Frank Zappa logo

Frank Zappa (Baltimore, 1940. december 21. – Los Angeles, 1993. december 4.) amerikai zeneszerzõ, gitáros.

Frank Vincent Zappa 1940. december 21-én született Baltimore-ban (Maryland állam). Szülei másodgenerációs szicíliai, illetve görög, arab és francia származású amerikaiak voltak. Miután a család Kaliforniába költözött, Frank 12 éves korában a dobolás iránt kezdett érdeklõdni, és Montereyben, egy nyári iskolában zenekari ütõsjátékot tanult. Zenei tanulmányai ezenkívül a középiskolában egyfajta fegyelmi büntetésbõl hallgatott, általa meglehetõsen unalmasnak bélyegzett összhangzattan-órákból álltak, és ezzel párhuzamosan már zenekari darabokat kezdett írni zenészekre, zörejekre és magnetofonra, melyek egyetlen elõadást értek meg (már 1962-ben), de azt a helyi rádióadó is felvette és sugározta. Ezután dobolt egy Ramblers nevû helyi R&B bandában, majd Lancasterbe költözésük után megalakította a Black-Outs nevû együttest, melyben fehér és afro-amerikai zenészek egyaránt helyet kaptak. A kortárs avantgárd zeneszerzõ, Edgar Varese Ionisation címû mûve már korán felkeltette érdeklõdését a bonyoloult ritmikai kísérletek iránt, és ez az érdeklõdés élete végéig elkísérte. Az elektromos gitár is lenyûgözte, R&B lemezeket kezdett gyûjteni, melyeken gitárszólók voltak hallhatók: "Howlin" Wolf, Hubert Sumlin, Muddy Waters, Johnny "Guitar" Watson és Clarence "Gatemouth" Brown voltak a kedvencei. Ilyen irányú érdeklõdését Don Van Vliet nevû osztálytársa is osztotta, õ késõbb Captain Beefheart, azaz Ökörszív Kapitány néven lett ismert.




1960-as évek

1964-ben Zappa, aki akkoriban kamu doo-wop slágereket és B-kategóriás filmek zenéit komponálta, csatlakozott egy helyi R&B-formációhoz, amit The Soul Giants-nek hívtak, tagjai pedig az énekes Ray Collins, a basszusgitáros Roy Estrada és a dobos Jimmy Carl Black voltak. A nevüket Mothersre változtatta, melyhez késõbb lemeztársaságuk, a Verve követelésére változtatták The Mothers of Invention-re . A gitárosok jöttek-mentek, többek között Alice Stuart és Henry Vestine is játszott velük, végül Elliot Ingber csatlakozott hozzájuk. 1966-ban jelent meg a Mothers of Invention nagyszerû, dupla bemutatkozó albuma, a Freak Out!, melynek producere a többek között Cecil Taylor, John Coltrane és Bob Dylan lemezeit is jegyzõ, afro-amerikai Tom Wilson volt. A lemez vad ütõshangszer-szólamokat, vitriolos protest-dalt ("Trouble Every Day") és számos olyan apró részletet (borítószövegek, paródiák, vicces dolgok a csomagolásban) tartalmazott, ami egybõl kultuszt teremtett körülöttük. A Mothers zeneileg is képzett együttes volt, Zappa eklektikus és ötletdús képzeletének kifinomult eszköze. Ingber el is hagyta az õket még a második album, az Absolutely Free megjelenése elõtt, õt Zappa ideiglenesen Jim Fielderrel helyettesítette, majd együttesét egy második dobossal, Billy Mundival, a billentyûs játékos Don Prestonnal valamint a szaxofonos Bunk Gardnerrel és Jim Motorhead Sherwooddal bõvítette.


