Richard Wagner Német zeneszerzõ, karmester, esztéta. : Wilhelm Richard Wagner



























  • (Lipcse, 1813. május 22. – Velence, 1883. február 13.) német zeneszerzõ, karmester, esztéta.


    Bár korán kapcsolatba került a színházi világgal, kezdetben az irodalom jobban érdekelte, mint a zene: gimnazista korában még tragédiákat is írt. Rendszeres zeneoktatásban sohasem részesült, a mesterségbeli felkészültség legfontosabb elemeit – néhány hónap alatt – Theodor Weinlingtõl, a lipcsei Tamás-templom nagyra tartott karnagyától sajátította el. Az igazán meghatározó zenei élményt, amelynek hatására véglegesen a muzsikuspálya mellett döntött, Beethoven IX. szimfóniájának megismerése jelentette számára. 1833-ban karigazgatóként a würzburgi színházhoz került, majd egy évvel késõbb a magdeburgi városi színház karmestere lett. Itt ismerte meg Minna Planert, akivel 1836-ban házasságot kötött. 1837-ben Königsbergben, majd Rigában lett karmester, azután hitelezõi elõl, 1839-ben Párizsba menekült, ahol a legnagyobb nyomorban élt, amíg operáját, a Rienzit Drezdában be nem mutatták. Ennek sikere hozzásegítette az ottani színház karmesteri állásának megszerzéséhez. Részt vett az 1848-as forradalmi megmozdulásban, emiatt menekülnie kellett német földrõl. Svájcban telepedett le, itt ismerkedett meg Mathilde Wesendonckkal, egy zürichi üzletember feleségével, és a vele folytatott viszonya miatt elvált feleségétõl. 1861-ben visszatérhetett hazájába. II. Lajos bajor király Münchenbe hívta, s ettõl kezdve rendezett, sõt, fényûzõ körülmények között egyedül az alkotásnak szentelhette idejét. 1865-ben kicsapongó és költséges életvitele a müncheniek nemtetszését váltotta ki, így távoznia kellett a bajor fõvárosból. Svájcban, Luzern közelében telepedett le. Itt, Tribschenben kapcsolta össze sorsát Liszt Ferenc leányával, Cosimával, akiben nem csak megértõ élettársra, hanem eszméinek lelkes támogatójára is talált. Életének utolsó éveiben megvalósult álma, a bayreuthi operaház megépítése. Itt mutatták be legismertebb kompozícióját, a Ring-tetralógiát.
    A 19. század egyik legnagyobb hatású zeneszerzõje, a német opera megreformálója volt. Zeneszerzõként operái tették halhatatlanná, bár számos más területen is alkotott (színpadi kísérõzenék, zenekari-, kamarazenei- és kórusmûvek, dalok, áriák, zongoradarabok, -átiratok és hangszerelések). Zenéjének a Gesamtkunstwerk (szöveg, zene és színpadi cselekmény elválaszthatatlan egysége), a vezérmotívum-technika következetes alkalmazása, a végtelen dallam, és énekszólamokat tekintve a Sprechensang, a deklamáló stílusú énekbeszéd a meghatározó jellemzõi. Igen jelentõs zeneelméleti munkássága is, bár írásainak többsége mûvészettörténeti, filozófiai, esztétikai jellegû. Ezek általában a német kultúrkört magasztalják, helyenként Arthur Gobineau antiszemita, helyenként Schopenhauer és Nietzsche filozófiáját tükrözve, helyenként pedig ezeken még túl is lépve.
    Richard Wagner a bautzeni csata másnapján, 1813. május 22-én, szombati napon született Lipcsében, a Brühl-negyed Vörös és fehér oroszlán cégéres házában. A család kilencedik gyermeke volt (a nyolcadik gyermek korán meghalt). Apja Friedrich Wilhelm Wagner (1770–1813), rendõrtisztviselõ volt a városban. Anyját, Johanna Rosine Paetzet (1774–1848) lekötötte a gyereknevelés. A család legjobb barátja a festõ és színész Ludwig Geyer volt. A hazafias gondolkodású, Napóleon-ellenes mûvész és a hivatalánál fogva császárhû rendõrtisztviselõ barátsága jól jellemezte az akkori lipcsei közhangulatot. Miután Napóleon seregei fegyverszünetet kötöttek a porosz és orosz hadakkal, megadatott a lehetõség Wagnerék számára, hogy kiköltözzenek a túlzsúfolt Lipcsébõl egy környékbeli faluba, ahol az anya kipihenhette magát. A fegyverszünet azonban nem tartott sokáig, és mivel a családfõ volt az egyetlen a lipcsei rendõrségen, aki franciául beszélt, visszahívták a városba. Ezt az alkalmat használták fel a gyermek Richard megkeresztelésére, augusztus 16-án a híres Tamás-templomban.
    1813. október 13–16. között a Lipcse mellett megvívott népek csatájában Napóleon seregeire döntõ vereséget mértek. Szászország, a franciák csatlósa is megszenvedte a háborút, északi területeit Poroszországnak kellett átengednie. A háború nyomában fellépõ tífuszjárvány megtizedelte a város lakosságát, ennek esett áldozatául november 23-án, negyvenhárom éves korában Friedrich Wilhelm Wagner is, magára hagyva feleségét és gyermekeit.
