A Modern Art Orchestra nevével fémjelzett Hollywood Music Festival keretében megrendezett estén fél 8 körül állt színpadra a MAO mind a 11 tagja. A színpadra lépett szó nem ideillő, hiszen a Kongresszusi Központ nézőterén át való bevonulás igen sajátos megoldása a megjelenésnek. Miután nagy csinnadrattával előmasíroztak a háttérből mindenki elfoglalta a helyét, és máris kezdődhetett a méltán világszínvonalú együttes koncertje. Furcsa mód nem passzoltak egy blues band előzenekari soraiba, de ezt nem érdemes firtatni, hiszen ebben az esetben a tyúk előbb volt, mint a tojás. A New Orleans-t és Ávéd János szerzeményét követően Bacsó Kristóf Nocturne című műve következett. A fél órás programjukba két vendégénekest szólaltattak meg Takács Noémi és Kiss Flóra személyében, akik a Szomorú Vasárnap és a 2X2 néha 5 című dalokkal is kedveskedtek nekünk. 15 perces átszerelés után feltűntek a blueserek, a székek megteltek.

Van, aki védi, van, aki gúnyolja, kritikus szemmel koslatja, van, aki ismeri, van, aki csak megítéli… Nagyjából ezt szűrtem le a Steven Seagal koncertet megelőzően. Bárki megkérdezte tőlem, hol töltöm a péntek estémet, a kérdezők 98% sablonszerűen ugyanúgy reagált. „Miért… ő zenél is?” Hát nézzük akkor sorjában… „Miért?” Gyermekkorunk nagy kedvence (legyen szó a korombeli harmincasokról), a kisebb nagyobb sikereket elérő akcióhős, a faarcú Steven már előbb kezdett zenélni, mint színészkedni. A Songs from the Crystal Cave (2005.) és a Mojo Priest (2006.) albumok édesanyja unszolására láttak napvilágot. Steven jó sokáig beérte azzal, hogy olyan blueskirályokkal pengetgethet, mint BB King vagy Clarence „Gatemouth” Browman. Majd összeszedte azokat a dalokat, amik hűen tükrözik sokoldalúságát és egy csokorba foglalta. A csokor sokszínű lett, röpke 14 dalban derült fény Steven zenei ízlésére. (Rossz májú szerint ízlésficamára). Részemről nagy örömmel vettem, hogy nem csak cammogó, langyos blues meneteket, hanem keleties dallamokat is lehet hallani az albumon, persze stílusosan a blues morzsáival meghintve. Ebből adódóan sajnálom (szinte vártam), hogy nem hallhattam élőben a Lollipop-ot (ebből mindenképp idéznék: „My Girl Lollipop…You are as sweet as candy, you are my sugar dandy.”) vagy a not for sale-t mantrázó Not for Sale című dalt. A Mojo Priest már ettől jóval megszokottabb hangvételű, tömény blues karakterű világba kísér. Ennél az albumnál Steven már nem mert olyan könnyelmű lenni, mint előzőleg (a szövegeken is erősebben húzta pennáját). Maradt a blues klisék árnyékában, nagy nevekkel karöltve elkészítették 19 (ebből 5 bónusz nóta) számból álló második albumot.