Turnék és albumok követték egymást a következõ években, utóbbiak közül megemlítendõ az Absolutely Free, a (szóló) Lumpy Gravy és a We're Only in It for the Money, mely a hippi-világ és Amerika ezen jelenség által kiváltott reakciójának maró szatírája (s melynek eredeti, megjelenés elõtt letiltott borítója a The Beatles Sgt. Pepper's Lonely Hearts Club Band címû lemezének briliáns paródiája); az együttes nevezetes Royal Albert Hall-beli fellépését, az eszelõs, rockzenében addig nem nagyon hallható, bonyolult hangszerelésû-dallamvezetésû zenéket (Dog Breath, Pound For A Brown, King Kong) és komplett õrületet pedig az Uncle Meat c. lemez örökíti meg, mely többek között az azonos címû film dialógusait egyaránt tartalmazza. Ezzel szöges ellentétben a Cruising with Ruben & the Jets remekbeszabott tiszteletadás a doo-wop korszaknak. A brit rajongókat különösen a Hot Rats, Zappa szólólemeze hozta lázba, falrengetõ jazz-rockjával, sistergõ gitárszólóival, az extravagáns, és talán máig Zappa legnagyobb "slágerének" számító "Peaches En Regaliá"-val és Captain Beefheart cameo-szerepével a "Willie the Pimp"-ben. Ezen korszak hangzását nagyban befolyásolta továbbá "Sugarcane" Harris több lemezen is hallható, bluesos-dögös hegedûjátéka.

1970-es évek

Collins 1968-ban elhagyta a zenekart, és a következõ év augusztusában a Mothers Of Invention véglegesen fel is oszlott, noha még az õ nevük alatt jelent meg a briliáns Burnt Weeny Sandwich, mely tiszteletteljes Sztravinszkij-paródiát (Igor's Boogie), vicces feldolgozást (WPLJ), mulatságosan elhangolt zenekari darabokat és a fúziós korszakot megelõlegezõ, nagylélegzetû szólókat egyaránt tartalmazott. Az Uncle Meat és a Hot Rats lemezeket már Zappa saját, Bizarre Records elnevezésû lemeztársasága jelentette meg, mely párjával, a Straight Records-szal együtt további, nagyra értékelt, ám kereskedelmi bukással járó lemezekkel jelentkezett. Zappa segítségével jutottak lemezhez olyan alkotók, mint a GTO (azaz Girls Together Outrageously), Larry "Wild Man" Fischer, Alice Cooper és Tim Buckley, de Captain Beefheart alapmûnek számító, Zappa produceri munkájával készült Trout Mask Replica lemeze is a Straight Recordsnál jelent meg. Ekkoriban csatlakozott Zappához a 200 Motels címû film és három további lemez erejéig Mark Volman és Howard Kaylan (született Kaplan), más néven Flo & Eddie, akik fajsúlyosabb hírnévre vágytak, mint amit az õket híressé tevõ korábbi együttesük, a Turtles biztosítani tudott. Az újra Mothersnek elnevezett együttes további tagjai a következõk lettek: George Duke játszott billentyûs hangszereken (és néha harsonán), Ian Underwood zongorán és szaxofonon, Aynsley Dunbar dobolt, Jeff Simmons pedig énekekelt és basszusgitározott. Az 1971-ben megjelent Fillmore East-album szándékosan botrányos dolgokat is tartalmazott, amik aztán egybõl kiváltották a konzervatív hallgatók kritikáját.

1971 nem bizonyult boldog évnek Zappa számára: december 4-én a Montreux Kaszinóban adott koncertjük során leégett az együttes teljes felszerelése (mely eseményt a Deep Purple is megörökítette Smoke On The Water címû szerzeményében), hat nappal késõbb pedig Zappát a londoni Rainbow színházban adott koncertjük során a színpadról a zenekari árokba lökte egy zavarodott hallgatója, minek következtében megsérült a gégéje (s így hangja egy tercet mélyült) és a gerince is, ezért majd egy évre tolószékbe kényszerült. 1972. során fantasztikus nagyzenekari-fúziós zenét komponált, mely a Waka/Jawaka és a The Grand Wazoo lemezeken hallható, s melyeken a legjobb nyugati parti stúdiózenészekkel dolgozott. A rengeteg zenész turnéztatása jelentõs kiadásnövekedést jelentett, így hát "jazztett"-jét elektromosan erõsített zenekarra cserélte. Az Over-Nite Sensation fúziós darabokat, érzéki szöveget és sodró ritmusokat hozott, élõben pedig együttese a jazzes szvingnek és a sokrétû, telt hangzású rocknak olyan keverékét adta elõ, aminek megvalósítására (kortárszenei érdeklõdésének is hála) talán csak Zappa lehetett képes. Ennek a korszaknak ragyogó zenésze volt a sokoldalú énekes-fuvolás-szaxofonos-gitáros és minden viccre kapható frontember, Napoleon Murphy Brock; a virtuóz ütõhangszeres, Ruth Underwood; a King Kong-projekt hegedûse, Jean-Luc Ponty; valamint a billentyûs George Duke, akinek jellegzetesen fátyolos énekhangját Zappa fedezte fel és használta ki elõször. Az Apostrophe(') címû lemez Zappát mint mesemondót állította elénk (a Lord Buckley-féle hagyomány örököseként), a címadó szerzeményben pedig Jack Bruce-szal jammelt: az album a 10. helyig jutott a Billboard listáján 1974-ben. A Roxy & Elsewhere lemez élõben mutatta be ezt a felállást, ördögien bonyolult szerzeményekkel – Echidna's Arf (Of You), Be-Bop Tango – valamint mindent átható, nagyszerû humorral. A One Size Fits All-on, ezen a némileg alábecsült mestermunkán Zappa különleges, többszólamú textúrákat épített fel. Az Andy címû dal a B-filmekben szereplõ cowboyokról szól, a Florentine Pogen és az Inca Roads pedig igen összetett és nagyon "zappás" darabok.