    A család csak Ludwig Geyer segítségére támaszkodhatott, mivel Friedrich bátyja, Adolf Wagner, különc filozófus volt, aki munkájába temetkezett és a világtól visszahúzódva élt. 1814-ben Geyer magával vitte az asszonyt és a gyermekeket Drezdába, a szász királyi fõvárosba, ahol állást kapott az Udvari Színháznál. Miután állását elfoglalta, augusztus 28-án házasságot kötöttek. Mivel szûkösen éltek, a gyerekeket koszt-kvártélyba adták: Rosalie-t, a legidõsebb lányt átmenetileg egy közeli barátnõjükhöz; Luisét egy énekesnõ fogadta be; Albert az iskolájában lakott; a család többi tagja (Gustav, Julius, Klara, Theresie, Ottilie és Richard) pedig a Moritz utca egyik házában rendezkedett be. 1815. február 16-án megszületett Cäcilia Geyer, a Wagner-gyermekek féltestvére.
    1817-ben érkezett Drezdába Carl Maria von Weber, a német opera úttörõje. Karmesterként elsõ dolga volt, hogy új színészeket gyûjtsön maga köré, így figyelt fel Geyerre is. Weber többször meglátogatta a családot, részben ez is hozzájárult ahhoz, hogy a gyermekek megszerették a zenét. Albert, a legnagyobb fiú a boroszlói színház tagja lett, ugyancsak a színpadot választotta Rosalie, Luise és Klara is. Richard alig ötesztendõs volt, amikor megkapta elsõ színházi szerepét. Mivel rendkívül tehetséges akrobatának bizonyult, nevelõapja elõszeretettel nevezte „kis kozák”-nak. 1818-ban pár szavas szerepet kapott egy színdarabban. Geyer különös figyelemmel kísérte az ifjú Richard fejlõdését és megtanította festeni-rajzolni, még mielõtt a fiú írni-olvasni tudott volna. Az ifjú Wagnernek azonban nem volt ínyére a festészet, inkább zongorázott, de azt sem sok kedvvel.
    Amikor nyolcéves lett, az ifjú Richardot rábízták egy Drezda melletti falu, Possendorf lelkészére, Wetzel tiszteletesre, aki megtanította írni-olvasni. Ábécéskönyv híján egy Mozart-életrajzot, valamint egy, a görög szabadságharc híreivel teli újságot kapott. Ekkor ismerkedett meg a görög mitológiával és az ókori Hellász történelmével. Geyer 1821-ben súlyos tüdõgyulladást kapott, és szeptember 30-án meghalt.
    Geyer öccse, Karl, aki Eislebenben volt aranymûves, október közepén magához vette Richardot, hogy könnyítsen az özvegy gondjain. A fiút egy magániskolába íratta be. Az ifjú Wagner 1822 tavaszán Eislebenben hallotta elõször Weber A bûvös vadász címû operájának nyitányát és néhány részletét. Ez volt elsõ maradandó zenei élménye, amely után kedvet kapott, hogy zongorázzék. Mivel 1822 nyarán Geyer öccse megnõsült, a fiút nem tudta tovább magánál tartani. Nagybátyja, Adolf Wagner sem vállalta a pótapaságot, így Richard ismét visszakerült a családjához, Drezdába. Õsszel anyja beíratta a híres Kreuzschuléba, Wilhelm Richard Geyer néven. A tízéves gyermeket különösen a görög-latin mitológia, valamint az ókori történelem érdekelte. Magánszorgalomból németre fordította az Odüsszeia néhány énekét. Az iskolán kívül minden idejét a zenének és Weber csodálatának szentelte: pajtásaival közösen elõadta A bûvös vadászt, mindent emlékezetbõl, ahogyan azt a színházban látták. 1824-ben egyik iskolatársa halálára verset írt, amellyel pályadíjat nyert. Ezen felbátorodva elhatározta, hogy tragédiát ír, de a Leubald és Adelaidét nõvérei kinevették. Az önérzetes szerzõ a csúfos bukás láttán tûzbe dobta mûvét, és elhatározta, hogy végképp felhagy a költészettel és drámával, és a zene felé fordul.
    Zenei tanulmányai:.
    1827 decemberében, rövid prágai tartózkodás után Richardot beíratták a lipcsei Nikolai-iskolába. A tananyag azonban nem kötötte le figyelmét, inkább Adolf nagybátyjának filozófiai eszmefuttatásai érdekelték, illetve a híres Gewandhausban rendezett hangversenyek, ezek során megismerkedett Beethoven mûvészetével. Saját bevallása szerint az Egmont-nyitány késztette arra az elhatározásra, hogy komolyabban hozzálásson a zeneszerzés alapismereteinek elsajátításához. 1829-ben rövid ideig hegedülni tanult a Gewandhaus zenekarának egyik zenészétõl, majd Gottlieb Müller hegedûs-komponistától tanult összhangzattant. Ekkor írta elsõ kompozícióit. A következõ esztendõben otthagyta az iskolát, azonban Müllerrel tovább dolgozott, miközben korrektorként segített Luise férjének, Friedrich Brockhaus könyvkiadónak. 1830 júliusában ismét beiratkozott, ezúttal a neves Tamás-iskolába. Zenei tanulmányait azonban nem hagyta abba: zongorakivonatot készített Beethoven IX. szimfóniájából, illetve Müller irányításával zenés pásztorjáték komponálásába kezdett. E munkát azonban hamar félretette, helyette a B-dúr nyitányt fejezte be, amelyet a karácsonyi színházi hangversenyen be is mutattak.
