Johannes Brahms (Hamburg, 1833. május 7. – Bécs, 1897. április 3.) német zeneszerzõ. A romantika korában élt, de tudatosan a bécsi klasszicista zenei formákhoz nyúlt vissza.
ÉleteA szülõháza Hamburgban. 1943-ban lebombázták.
Johannes Brahms, a 19. századbeli német zene kimagasló alkotója zenészcsaládból született Hamburgban, de élete legnagyobb részét Bécsben élte le. Kortársai kiváló pianistának ismerték el, és nem méltányolták eléggé alkotó munkásságát. Brahms tudatosan fordult szembe a romantikus zenei irányzattal, melyet formabontónak tartott, eszményeit a nagy klasszikusokban kereste. Ezért ellenfelei õt Liszt és Wagner, nemkülönben Schumann által megindított zenei reformmozgalmak ellenzõjének tekintették.
Ma már történeti távlatból szemlélve Brahms mûködését, tisztán látható, hogy mûvészete költõiségének alapvonásaiban éppúgy vérbelien romantikus, mint Liszté, vagy Wagneré: romantikus mondanivalóját azonban klasszikus és kiegyensúlyozott formamûvészetével fejezte ki. Valóban Brahms egész életmûvében azt a goethei egyetemességet kereste, amelyben egyensúlyba kerül a merészen egyéni mondanivaló a korszerû érzelemvilággal és nemes arányú építõmûvészettel. Brahms mûvészete ebben az értelemben tehát megtartó erõ, a klasszikus formaideál továbbfejlesztése egy olyan korban, melyben az új mondanivaló gyakran zavarosan jelentkezik, s a tartalom és forma közötti egyensúly ingadozik.
Brahms dallamvilága gyökereiben a német népmûvészetre támaszkodik, költészete végsõ értelemben saját érzelmeit visszhangozza, mûveinek súlypontján szinte gyermeki egyszerûséggel és áhítattal népi hangot üt meg. Brahms nem klasszicizáló, hanem klasszikus mûvész. Brahmsot közeli kapcsolatok fûzték az akkori magyar zenei élethez. Több ízben hangversenyezett Pesten, Reményi Edével közösen tett koncertkörutakat, sok magyar barátja volt. Magyaros dallamokat jegyzett fel, és ezeket közismert és népszerû Magyar táncain kívül számos más mûvében is feldolgozta.Fiatalkora, tanulmányai
Hamburgban született Johann Jakob Brahms második gyermekeként. 1840-ben zongoraórákat kezdett venni Wilhelm Cossel zongoratanárnál, aki három évvel késõbb átengedte saját kiváló mesterének, Eduard Marxsennek. Rögtön megmutatkozott játékosi és alkotói tehetsége is. Tizenhárom éves korában a közeli dokknegyed bárjaiban játszik élelemért, meg némi bérért. A közönséges környezet egész életére nyomot hagyott benne.A fiatal Brahms 1853-ban
Tizenhét éves korában megismerkedik Reményi Ede magyar hegedûmûvésszel. Reményi egyike volt azoknak, akiknek a szabadságharcban való részvételükért menekülniük kellett. Reményi Görgey Artúr hegedûse volt. Brahms Reményi Ede kísérõje lett, 1852 elején közös hangversenykörútra is indultak. A körút során megismerkedik Joachim Józseffel, aki elsõ hegedûsként a hannoveri királynál szolgált. Joachimnak nagyon tetszett Brahms zongorajátéka és zongorára írt esz-moll scherzoja, Liszt Ferencnek írt ajánlólevéllel látta el a fiatalembert.
Weimarban Liszt szívélyesen fogadta Reményit és Brahmsot. Liszt egy legenda szerint megsértõdött Brahmsra, amiért nem méltatta eléggé h-moll szonátáját (elaludt rajta). Reményi, akinek egy ünnepelt zenész jóindulata sokat számított, megszakította az együttmûködést Brahms-szal. Brahms nem térhetett vissza Hamburgba, ahol apja elvárta, hogy megálljon a saját lábán. Így történt, hogy Joachim és Brahms, a két fiatal zenész életre szóló barátságot kötött.
Brahms az ötvenes években alkotta meg elsõ nagyobb szabású mûvét, az 1. (d-moll) zongoraversenyt, amelyet eredetileg két zongorára alkotott, ámde a mondanivaló súlya versenymû-formát követelt meg. A mû õsbemutatóján megbukott, mivel a közönség eleinte nem tudott mit kezdeni az alapvetõen archaikus Brahms-stílussal, csak késõbb fedezték fel a zene értékeit, s így a mû is csak idõvel nyerte el a neki járó elismertséget.
A következõ jelentõs számú együttesre írt alkotás a Német rekviem volt, amelyen a komponista több mint egy évtizedig dolgozott, s amelyet 1868-ban mutattak be. A héttételes kompozícióban a fõszerepet a kórus játssza, amely szólamaiban a legnemesebb német hagyományokra (Bach és Schütz) utal. Ahogyan a cím is mutatja, Brahms nem a hagyományos latin nyelvû gyászmise szövegét dolgozta fel, hanem zsoltárok és más vallásos szövegek lutheránus német fordítását.
Brahms a szimfónia mûfajában csak igen késõn kezdett el ténylegesen tevékenykedni, 1. szimfóniáját 1876-ra fejezte be. Habozásának oka valószínûleg az lehetett, hogy – ahogyan azt a szerzõ maga is bevallotta – sokáig nem voltak eredeti ötletei, s Beethoven lépteit hallotta a háta mögött. Ez egyébként a szerzõ rendkívüli önkritikáját is mutatja. Végül is négy opusszal gazdagította a mûfajt a hamburgi muzsikus, s ezeket az utókor a Négy evangéliumként emlegeti. A 2. szimfónia az elsõvel ellentétben igen rövid idõ alatt készült el, szerzõje 1876 nyarán kezdte írni, s decemberben már a bemutatót tartották. A mû romantikus szellemben idézi fel a Mozart-szimfóniák elbûvölõen optimista szellemiségét, pasztorális nyugalma a súlyos kedélyállapotú Brahms kevés napfényes alkotása közé tartozik. A harmadikat 1883-ban fejezte be szerzõje, amelyben folytatta a haydni-mozarti hagyományok felidézését, de a negyedik tételt már markáns, vérbeli romantikus tartalommal látta el. A 4. szimfónia 1884-85 során íródott. Az utókor szerint ez Brahms legértékesebb szimfóniája, benne ugyanazon német hagyományokat követte, amelyeket a Német rekviemben is felhasznált. Férfias pátosz és erõ lengi át az egész alkotást. A hagyományokhoz való erõteljes kötõdést mutatja, hogy a negyedik tétel variációs formában íródott Bach 150. kantátájának basszusszólamára, a barokk passacaglia jellegzetességeit hasznosítva.Bécsi dolgozószobájaMûveiZenekari és versenymûvek