"Enjoy the Muppet show!" Mondta Sabrina Valentine, a floridai Seven Kindoms együttes énekesnője. Kettős érzés volt bennem ezzel az estével kapcsolatban. Egyben nagyon-nagyon kíváncsi voltam, hogy mekkora közönség fogadja a népszerűségéből vesztett Stratovarius-t, és hogy milyen fogadtatása lesz a nevesincs Seven Kingdoms-nak Magyarországon, de leginkább az foglalkoztatott, hogy miért választhatták előzenekarként a hightech pop-metal Amaranthe-ot. Úgy tűnt, hogy az ömlengő dallamokkal teli divatpuncs számok többeket lekötött, mint a 15.albumát megélő legendák.

Az N’Sync-esen összerakott csapat elég hitelesen adta elő magát ezúttal. Volt fantörpikus koreográfia, közönséghergelés, zászlólengetés. A betonbiztos slágerek felvonultatása közben előkerültek az új The Nexus és az Amaranthe album alappillérei is, mint a 1.000.000 Lightyears és az Amaranthine. Lehetett csemegézni az egykaptafa dalokból legalább 70 percen keresztül. Lehet, hogy az Amaranthe rajongók megköveznek, de még mielőtt megtennék, hallgassa meg a The Nexus és a Hunger című dalok elejét-velejét. Az rájön, hogy a technikai tudás mellett aligha lehet felfigyelni a zenei tudásra. Minimum három dalra hittem azt, hogy ugyanazt játsszák le újra és újra... (bár ez már az én unottságomból is adódhatott). Ennek ellenére a három énekes három féle énekstílusa akár még követendő példa is lehet a felnövekvő nemzedék számára. Bár Jake popos, Henrik Englund hörgős tudása szálkányit ér Elize Ryd profizmusa mellett. Hozzátenném, hogy igen nehéz dolga van a hölgynek a két fiú mellett. Előfordul, hogy csak vokálrészek vannak rábízva, de érezhetően nem kívánna oda nem illő hangokat kipréselni magából, máskor meg igyekszik menteni a helyzetet, ahogy csak lehet. Egy gyönyörű szólóban viszont lejött, mire képes egymaga. Ezután elgondolkoztam, vajon melyikük állná meg a helyét egy szólóalbumon, és hogy annak az albumnak vajon milyen lenne a stílusa, és kik zenélnének rajta. De ez már csak egy előregondolt opusz... A koncert végére már Jake és Henrik nem tudott mit kezdeni magával, szemmel láthatóan elfáradtak, de Elize még mindig ereje teljében volt. Szíveket mutogatott a közönségnek, mosolygott, pózolt, elkönyveltük, hogy szép is, ügyes is. Sajnos az első 5 dalban hasonlóan rossz hangosításuk volt, mint az előttük fellépő Seven Kingdoms fél órája alatt, de a koncert közepe-vége felé sikerült belőni a cuccot, a Strató pedig már elfogadhatóan jól szólt.

Amaranthe Setlist:
1. Intro
2. Invincible
3. Leave Everything Behind
4. 1.000.000 Lightyears
5. Serendipity
6. My Transition
7. Infinity
8. Burn With Me
9. Mechanical Illusion
10. It's All About Me (Rain)
11. The Nexus
12. Afterlife
13. Amaranthine
14. Call Out My Name
15. Automatic
16. Hunger

Hiányzik Tolkki!... Úgy érzem, a Stratovarius Tolkki mester 2007-es távozása óta lelkét vesztette. Az egyedi, rapszódikus hangvételű, témarengetegből egy europower-es sablon-metallá gyúrt zenekarrá váltak. Nem lett volna szabad elengedniük Tolkki-t... Lehet, hogy a mániás depresszió depresszív szakaszában idegőrlő az együttműködés, de a mániás fázisban páratlan teljesítményt nyújt a páciens. Ha pedig nem szakad meg a gyógyszeres kezelés, akkor még javulás is érhető el. Az idegösszeomlás után Tolkki állapota rohamosan romlott, ennek köszönhetően nem csak a bandától kellett megválnia, hanem eltökélte, hogy a zenélésnek is hátat fordít. Sem akkor, sem az idő múlásával nem volt hihetőbb, hogy ez tényleg megtörténhet. Szerencsére legfrissebb projektje, a The Land Of New Hope című rockoperája május 17-én lát napvilágot.