    1831. február 23-án befejezte középiskolai tanulmányait és a Lipcsei Egyetem hallgatója lett, pontosabban studiosus musicae, azaz zenei növendék. Rendszeres zenei oktatásban azonban nem az egyetemen részesült, hanem õsztõl kezdve, magánúton, Theodor Weinling, a Tamás-templom és -iskola nagy tudású kántor-karnagya irányította tanulmányait. A mester megtanította Wagnernek az ellenpont szabályait és a zenei formákat. Ebben az esztendõben több zongoramûvet komponált és befejezte d-moll zenekari nyitányát, amit december 5-én a Gewandhausban be is mutattak. Az elõdadás nem volt nagy siker, de bukás sem, ami munkája folytatására ösztönözte a kezdõ zeneszerzõt. 1832 elsõ felében megírta a C-dúr nyitányt, amit áprilisban mutattak be. Idõközben a lipcsei Breitkopf-cég kiadta B-dúr zongoraszonátáját: ez volt elsõ nyomtatásban megjelent mûve. Mivel úgy érezte, hogy a város, amelyet Goethe korábban „a németek kis Párizsá”-nak nevezett, nem tud többet nyújtani neki, úgy döntött, elutazik. Elõször Bécsbe ment, ahol azonban nem talált lehetõséget az érvényesülésre, így továbbutazott Prágába. A Pachta-családnál vendégeskedett a közeli Pravoninban. Itt vázolta fel egy új opera, Az esküvõ tervét. Ezután az öreg Dionys Weber karmester és igazgató jóvoltából a konzervatórium zenekarának elõadásában újra hallhatta C-dúr szimfóniáját. A nagy tudású, de konzervatív Weber elismerte ugyan az ifjú komponista tehetségét, de mûvében nem látott többet egy ügyesen megoldott Beethoven-tanulmánynál. Wagner novemberben hazatért Lipcsébe, ahol nekifogott Az esküvõ megkomponálásához. Bár Rosalie nõvérének lesújtó véleménye miatt széttépte az egész szövegkönyvet, a bevezetõ jelenet teljes partitúrája elkészült. Rosalie hatására elfordult ettõl - a Leubald és Adelaide légkörét idézõ - sötét rémdrámától. Azonban inspirációja hamarosan új forrást talált: Carlo Gozzi fantasztikus történetei közül a Kígyóasszony meséje ragadta meg fantáziáját. Ennek alapján vázolta fel már decemberben A tündérek szövegkönyvét, nekilátott a kidolgozásához, és már a következõ év januárjában elkészült a teljes szöveggel.
    1831. február 23-án befejezte középiskolai tanulmányait és a Lipcsei Egyetem hallgatója lett, pontosabban studiosus musicae, azaz zenei növendék. Rendszeres zenei oktatásban azonban nem az egyetemen részesült, hanem õsztõl kezdve, magánúton, Theodor Weinling, a Tamás-templom és -iskola nagy tudású kántor-karnagya irányította tanulmányait. A mester megtanította Wagnernek az ellenpont szabályait és a zenei formákat. Ebben az esztendõben több zongoramûvet komponált és befejezte d-moll zenekari nyitányát, amit december 5-én a Gewandhausban be is mutattak. Az elõdadás nem volt nagy siker, de bukás sem, ami munkája folytatására ösztönözte a kezdõ zeneszerzõt. 1832 elsõ felében megírta a C-dúr nyitányt, amit áprilisban mutattak be. Idõközben a lipcsei Breitkopf-cég kiadta B-dúr zongoraszonátáját: ez volt elsõ nyomtatásban megjelent mûve. Mivel úgy érezte, hogy a város, amelyet Goethe korábban „a németek kis Párizsá”-nak nevezett, nem tud többet nyújtani neki, úgy döntött, elutazik. Elõször Bécsbe ment, ahol azonban nem talált lehetõséget az érvényesülésre, így továbbutazott Prágába. A Pachta-családnál vendégeskedett a közeli Pravoninban. Itt vázolta fel egy új opera, Az esküvõ tervét. Ezután az öreg Dionys Weber karmester és igazgató jóvoltából a konzervatórium zenekarának elõadásában újra hallhatta C-dúr szimfóniáját. A nagy tudású, de konzervatív Weber elismerte ugyan az ifjú komponista tehetségét, de mûvében nem látott többet egy ügyesen megoldott Beethoven-tanulmánynál. Wagner novemberben hazatért Lipcsébe, ahol nekifogott Az esküvõ megkomponálásához. Bár Rosalie nõvérének lesújtó véleménye miatt széttépte az egész szövegkönyvet, a bevezetõ jelenet teljes partitúrája elkészült. Rosalie hatására elfordult ettõl - a Leubald és Adelaide légkörét idézõ - sötét rémdrámától. Azonban inspirációja hamarosan új forrást talált: Carlo Gozzi fantasztikus történetei közül a Kígyóasszony meséje ragadta meg fantáziáját. Ennek alapján vázolta fel már decemberben A tündérek szövegkönyvét, nekilátott a kidolgozásához, és már a következõ év januárjában elkészült a teljes szöveggel.
