Jimi Hendrix egyszer azt mondta: „A blues-t könnyű játszani, de nehéz érezni”. Mondása örökérvényű, sőt napjainkban egyre ritkábban hallani világszerte ismert hiteles előadóját a műfajnak. Robert Cray egyike ezen zenészeknek, így igazi csemegének ígérkezett az este.

A koncertet eredetileg az Akvárium klub nagytermébe (NagyHall) hirdették meg, végül mégis a kisebbik teremben került sor az eseményre. Robert mester tehát játszott már nagyobb közönség előtt is, de nem jött így sem zavarba. Öt Grammy díj ide vagy oda, azért a blues nálunk ismerjük be rétegzene. A szakma azért itthon is nagy tisztelettel kezeli, elismeri a virtuóz gitárost, olyannyira igaz ez, hogy a színpad szélénél gépemmel „lesben állva” egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy valakik mögöttem a dallamvezetést, elemezgetik. Gyors pillantás hátra: a bemelegítésért felelős Ripoff Raskolnikov és zenész társa füleltek értőn mögöttem.

Robert Cray azt mondta egyszer, hogy számára a legfontosabb dolog a történet, amit a dalai mesélnek. A blues világában ez a történet általában nincs agyon csűrve-csavarva, egyszerűségével, közvetlen őszinteségével hódít. Ezt a közvetlen, őszinte érzelemvilág a zenére is érvényes, és a mester ezt elsőrangúan adja elő. Bár a konferanszokban nem annyira jeleskedett, ahogy hozzáért a hangszerhez, ahogy elkezdett énekelni rögtön elvarázsolt. És ha már az éneknél tartunk, a koncert alatt többször volt olyan érzésem, hogy Robert Cray-nek minden zsebében van egy énekhangja. Szinte dalról dalra asszimilálódott aktuális történetéhez, úgy, hogy közben gitárjátékában is mindig húzott valami fondorlatost. Stílusa közben végig egyedi, és ezt úgy hiszem sehol nem tanítják, ettől lesz valaki egyike a legnagyobbaknak.

Fura dolog, hogy bár a műfaj közvetlenségét méltattam fentebb, mégis blues koncerteken számomra a legzavaróbb dolog, hogy az előadók sokszor nehezen találják a kapcsolatot a közönséggel. Itt sem volt ez másképp (és itt most igyekszem nem személyes sértésnek venni az egyértelmű mozdulatot, amivel az első dal után maga a legenda tessékelt ki a fotós árokból). Talán azért van ez, mert a blues az egyik leginkább introvertált műfaj, nem a tömeg részeként szólít meg, hanem ha elkapod az érzést, te magad kapaszkodsz bele. A legtöbb ember ebből annyit érzékel, hogy hangulat kell hozzá.
Robert Cray azért ettől függetlenül szerintem már tartozik abba a kategóriába, hogy a műfajhoz való viszonytól függetlenül érdemes meghallgatni élőben. A nem kifejezett blues arcok is találnak kapaszkodót a dalaiban, sokszor hallható nála funky, jazz beütés, egyedi játékosság. A műsor is hallhatóan úgy volt felépítve, hogy a mindennapjait nem a fekete blues hallgatásával töltő utca embere is megtalálja benne a neki szóló történetet. Robert Cray pedig mesélte a történeteit, sírt, nevetett a Fender (erőst része hangzásvilágának a márkára jellemző egyedi tónus), az idő pedig gyorsan elrepült.
Sajnos hazánkban ritka vendég az ilyen színvonalú előadó, nagyobb színpadot, nagyobb közönséget érdemelne. Mondom ezt annak ellenére, hogy jómagam eleve a kisebb, klubhangulatú koncertek híve vagyok, és talán most is inkább átjött így a zene közvetlensége. A koncert után több arcon láttam olyféle mosolyt, ami akkor jön elő, amikor az ember szerelembe esik. És hát ki vagyok én, hogy féltékeny legyek a BLUES-ra?

http://robertcray.com/
http://www.facebook.com/robertcraymusic
https://www.facebook.com/skalarmusichungary

[Tovább a képekhez...]