2009-ben az "új" Stratovarius előrukkolt első Tolkki-mentes lemezével (Polaris). Ekkor még érezhető volt rajtuk az önismétlések köntösébe burkolt létbizonytalanság. Az album hangulatát erősen befolyásolták a már ismerősen csengő dallamvezetések. Akkor már kezdtem visszasírni a Fantasia (persze nem összekeverendő a Nemesis Fantasy-jével), Land of Ice and Snow, Season of Change, Elements dalokat. Majd 2011-ben megjelent az Elysium és nagy örömömre progresszív irányzat felé kandikáltak el (kisebb-nagyobb sikerrel). Az album összetettsége nem várt sikert hozott nekik, a rajongók többségében nyitott volt a változások felé. Ekkor már reméltem, hogy az Stratovarius lassan megtalálja új önmagát, és új arculattal új csillagon lépdelnek tovább. Azt hittük, maradnak ezen a vonalon, de mégsem... A február végén megjelent Nemesis-en afféle szimfonikus europower stílust néhol egy icipici thrash-es hangzással bolondították meg. Matias Kupiainen-nek (Tolkki utódjának) köszönhetően inkább visszakanyarodtak a jól bevált, kitaposott ösvényre, de az már meg sem közelítette a sárga köves utat. Erről egy mese jutott eszembe... "Úgy szeretlek, mint a sót."- mondta a királylány apjának. A király csak akkor értette mit jelent az ételben a só, miután sótlanul ette a kedvenc ételeit.

A Strató show-ja folytatódik tovább, de hasonlóképp gondolok rá, mint a Tarja nélküli Nightwish-ra. Jó, jó, de volt ez sokkal jobb is... Első Stratovarius élményem zsebeltem be eme alkalommal. Mindenképp tudni akartam, színpadról is leteremtik azt az átható atmoszférát, mint ami az itthoni lemezhallgatásokkor értek. Alig 60 percet töltöttek színpadon, lemezbemutató koncerthez képest ez igen csekély. Bár a basszustémák nebulóegyszerűek, és talán egyszem értékes példánya a zenekarnak Jens Johansson billentyűs, mégis Kotipelko hangja és Tolkki témái tették ehetővé a power-esek kőkeményre rágott világát. Az ének részek néhol elharapottak, silányak voltak. Mint utólag leközölték, Kotipelko influenzája miatt nem mert/tudott teljes gőzzel énekelni, inkább direktbe bátortalannak éreztem helyenként, de amit tudott megtett. pl. a Speed Of Light-ot is elég szépen megoldotta, illetve a Dragons dalban hallható kórusrészt egymaga vitte (bár azért néha Lauri is belezümmögött a mikrofonba, de inkább csak a látvány kedvéért). A koncert maga erőtlennek, néhol erőltettetnek tűnt (gondolok itt az igazán mellőzhető lehetne már Forever-re), vagy a középkategóriás Pilve dobszólóra. A régi palettáról előkerült a 1997-es Black Diamond is, amit Jens egy rövidke billentyűszólóval vezetett fel. Talán ez az a nóta, amire már én is megmozdultam, a többit inkább röpdolgozat szintűnek vélném.

A Nemesis két gyöngyszemét ki ne merjem hagyni... A Halcyon Days-ben hallható átvezető ’90-es évekbeli eltorzított diszkóhangja úgy ért, mint Pearl Harbor támadása az amerikaiakra, és sajnos hasonlóképp tehetetlen voltam a káros hatásával szemben. Soha nem gondoltam volna, hogy Stratovarius bármely dalába is bekerülne a legapróbb bolhafingnyi high-tech elem is akár. Sajnálattal kell tudomásul venni, hogy hasonló alkotói válságban szenved a metalvilág, mint ami a ’90-es években érte, és erre fel minden lehetséges eszközt bevetnek, hogy úgymond "reformizálják" magukat, úgy, ahogy nekik tetszik, nem foglalkozva a rajongók véleményével. Matias nyilatkozatában épp ezt erősítette meg: "A vélemények olyanok, mint a segglyukak; mindenkinek van egy. Valaki nem lesz csak amiatt hülye, mert nem szeretik a segglyukát. De mindig vannak sírósok, akik szeretnek előhozakodni a segglyukaikkal. Próbálom tisztelni a segglyukaikat, de végeredményben továbbra is csak egy segglyukról beszélünk." Az sincs kizárva, hogy az Unbreakable-t kimondottan Anett Olzon hangjára írták (csak még nem tudnak róla). Kotipelko Csepregi Évás mikrofondobálása pedig még rátett egy lapáttal az összhatásra. De Lauri basszeros színpadi mozgásával eladta a legegyszerűbb hangokat is, hozta a hippystílust, talán már szomjas se volt. Egy utolsó gondolatként csak annyit, hogy azért kíváncsi lennék, milyen lenne Tolkki gondozásában az Abandon... Talán egyszer még együtt 'show must go on'...

[Tovább a képekhez...]

http://www.sevenkingdoms.net
http://www.amaranthe.se
http://www.stratovarius.com