    1831-ben Würzburgba utazott Albert bátyjához, hogy mûveinek elõadásáról tárgyaljon. Rövid látogatásnak szánta, de majdnem egy évig ottmaradt, a színháznak ugyanis nem volt karigazgatója, így szerény fizetésért elvállalta a munkakört. Elsõnek egy Paër-operát, azután Meyerbeer Ördög Róbertjét, majd Marschner Vámpírját tanította be. A próbákat lelkesen vezette, és hogy bátyjának, aki Marschner operájának tenor-fõszerepét játszotta, kedvébe járjon, egy új betétáriát komponált. Részben az ária sikerének, részben pedig munkájának elismeréseként a színházban mûsorra tûzték C-dúr nyitányát és Szimfóniáját. A színházi szünet alatt tovább folytatta A tündérek komponálását. December 11-én levélben jelentette Rosalie nõvérének, hogy már csak az utolsó felvonás hangszerelése van hátra. December 12-én az opera néhány részletét bemutatták egy hangversenyen. Ennél többet azonban a würzburgi társulat nem tudod tenni érte, hiszen nem voltak felkészülve egy közel négyórás alkotás színrevitelére. Karácsonykor, feladva karigazgatói állását, visszatért Lipcsébe, ahol véglegesítette operáját és benyújtotta a helyi színházhoz. Itt azonban váratlan ellenállásba ütközött: sem a rendezõ, sem a karmester nem volt hajlandó a mûvet színre vinni, hiába hivatkozott tanulmányaira és würzburgi tapasztalataira. Tavasszal bemutatták Bellini I Capuleti ed i Montecchi címû operáját. Ennek az élménynek és saját kudarcának hatására tanulmányt publikált név nélkül A német opera címmel, amelyben az olaszok természetesen áradó dallamosságát állította szembe a németek mesterségbeli tudásával. Elégedetlensége kora erkölcsi felfogására is kiterjedt. Új operaterve is tiltakozás volt a polgári álszenteskedés, a puritanizmus ellen. Shakespeare Szeget szeggel címû drámája nyomán, meglehetõsen szabadon dolgozta ki A szerelmi tilalom címû kétfelvonásos opera vázlatát. A Szicíliában játszódó történetben egy német helytartó halálbüntetéssel akarja sújtani a házasságon kívüli szerelmet, ám az elsõ halálra ítélt nemes ifjúnak hajlandó megkegyelmezni, ha annak húga titkon az övé lesz. A zsarnokot leleplezik, a szerelem visszanyeri jogait. A mû programszerûen hirdette a természetes életösztön diadalát az erénycsõszök felett. Az opera librettóját Teplitzben fejezte be. Rövid ideig Prágában tartózkodott, visszatértekor a magdeburgi Bethmann-színtársulat meghívása várta: karmesternek kérték fel. Wagner eleinte húzódozott a szétzüllött és szegény társulattól, de miután megismerkedett Wilhelmine Planerrel, a társulat elsõ drámai színésznõjével, pillanatok alatt megváltoztatta elhatározását. A társulat mûsorának gerincét Marschner és Weber mûvei alkották. Wagner a betanítás és a karmesteri teendõk mellett nekilátott új operája partitúrájának megírásához, és azt tervezte, hogy Itáliába, majd Franciaországba megy szerencsét próbálni.
    1835 januárjában Wagner és Minna már jegyeseknek tekintették magukat, az esküvõt azonban elhalasztották, remélve, hogy anyagi helyzetük jobbra fordul. Egyelõre Minna többet keresett, de neki támogatnia kellett a családját. Wagner viszont, bár egymaga volt, többet költött, mint amennyit megkeresett. Ez azonban nem tántorította el attól, hogy nyitányt írjon barátja, Theodor Apel új drámájához. A Columbus menthetetlenül megbukott, bár a nyitány nagy sikert aratott, áprilisban és májusban Lipcsében is elõadták. Májusban, miután végzett magdeburgi kötelezettségeivel, Wagner hazatért Lipcsébe, ahol megismerkedett Felix Mendelssohnnal, aki ekkoriban vette át a Gewandhaus zenekarának vezetését. Átadta neki C-dúr szimfóniája nyitányát, amihez nagy reményeket fûzött, de még választ sem kapott. Július-augusztusban Wagner körutat tett a nagyobb német városokban, hogy a társulat számára új tagokat toborozzon, majd rövid pihenõ után visszatért Magdeburgba, ahol Spohr Jessonda címû operáját vitte színre. Az elõkelõ és nagy hírnévnek örvendõ énekesek ellenére az elõadás nem vonzott telt házat, így a társulat pénzügyi helyzete tovább romlott. Wagner, adósságai növekedtével egyre nagyobb hévvel dolgozott A szerelmi tilalom befejezésén. Minna, félve a bizonytalan helyzettõl, novemberben Berlinben vállalt állást, de Wagner kérésére visszatért az akkor már erõsen megcsappant létszámú társulathoz. A szerelemi tilalom 1836. március 4-re készült el. A társulat csõdbe jutott, de Wagnernek sikerült meggyõznie az énekeseket és zenészeket, és azok tíz nap alatt betanulták a darabot. A március 29-i bemutató bukás volt, és ezt követõen a társulat feloszlott.