1975-ben Captain Beefheart a korábbi nézeteltérések ellenére újra csatlakozott Zappához egy turné erejéig – egyesítette õket az USA-nak a saját kétszáz éves évfordulóján érzett önelégültségétõl való undorodás. Az 1976-os Zoot Allures fõleg Zappa és akkori dobosa, Terry Bozzio együttmûködésére épült, a legtöbb szólamot maga Zappa játszotta fel. Azzal kísérletezett itt, amit õ maga "xenochronicitás"-nak nevezett (ez egymástól teljesen függetlenül rögzített zenedarabok kombinálását jelenti, ami nem-szinkronizált zenét eredményez), és melynek izgalmas eredménye például a Friendly Little Finger c. szám. A címadó szerzemény koncepciója a gitározás minõségileg új szintre fejlesztése volt (ahogyan azt a The Torture Never Stops orgazmikus jajgatása is eredményezte), míg a Black Napkins Zappa gitárjátékának lett egyedülálló kísérleti terepe. Ma a Zoot Allurest a punkra adott válaszként értelmezik, pedig Zappa valójában a nagyszabású rock-biznisztõl határolódott el. Az 1976-os New York-i koncertjei során az õrjöngõ közönség az ördögi találkozásokról és az egyedülállók szórakozóhelyeirõl szóló történeteknek, valamint a Becker-fivérek ragyogó virtuozitásának tapsolt (ahogyan az a Zappa in New York lemezen hallható). Ez a lemez Zappának a Warner Brothers Records-szal történõ szakítása nyomán látott napvilágot, három további csodálatos, nagyrészt instrumentális albummal együtt, melyek általa "nem engedélyezett" borítókkal jelentek meg (s mely borítókat, érdekes módon, a CD-újrakiadáskor Zappa mégis megõrizte): a Studio Tanrõl, a Sleep Dirtrõl és az Orchestral Favouritesrõl van szó. A punkzenétõl elszállt rockzenei sajtó nem tudott mit kezdeni a Rózsa Miklós-paródiának felfogható zenével, a fúziós jazz és a képregények világának keresztezésével, a rock 'n' roll hisztéria kigúnyolásával és a huszonegyedik század zenéjének megsejtetésével. Nem zavartatva magát attól a ténytõl, hogy még mindig hippinek tartják, ami amúgy soha nem volt (már a We're Only In It For The Money-ban kimondta a végsõ szót a Szeretet Nyaráról, miközben az még javában tartott!), Zappa folytatta a turnézást.