Steven Seagal pár évtizedes pályafutása során már bizonyára többször találkozott cifra kritikákkal, szinte fehér hollónak számít az, aki tudja mit csinál ő és ismeri a zenéjét. „Ő”… A filmjeiben látható introvertált, kőmimikájú csihipuhista karakterből már lehetett sejteni, hogy valami köze van a küzdősporthoz és a buddhista életmódhoz. Ez a laza, szinte egocentrikus kiállása a színpadról is visszaköszöntött. „Steven szeret titeket, köszön mindent!”- tolmácsolta Steven gondolatát egyik kollegája. Miután Steven blues band-je felvonult a színpadra és Steven-től különálló produkcióval indítottak (Bad Blood), egyből lejött, hogy jól összeszedett bagázs ez, már csak Steven-nek kell teljesítenie. Az estet megelőzően tudtam meg, hogy övé a világ egyik legautentikusabb blues gitárgyűjteménye, gondoltam, ehhez méltón fogja használni ereklyéit. Láss csodát, a 9 dal alatt, 8 különböző gitárt vett elő. Mindenki lélegzetvisszafojtva várta, hogy végre előbújjon csigaházából a karatemester, majd egyszer csak a Love Doctor felvezetője után bejelentették, hogy pillanatokon belül a színpad deszkáit érinti isteni lábujja és megtisztel jelenlétével minket, földi halandókat (szarkazmust leszámítva). Steven-t megelőzve két századfordulóbeli-mahagóni-kétajtós-szekrény méretű, tarkopasz testőr iparkodott a színpad két oldalán elfoglalni álláspontját. Hölgyeim és Uraim! Ebben a percben megijedtem… féltem, hogy nem elég a 7 danos aikido- és a fekete öves karate tudás, lehetnek még itt szociopaták, akik miatt Steven-nek és nekem is bajom eshet a tűsarkúmban ülve, ha nem vigyázok magamra (szarkazmust leszámítva).

Miután felocsúdtam a megrázkódtatásból, észrevettem, hogy elkezdődött a koncert. Lavírozva a két album repertoárában előkerültek a SSBB „slágerdalok”, mint a Dark Angel, Aligator Ass, My God, végül a BBQ. Hegedűssel és háromfős női kórussal kiegészülve a lehető legjobban (a hangosításhoz képest) tükrözték az albumokon hallottakat.

Azonnal konstatáltam, hogy a kongresszusi központ mobilülőhelyeket (esetleg tépőzáras) kérhetne a Jézuskától karácsonyra, amiket ilyen és ehhez hasonló koncerteken fel lehetne szedni. A Bonamassa koncerten még valahogy megoldottam, a felső tribünön, a középső lépcsősoron üldögélve volt némi mozgáshelyem, de itt fizikai képtelenség lett volna úgy bármit tenni, hogy az ne zavarja a hatvanas átlagkorosztályt. Kicsit olyan érzés volt ezen a füstös, louisiana-i blues hangulatban ülni, mintha a Dirty Dancing zárójelenetében a sznobceci társaság tagja lennék, akik hápogva kamillázták, ahogy az utca népe ringatja a csípőjét. Gondoltam, ezt neee… Csak ezt neee… Az összekötött székekben megmozdulni szó szerint veszélyes, mert ha az egyik végén valaki bokakörzést csinál, a másik végén törzskörzés lesz belőle. Szóval annyi volt a feelingnek. Szinte irigykedtem arra a kislányra, aki felhőtlenül ropta táncát a padsorok közötti átjáróban. Volt ott térden csúszás, dupla tólup, tripla axel kérem szépen. Mire könnyes szemmel gondolatban kiélhettem gyerekkoromat, elmélázva réges-régi időkön, amikor én még kislány voltam és mesterlövész jövőről álmodtam (szipák) egyszer csak Steven leköszönt. Úgy tűnt Deák Billy bácsi 1,4 danos mankójában több szufla van, mint Steven-ben. 45 perc zenélés és egy középszintű visszataps után visszajöttek még egy tízperces BBQ-ra. Akkorra már valószínűleg ők is megunták ezt a karót nyelt társaságot és közelebb hívták a közönséget a színpadhoz. A színpad előtti egy méteres közlekedőben összegyűlt kétszáz ember erre a kis időre átszellemülve táncolt, tapsolt, várta a folytatást. Ami nem volt. Remélhetőleg a következő Steven Seagal Blues Band koncertre nem kell még két emberöltőt várni, és ha van rá mód, akkor valami autentikusabb helyszínt kéretik választani.

Setlist:
1. Bad Blood
2. Love Doctor
3. Talk to my Ass
4. Boogie Man
5. My God
6. Route 23
7. King Bee
8. Dark Angel
+9. B.B.Q.

https://www.facebook.com/modernartorchestra/timeline
http://stevenseagal.com/