    Minna elõbb Berlinbe, majd Königsbergbe szerzõdött, Wagner pedig hitelezõi elõl Lipcsébe vonult vissza, majd Berlinbe, ahol karmesteri állással hitegették. Ott-tartózkodása egyetlen élménye azonban Spontini Fernand Cortez címû operájának megtekintése volt. A nagy tekintélyû mester népszerû mûvének hatására kezdett érdeklõdni az olaszos francia nagyopera csillogó mûfaja iránt. Továbbutazott Königsbergbe, ahol csekély fizetéssel asszisztensként mûködött Louis Schuberth karmester mellett. Munkája alig volt, a komponálással sem haladt, mindössze a Rule Britannia-nyitányt írta meg. Az Ezeregyéjszaka meséibõl vett vígopera tervét hamar elvetette, helyette egy nagyopera vázlatát vetette papírra, amelyet elküldött Párizsba Eugène Scribe librettistának kidolgozásra, de még választ sem kapott. 1836. november 24-én Richard és Minna házasságot kötöttek.
    A következõ év áprilisában Schuberth távozott a társulattól és Rigába utazott. Helyét Wagner foglalta el. A königsbergi színház azonban májusban tönkrement, így alig látott munkához, újra állás nélkül maradt. Minna, megelégelve férje féltékenységét és anyagi gondjait, Drezdába szökött egy jómódú férfival. Wagner utánuk utazott, de nem sikerült kibékülniük. Ebben a hangulatban került kezébe Bulwer-Lytton regénye, a Cola Rienzi. Egy új nagyopera terve fogant meg benne az 1347-es római plebejus-polgári felkelés vezérének gyõzelmérõl és tragikus bukásáról.
    1837. augusztus végén - barátai közbenjárásának köszönhetõen - állást kapott a rigai színháznál. Szeptemberben sikerült végre kibékülnie Minnával, aki férje kívánságára, nehezen bár, de a színházról is lemondott, és vele utazott Rigába. Itt Wagner próbákat vezetett, elõadásokat vezényelt, betétáriákat komponált, szabadidejében pedig új operáján, a Rienzin dolgozott, azonban tudta, hogy megfelelõ énekes- és zenészgárda hiányában Rigában nem mutathatja be. Párizsban szerette volna a darabot színre vinni, ezért Meyerbeerhez fordult, akitõl egyelõre A szerelmi tilalom bemutatásához kért segítséget. A Rienzi komponálásával lassan haladt: az elsõ felvonás csak 1838 decemberére készült el.
    Az 1839-es esztendõ kedvezõtlenül kezdõdött. A színház élére új igazgató került, aki azonnal felmondta Wagner karmesteri állását. A házaspár távozni kényszerült Rigából, azonban utazásukat elõre nem látott akadály késleltette: a cári törvények értelmében az útlevélkérelmeket közzétették a helyi lapokban. Ha ez megtörténik, akkor Wagner a párizsi postakocsi helyett az adósok börtönébe kerül, mivel magdeburgi hitelezõit még nem elégítette ki. Egyik jóbarátja segített nekik átszökni Kelet-Poroszországba. Minna a kiállott izgalmak miatt azonban ágynak dõlt, így útjuk tovább húzódott. Pillau kikötõjében titokban – hiszen nem volt útlevelük – hajóra szálltak London felé, a hatnapos utazás azonban az idõjárási viszonyok miatt elhúzódott. A Skagerraknál hajójuk megsérült, ezért egy norvég fjordban kellett várakozniuk, amíg megjavították. Wagner itt ismerkedett meg Heinrich Heine A bolygó hollandi címû elbeszélésével. Három és fél hetes viszontagságos utazás után érkeztek meg Londonba, ahonnan rövid tartózkodás után továbbutaztak Boulogne-sur-Merbe.[7] Itt Wagner meghangszerelte a Rienzi második felvonását, amelyet bemutatott néhány itt nyaraló zenei elõkelõségnek is, akiktõl ajánlólevelet kapott a párizsi Nagyoperához.
    Elsõ párizsi tapasztalatai kiábrándítóak voltak. A Nagyopera igazgatója fogadta ugyan, de cseppet sem hatódott meg Meyerbeer ajánlólevelétõl. A nagy hírû Habeneck karmester próbaképp lehetõséget adott neki: egyik mûvét hajlandó volt eljátszani a Conservatoire-hangversenyek egyik próbáján. Wagner a Columbus-nyitányt adta oda, ám e fiatalkori darabbal elzárta az utat érettebb alkotásainak bemutatása elõl. Scribe is megközelíthetetlen maradt. Néhány kitûnõ énekes, akiknek pártfogásába ajánlotta mûveit, udvariasan fogadták, de nem segítettek rajta. Egyedüli támogatója Cäcilia húgának võlegénye, Eduard Avenarius könyvkereskedõ volt. Idõközben megérkezett Párizsba Meyerbeer is, aki nem csodálkozott ajánlólevele sikertelenségén, és azt ajánlotta Wagnernek, keressen valamilyen szerény bérmunkát. Hazautazása elõtt Meyerbeer bemutatta zenemûkiadójának, Maurice Schlesingernek, akivel azonban nem jutottak dûlõre. Ugyancsak Meyerbeernek köszönhetõen a Théâtre de la Renaissance meghallgatásra tûzte A szerelmi tilalom címû operáját, a színház azonban hamarosan bezárta kapuit. Vezérügynökének, Gouinnek sikerült elérnie, hogy Scribe is meghallgassa a mûvet - nem rajta múlott, hogy az Opéra vezetõségének nem kellett a darab. Anyagi helyzete kilátástalanná vált, kénytelen volt elzálogosítani javait, sõt, a zálogcédulákat is eladta. Bevétele csak a Gazette Musicale-nak írt tárcákért kapott honoráriumokból volt. Pénztelenségét jellemzi, hogy amikor Minna súlyosan megbetegedett, az elzálogosított jegygyûrûk árából sem sikerült fedezni a gyógyszerek és az ellátás költségeit. Ebben a helyzetben kezdett hozzá - Heine engedélyével - A bolygó hollandi feldolgozásához.