1980-as évek

Gitárjátéka új dimenziók felé nyílt meg: az 1979-es Sheik Yerboutin hallható Yo' Mama megsejtette az elkövetkezõ extravaganciákat. Ike Willis személyében Zappa megtalálta azt az énekest, aki megértette, hogy az intim érzelmi kötõdésnek és az ironikus távolságtartásnak milyen keverékét kívánja, és ezt bõségesen meg is mutathatta a három részes Joe's Garage lemezen. A 70-es évek közepén a filozófiai elméletek és a zenekari mókák iránt tanúsított érdeklõdését a zene fokozódó politikussága váltotta fel. A Tinseltown Rebellion és a You Are What You Is a fundamentalista jobboldal térnyeréséhez fûzött megjegyzéseket, s nem mellesleg olyan nagyszerû zenészek játékát élvezhetjük rajtuk, mint Ruth Underwood méltó utódja, az ütõs Ed Mann, a "mindent lejátszó", és Zappa legbonyolultabb zenei elképzelésit is játszi könnyedséggel kottába író Steve Vai, valamint az énekesként Zappa õrültségeiben méltó társ billentyûsök, Tommy Mars és Robert Martin. 1982-ben sláger lett a Valley Girl, melyben Zappa lánya, Moon Unit a pénzes hollywoodi csemeték beszédmódját parodizálta. Ugyanebben az évben egy New York-i koncerten megszervezte Varese zenéjének elõadását. A Ship Arriving Too Late To Save A Drowning Witch címadó szerzeménye megmutatta, hogy Zappa nem veszítette el érdeklõdését az összetett zenék komponálása iránt, és ezt megerõsítette 1983-ban a London Symphony Orchestrával felvett komoly zenekari darabok kiadásának sorozata. 1984-ben különösen termékeny volt: a neves francia zeneszerzõ, Pierre Boulez Zappa szerzeményeit vezényelte a The Perfect Strangers-ön, kiadta a Them Or Us-t, egy olyan rocklemezt, mely tovább fokozta brutálisan inventív gitárjátékának hatását, megjelentette a Thing-Fish-t, ezt a "Broadway-musicalt", ami az AIDS-szel, a homofóbiával és a rasszizmussal foglalkozott, továbbá elõásott egy Francesco Zappa nevû, tizennyolcadik századi zeneszerzõt, és szerzeményeit synclavier-rel rögzítette. A következõ évben megjelentetett Does Humor Belong In Music? és a Meets The Mothers Of Prevention az Amerikában erõre kapó cenzúrabizottságok ténykedésére adott hatásos választ. A Jazz From Hell synclavier-darabjai a kísérletezõ kedvû, amerikai származású Conlon Nancarrow gépzongorára írt mûveihez állnak közel – ezt Zappa hangminták alkalmazásával és szédítõ, "ember által lejátszhatatlan" ritmikai orgiával fejelte meg. Mûvei '80-as évek beli áradatából feltétlenül megemlítendõ még a Shut Up And Play Your Guitar vakmerõ, tripla gitár-szólólemez formájában megjelent gyûjteménye, amelyen a hibbantságig szubjektív gitárstílusát a zenei szerkesztés iránti múlhatatlan szenvedélyével ötvözte, s melynek folytatása is akadt a Guitar, valamint a mai napig kiadatlan Trance-Fusion c. lemezek formájában.
Zappa következõ hatalmas terve 1988-ban egy 12 tagú együttes formájában öltött testet, mely feldolgozásokat, instrumentális darabokat és új, politikus dalokat játszott (s melynek zenéje a Broadway The Hard Way, a The Best Band You Never Heard In Your Life és a Make A Jazz Noise Here címû lemezeken hallható). Három hónapnyi próba után lélegzetelállító erõvel és precizitással szóltak, de még az elsõ turné során fel is bomlottak. A retrospektív You Can't Do That On Stage Anymore sorozat mellett Zappa legnépszerûbb kalózlemezeit is kiadta a Beat The Boot sorozat formájában. Csehszlovákiában, ahol hosszú idõn keresztül a kulturális underground hõsének számított, az ország Kulturális Nagykövetének nevezték ki. Demszky Gábor meghívására 1991 nyarán a Budapesti Búcsú díszvendége – még ezévben bejelentette, hogy a 92-es amerikai elnökválasztás során független jelöltként indulni kíván (és ezért azonnal halálos fenyegetéseket kapott), de novemberben a lánya megerõsítette, hogy prosztatarákban szenved.

