus lemezbemutató koncert, legalábbis nem a szó szoros értelmében, a Transitions lemez kilenc dalából öt volt hallható, ami a műsor kb. 1/3-át tette ki. De van más is, amiért nem éreztem a lemezbemutató hangulatot. Kövezzenek meg érte, de a mai zenei felhozatalból sok előadó esetében már azt is nagyra tudnám értékelni, ha hangról hangra képesek lennének lejátszani, amit a stúdióban rögzítettek. Mit ne mondjak, befizetnék rá. Viszont ha valaki azt mondja borítékolható, hogy ezen a koncerten az új korongot fogják lejátszani az első hangtól az utolsóig, hát el sem megyek. Nem mintha nem lenne jó album a Transitions - még ha nem is hallgattam ronggyá - de Steve Lukathert egyszerűen nem ezért szeretjük. Ő ettől többre képes, őt élőben kell hallani. Szívből játszik, sugárzik a színpadról, amit a zenéjével mondani akar, ráadásul ezt úgy teszi, hogy közben a technikájával elvarázsolja a legvájtfülűbb közönséget is.

Bár az élőzene varázsát várva menetem el a koncertre, a korábbi turnéállomások setlist-jeit böngészve világos volt, hogy ez most nagyobb célközönségnek szól. Az előző turnékkal ellentétben most nem klubokban, hanem viszonylag nagyobb csarnokokban játszik a mester, ennek megfelelően a műsor is populárisabb. Egy klubkoncerten több tér van az instrumentális témáknak, improvizációknak, nagyobb hangszerpárbajoknak, lehet többet, hosszabban játszani. Legutóbb 2011 novemberében a Barba Negra klubban láttam ugyanezt a felállást, ott Jimmy Hendrix-től egy Little Wing, itt egy Freedom fért bele. Persze ez nem jelent semmi rosszat, egy profin összeállított és előadott műsort hallhatott, láthatott a Pecsa közönsége.

Na és ha már Pecsa, akkor néhány szó a hangzásról, ami az itt megszokotthoz képest (!) nem is volt olyan rossz. Nálunk sajnos általános, hogy a hangmérnököt szidva vonul ki a nép egy koncertről, itt is találkoztam néhány fejét csóváló vájtfülűvel, de megmondom őszintén, rosszabbra számítottam. Igaz a dob hangosítására lehet bőven panasz, a pergő néha erőtlenül puffogot, a beütő tányérok kicsengése nem hallatszott, a ride pedig időnként úgy szólt, mintha egy kovácsműhely üllőjét vernék kalapáccsal. Némi zavart éreztem még az erőben olyankor is, amikor Steve Weingart billentyűs dal közben hangzást váltott, ilyenkor erőst hallható volt a technikusok reakcióideje. A gitár viszont… Steve Lukather hangzásait, sound-setjeit hallani valami olyasmi a fülnek, mint a menzához szokott gyomornak egy Michlein csillagos étteremben ebédelni. Ezt az élményt a hangosítással sem sikerült elrontani, csorgó nyálú zenészpalánták tátott szájjal bólogattak az első sorban. Lehet ezt még fokozni? Lehet. Steve Weingart gondosan összeválogatott hangszínei általában tökéletes harmóniában voltak Luke mester gitárhangzásával, amitől az összhatás igencsak brutálisra sikeredett. Talán kicsit elsózták, a menzás példánál maradva, a billentyű szólóknál néha indokolatlanul felhúzták a hangerőt, de Weingart játéka kárpótolt ezért.

A csapat egyébként egy elég kemény menetelésen volt túl, a hetet a keddi nap kivételével végignyomták, ami utazással, próbákkal elég húzós lehetett, ráadásul még húsvét hétfőjén sem kímélték magukat. A fáradtságért a buli elején Luke elnézést is kért. Nem írjuk a számlájára, pláne, hogy az előző estét ő is és Weingart is félig-meddig lázasan játszották végig. Ennek ellenére Renee Jones bőgősön látszott leginkább kimerültség, de rövid vokális betétje alatt a Jammin’ with Jesus nótában ő is magához tért. A többieknek elég volt a Judgment Day, Creep Motel, Freedom hármas kezdés hogy felpörögjenek. Kicsit sajnáltam is, hogy pont ezt a három nótát kellett a fotós árokban végig kolbászolni, és ahogy észrevettem nem voltam ezzel egyedül.

Az album verziók kisebb hangszerarzenált felvonultató dalait a négyes szépen hozta, szinte sehol nem volt hiányérzetem, vérbeli profik. Az egész koncert alatt egyetlen egyszer, a Hero with 1000 Eyes alatt éreztem, hogy egy konga vagy legalább egy bongo elférne élőben, a dallamvezetés és a kellemes walking bass elbírta volna. Igaz szólt valami perkaszerű samplerről, de még mindig az éttermi vonalon maradva ez ugye mesterséges aroma. Ebből a dalból aztán kibontakozott egy csodás Luke szóló olyan szűkített harmóniákkal, ami még a nem kifejezetten Jazzhez szokott fülű nézőket is harsány tapsviharra sarkallta, aztán mire Weingart átvette a stafétát a ride hangzás is magához tért. Ezt a jammelést személy szerint még elhallgattam volna egy darabig, de ez ugye nem az a buli volt.

Ebből a műsorból sem hiányozhatott a Jeff Porcaro emlékére írt Song for Jeff, amit ezúttal a Transitions nótával együtt a dobos legenda testvérének, a volt TOTO bőgős, súlyos ALS szindrómával küzdő Mike Porcaro-nak is küldött Lukather. Zenésztársait többször is megemlítette, és még ha a koncert végére már tényleg látszott is a bandán a fáradtság a TOTO Never Enough-ja nagyot ütött a visszataps előtt. Kár, hogy a ráadásként játszott Flash in the Pan-re a hangzás teljesen szétesett, az ének is teljesen erőtlenül szólt. A második ráadásra már csak a két Steve tért vissza, és ismét hallhattuk Luke édesanyjának kedvencét, Charlie Chaplin Smile-ját. Ez a dal már az előző turnén is nagy hatással volt rám, itt jött át igazán Luke játékán az a plusz, ami nem a technikán múlik, ami már tényleg szívből, lélekből jön.

Összességében tehát egy jól sikerült koncertet hallhattunk, ami a körülmények ellenére (fáradtság, hangosítás) felejthetetlen élményt nyújtott. A banda jól összeszokott, Eric Valentine igazi showman, akinek most sajnos nem jutott tér még egy kisebb szóló erejéig sem, de így is varázsolt nekünk. A Weingart – Jones házaspár pedig tökéletesen passzol ehhez a zenéhez. Masszív alapok, virtuóz billentyű, Luke stílusához hasonló gyökerekkel és építőelemekkel. Steve Lukatheren pedig nem látszik a kor, nem látszik a mélypont, amin nemrég tette túl magát. Hiába az odamondós szövegek (Judgment Day, Creep Motel), a zenéjével még mindig többet elmond arról mi zajlik benne, mit érez. De mint az életben is, ahhoz, hogy igazán elérjen hozzánk mit mond a másik, ahhoz élőben kell őt meghallgatni…