    1840 nyarán Meyerbeer ismét Párizsba érkezett, s elvitte Wagnert az Opérába, ahol személyesen ajánlotta az új igazgató, Léon Pillet jóindulatába. Az igazgató javaslatát, hogy valakivel közösen írjon egyfelvonásos balettet, Wagner nem fogadta el. Az õ ajánlatát viszont, hogy egy rövid operát komponál A bolygó hollandi címmel, az igazgató utasította vissza. Az új darab kivonata azonban az igazgatónál maradt. A szorító gondok ellenére szeptember 19-re elkészült a Rienzi ötödik felvonása, már csak a nyitány volt hátra. Októberben azonban Wagner az adósok börtönébe került. Minna régi barátjának, Theodor Apelnek a segítségét kérte, aki hamarosan elérte, hogy Wagner kiszabaduljon. November 19-én elkészült a Rienzi nyitánya is. A teljes mûvet sietve Drezdába küldte, mivel úgy érezte: már nem Párizs, hanem szülõföldje jelenti számára a felemelkedés lehetõségét - a szász királyhoz fordult segítségért. A mû elfogadtatásában ismét Meyerbeer játszott közre.
    A drezdai válaszra várva feladta városi lakását és Meudonba költözött. 1841. július elején itt érte a hír, hogy az új drezdai királyi színház bemutatja a Rienzit. Ezzel egy idõben levelet kapott az Opérától is; felajánlották, hogy megvásárolják tõle A bolygó hollandi vázlatát, amit Louis Philippe Dietsch zenésít majd meg.[7] A darabért 500 frankot kapott. Rögtön zongorát bérelt és hozzáfogott saját Hollandijának megkomponálásához, bár törvény szerint ehhez semmi joga nem volt, hiszen eladta. Az egész darab zenéjét - a hangszerelés kivételével - hét hét alatt megkomponálta. Ekkorra elfogyott a pénze, ezért kénytelen volt ismét bérmunkát vállalni. A Schlesinger-kiadó Halévy új operájának, a Ciprus királynõjének zongorakivonatát rendelte meg tõle. Októberben a Hollandi kész partitúrájával visszaköltözött Párizsba. A darabot azonban nem az Opérának, hanem a berlini színháznak küldte, számítva Redern fõintendáns és Meyerbeer támogatására. Mivel a Rienzi próbái késtek, kénytelen volt a francia fõvárosban maradni, és írásaiból eltartani magát és feleségét. Ekkor írta a Halál Párizsban és a Zarándokút Beethovenhez címû novelláit. Szakmai cikkeket is írt, elsõsorban elemzéseket a német zenérõl és az egyes operaelemekrõl. Ebben az idõben ismerkedett meg a Hohenstaufok történetével, ami alapján rögtön újabb operavázlatot készített A szaracén nõ címmel. E tervet azonban hamarosan ejtette, mivel egy nyelvész barátján keresztül megismerkedett a wartburgi dalnokverseny, illetve a Vénusz-hegy legendájával. E kettõ ötvözeteként megírta a Tannhäuser vázlatát.[8] Ugyancsak nyelvész barátjától kapta meg a königsbergi Német Társaság évkönyvét is, benne a Lohengrin-eposz kivonatával, amely újabb ötletet adott a zeneszerzõnek.
    1842. április 7-én Wagner Párizsból Szászországba indult. Minna társaságában április 12-én érkezett Drezdába, hogy részt vegyen a Rienzi próbáin. Júniusban Teplitzben üdült, ahol elkészítette következõ operájának, a Tannhäusernek (akkori címén: Der Venusberg) két prózafogalmazványát.[8] Drezdába visszatérve a várost a Rienzi közelgõ bemutatóját váró, lelkes és izgatott állapotban találta. A premier 1842. október 20-án minden várakozást felülmúló sikert aratott. Azonnal elhatározták Wagner következõ operája, A bolygó hollandi bemutatását is.[7] Néhány nappal a Rienzi premierje után, október 28-án elhunyt Francesco Morlacchi királyi karnagy, és utódját mindenki Wagnerben látta. Elõször habozott, azzal érvelt, hogy a Tannhäuser és más tervei megvalósításához több idõre van szüksége. Hamarosan mégis beadta derekát, és 1843. február 2-án kinevezték örökös királyi karnagynak, 1500 tallér éves fizetéssel.
    Királyi karnagyi minõségében 1843. február 7-én vezényelte elõször A bolygó hollandit (a bemutatóra január 2-án került sor). A darab anyagi helyzetén is javított: sikerült magdeburgi és párizsi kölcsöneinek egy részét törlesztenie. Drezdai éveinek egyik legfontosabb eseménye Liszttel kötött barátsága volt. A bolygó hollandi révén kerültek kapcsolatba, köszönhetõen a nõi fõszerepet éneklõ Wilhelmine Schröder-Devrientnek.