Utolsó évei
Utolsó éveiben Zappa megtalálta azt a zenekart, amely végre maradéktalanul képes volt megvalósítani mindazon "komolyzenei" elképzeléseit, amiket az addigi partnerei csak állandó elégedetlenége mellett tudtak megoldani. A németországi székhelyû, multinacionális Ensemble Modern játéka a Yellow Shark címû, Zappa életében utoljára megjelent lemezen hallható – felszabadult, örömteli játék a halál árnyékában: a koncertsorozat utolsó állomásairól Zappa fokozódó fájdalmai miatt kénytelen volt hazautazni. 1993 májusában, szemmel láthatóan legyengülve az intenzív kemoterápiás kezeléstõl, bejelentette, hogy gyógyíthatatlan, mivel a kór a csontjait is megtámadta. A Playboyban adott nagyszabású interjújában azért még megemlíti, "nem kezdtem el szomorú zenét írni csak azért, mert hamarosan meghalok".

Halála után

Halálával életmûve szerencsére nem zárult le, elég talán csak a Civilization: Phaze III címû dupla CD-t megemlíteni, mely a szó szoros értelmében 30 éven át készült; legkorábbi hangfelvételei még a 60-as évek végérõl származnak, ezeket synclavier-re komponált zenedarabok egészítik ki: mind zeneileg, mind mondandóját tekintve egyfajta összegzésnek tekinthetõ, hozzátéve, hogy Zappától mi sem állt távolabb, mint a végleges fromákba merevülés – nem kétséges, hogy ha élne, újabb döbbenetes gondolatokkal lepné meg nap mint nap a zenei világot. 1995-ben Gail Zappa hozzájárulásával a Rykodisc kiadó megindította mûvei újrakiadását. A teljes, több mint 50 albumra rúgó katalógust féltõ szeretettel újrakeverték és -csomagolták – a Ryko minden elismerést megérdemel ezért a bátor lépésért. 2003-ban Dweezil Zappa újabb kiadatlan felvételek megjelentetését ígérte, miután "családi levéltárosként" átvette apja pincéjében tárolt anyagait. Már az õ gondozásában jelent meg a Halloween és a QuAUDIOPHILIAc, két audio-DVD – elõbbi 5.1 surround-hangzással, utóbbi (30 éves anyag!) a ma is úttörõnek számító kvadrofón kivitelben, méltó tisztelgésül az apa minõség iránti elkötelezettsége elõtt.
2005 októberében, Dweezil és Ahmet Zappa turnét tervezett apjuk zenei örökségének életbentartására – ez sajnos elmaradt, közelebbrõl nem részletezett (valószínûleg anyagi) okokból 2006-ra halasztották; a csapat a Zappa Plays Zappa elnevezésû turné keretében 2006. május 24-én a Petõfi Csarnokban lépett fel (Ahmet nélkül).

Életmûve

Összegzésképpen elmondhatjuk, hogy Zappa munkássága során mindvégig perfekcionistának bizonyult, aki a zenészektõl és a zenei rögzítéstechnikáktól egyaránt a legmagasabb minõséget követelte meg. Az újrakiadott CD-ken megmutatkozik az eredeti mesterszalagok kiemelkedõ minõsége és Zappa idealizmusa. Ma már az is világosan látszik, hogy korunk nagy gitárjátékosainak egyike volt. Noha életmûve egy nagy részét lehet komolytalannak nevezni, az utókor bizonyosan felismeri benne a sokoldalú, komoly zeneszerzõt, a zene mesterét. Ez a zenei lángész soha nem szûnt meg újabb és újabb meglepetéseket okozni, zenészként és zeneszerzõként egyaránt: gigantikus mûvet hozott létre, ami talán legközelebbi rokona a rock területén Duke Ellington örökségének.

Kedvencek közé jelölték :
Van der Graaf, greenslade, Ron18, Pomi, Kerdu, deli, mortuary human scream, Inez, jancsesz, Stratégiás Béci, MISERY, iceman1222, nephlim, Pók666, Borga, Csíkos, Hashog86, Hammer8B, darkdonkey, Frici, Flip, Timerobber, ganzhuszar, LeviGotFingered, Got Rioted, SeBy, pittyem, Edy, neonknights, immyownenemy, Puddingtime

[ Hibajelentés / Üzenet a profil tulajdonosnak ]
Hozzászólások :
Nincs hozzászólás.

Hozzászólok :
Hozzászoláshoz belépés szükséges, ha nem vagy még tag, akkor regisztrálj!


Valid HTML 4.0 Valid CSS

 0.007 s