    Ezzel a bemutatóval vette kezdetét hosszú és keserves küzdelme a drezdai udvar zenei és politikai vezetõ köreivel, ami csak Wagner Németországból való számûzetésével ért véget. Kezdetben csupán eredeti karmesteri egyénisége váltotta ki az énekesek és a zenekari tagok nemtetszését. Különösen ellentmondásos volt Mozart-tolmácsolása. Nagyobb sikert aratott Gluck Armidájának 1843. március 5-én bemutatott felújításával, illetve ugyanezen szerzõ Iphigenia Auliszban címû operájának áthangszerelésével és revíziójával. A zenekar és von Lüttichau, az udvari színház intendánsa heves ellenállással fogadta Wagnernek azt a tervét, hogy 1846. április 5-én, virágvasárnapon elõadja Beethoven IX. szimfóniáját. Újszerû olvasata azonban (amit Goethe Faustjából vett idézetek egészítettek ki a mûsorlapon) lehengerlõ sikert aratott, és az elõadást a következõ év virágvasárnapján megismételték.
    Ezzel a bemutatóval vette kezdetét hosszú és keserves küzdelme a drezdai udvar zenei és politikai vezetõ köreivel, ami csak Wagner Németországból való számûzetésével ért véget. Kezdetben csupán eredeti karmesteri egyénisége váltotta ki az énekesek és a zenekari tagok nemtetszését. Különösen ellentmondásos volt Mozart-tolmácsolása. Nagyobb sikert aratott Gluck Armidájának 1843. március 5-én bemutatott felújításával, illetve ugyanezen szerzõ Iphigenia Auliszban címû operájának áthangszerelésével és revíziójával. A zenekar és von Lüttichau, az udvari színház intendánsa heves ellenállással fogadta Wagnernek azt a tervét, hogy 1846. április 5-én, virágvasárnapon elõadja Beethoven IX. szimfóniáját. Újszerû olvasata azonban (amit Goethe Faustjából vett idézetek egészítettek ki a mûsorlapon) lehengerlõ sikert aratott, és az elõadást a következõ év virágvasárnapján megismételték.
    Királyi karmesteri bemutatkozása másnapján, 1843. február 8-án Heinrich Laube a Zeitung für die elegante Welt hasábjain megjelentette Wagner önéletrajzi vázlatának második részletét. Ebben olvasható a legkorábbi leírás a norvég partok mentén Londonba vezetõ 1839-es tengeri útjáról, és az a híres és nagy hatású állítás, hogy a norvég sziklák és zátonyok közötti hajóút meghatározó befolyást gyakorolt A bolygó hollandi sajátos színezésére. Wagner azonban elhallgatta, hogy csupán néhány héttel a premier elõtt tette át a cselekmény helyszínét Norvégiába (ezt az autográf partitúra és a drezdai szólamok számos változtatása tanúsítja). Mint Marschner Vámpírja, eredetileg a Hollandi is Skóciában játszódott, és néhány szereplõ skót nevet viselt. Annak lehetõsége, hogy esszét publikálhat saját magáról a rangos folyóiratban, ellenállhatatlan kísértést jelenthetett Wagnernek, hogy az opera auráját szuggesztív önéletrajzi részletekkel gazdagítsa. Írásaiban sehol sem utal e változtatásra, sem a sok egyéb módosításra, amelyeket az 1840-es és '50-es években eszközölt a mûvön. Önéletrajzi írásában, a Mein Lebenben azt írja, hogy 1842-es, Párizsból hazafelé vezetõ utazása során „széltõl, zimankótól és a zsidóktól megviselt szívére melengetõen hatott” a történelmi Wartburg látványa Türingiában, és életre keltette benne a Tannhäuser harmadik felvonásának színpadképét. Itt ismét vastag önéletrajzi mázzal vonja be a Tannhäuserrel kapcsolatos gondjait és azt a jelentõs tényt, hogy e darabját többször kellett átdolgoznia, mint bármely más nagyobb mûvét. Már a librettó befejezése, 1843. május 22. után nem sokkal elvetette az eredeti Der Venusberg címet, nem pedig két évvel késõbb, kiadója, Meser javaslatára, ahogy azt a Mein Lebenben állítja.
    A Tannhäuser langyos fogadtatása az 1845. október 19-i premieren, majd állandóan növekvõ népszerûsége a pár nappal késõbbi harmadik elõadás után nem annyira a közönség szellemi renyheségével magyarázható, amint a wagneriánusok és maga Wagner késõbb sugallták, hanem azzal a ténnyel, hogy az elsõ elõadás után húzásokkal és átdolgozásokkal kísérelte meg áthidalni a szakadékot saját merész drámai újításai és azok nem kielégítõ technikai megvalósítása között. (A módosítások közé tartozott az elsõ és második felvonás fináléjának megkurtítása és a harmadik felvonás elõjátékának új változata.) Közel két év múlva Wagner új befejezést írt az operához, amelyben újra megjelenik Vénusz, és elmarad az ifjú zarándokok kórusa. Ezt 1847. augusztus 1-jén mutatták be Drezdában.
    A királyi karnagyi állás magas, politikailag érzékeny poszt volt, ahonnan Wagner a királyi operaházon kívüli intézményekbe és eseményekbe is betekintést nyert. 1844 novemberében egyik szervezõje volt Weber hamvai hazahozatalának Londonból Drezdába. E nagyszabású társadalmi eseményre írta An Webers Grabe címû kórusát és az Euryanthe témáit feldolgozó fúvós gyászzenét. Egy évvel korábban kulcsszerepet játszott egy hatalmas kórusfesztivál megszervezésében; erre az alkalomra írta férfikarra és nagyzenekarra Das Liebesmahl der Apostel címû bibliai jelenetét. A mûvet alig két hónap alatt írta meg és tanította be, a bemutatót 1843. július 6-án vezényelte a drezdai Frauenkirchében, Szászország dalárdáiból toborzott 1200 énekes és 100 tagú zenekar élén.
    1844 és 1849 között Wagner sok befolyásos személyiséggel találkozott, és felvázolt vagy kidolgozott néhányat legjelentõsebb mûvei közül. 1844 õszén a drezdai udvari színház nevében meghívta Spontinit annak híres operája, A vesztaszûz új produkciójának vezénylésére. 1845. július 16-án Marienbadban elkészítette a A nürnbergi mesterdalnokok elsõ prózafogalmazványát,[12] augusztus 3-án pedig a Lohengrin részletes szövegtervét.[9] A Mesterdalnokok ötlete Gervinus Német irodalomtörténetének olvasása közben fogant meg benne, amikor Hans Sachsról és 16. századi költõtársairól olvasott. 1845. december 17-én a drezdai Engel Klubban zenésztársak – közöttük Robert Schumann és Ferdinand Hiller – jelenlétében felolvasta a Lohengrin szövegkönyvét. Többszöri megszakítás után, 1848. április 28-án fejezte be a partitúrát; ugyanazon év szeptember 22-én, a drezdai királyi udvari zenekar fennállásának 300. évfordulóját ünneplõ hangversenyen elvezényelte az elsõ felvonás fináléját.
    Wagner 1846. március 1-jén keltezte a királyi udvari zenekar reformjáról írott tanulmányát, és több mint két évvel késõbb, 1848. május 11-én fejezte be a szász királyság német nemzeti színházának megszervezésére vonatkozó részletes tervét. Mûvészi ténykedésébe gyors ütemben keveredett a nyílt politikai aktivitás: a színházban a reakciós társadalom tükrét látta, és a társadalom megváltoztatásától remélte mûvészi céljai megvalósítását. Minél határozottabb elutasításban részesültek színházi reformtervei (sikertelenül próbálkozott azzal is, hogy Bécsben felkeltse Franz Grillparzer és Eduard Hanslick érdeklõdését), annál jobban belekeveredett a politikai felforgató mozgalmakba. Barátja, August Röckel közvetítésével 1848 nyarán megismerte a híres orosz anarchistát, Mihail Bakunyint. Hamarosan már névtelen cikkekben magasztalta a forradalmat, az anarchiát, miközben a monarchia fenntartása mellett érvelt. Állásfoglalása kétértelmûségének köszönhetõen megtarthatta hivatalát, de hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy monarchista érzelmei ellenére a királyság eltörlése mellett agitál. 1849 elsõ hónapjaiban a politikai helyzet gyorsan rosszabbodott. Május elején a szász király alkotmányszegése miatt kitört a nyílt forradalom, és ez Wagner királyi karnagyi pályájának végét is jelentette. Feleségét Chemnitzbe menekítette Klara nõvéréhez, õ maga Drezdában maradt, azt azonban már a Frigyes Ágost király megsegítésére érkezett porosz seregek ostromolták. Wagner Weimarba menekült Liszthez. Közben Drezdában lábra kapott a hír, miszerint õ gyújtotta volna fel az operaházat, és emiatt körözõlevelet adtak ki ellene. Wagner Jénában találkozott feleségével, majd Widman néven, hamis útlevéllel, egyedül elindult Franciaország felé. Rövid zürichi tartózkodás után Párizsba érkezett, azonban a kolera és a köztársasági felkelés miatt nem maradhatott. Liszt anyagi segítségével visszautazott Zürichbe, és odahívta feleségét is, aki a bizonytalan helyzet miatt eleinte habozott, de végül elutazott a svájci városba. Wagner itt írta meg elsõ mûvészetfilozófiai írását, A mûvészet és forradalmat, amelyben az összmûvészeti alkotás megteremtését sürgette, mintegy forradalmi megújhodás alapjaként.
    1850 elején felesége és Liszt unszolására Párizsba utazott, hogy bemutassa az Opérának a Tannhäuser-nyitányt valamint Wieland, a kovács címû operájának a tervét. A francia fõvárosban azonban csak üres ígéreteket kapott. Kétségbeesésében Montmorencyben húzódott meg, innen írt feleségének, hogy válni akar. Az esetben egy nõ: Jessie Laussott, egy bizonyos Mrs. Taylor lánya játszott szerepet, akit Wagnerék Zürichben ismertek meg, és akivel Párizsban hozta ismét össze a sors. A lány nagy rajongója volt a komponista zenéjének, és amikor Wagner kétségbeesésében kijelentette, hogy menekülni akar a világ elõl sikertelenségei miatt, pártját fogta. Minna rémülten férje után utazott, de már nem találta ott, idõközben ugyanis Wagner Bordeauxba utazott, hogy Jessie férje, Eugène Laussot elé álljon. Ott azonban a csendõrség várta és kitiltotta a városból. Mrs. Taylor sem támogatta tovább a szerelmeseket, így a kaland lezárult, és a zeneszerzõ visszatért feleségéhez, Zürichbe.
    Mivel Liszt sem tudott neki segíteni, hogy operáját, a Lohengrint Weimarban bemutassák, komponálni kezdett:[9] a Siegfried felvázolásába fogott, de hamarosan abbahagyta. Ekkor írta meg máig vitatott A zsidóság a zenében címû tanulmányát, amely elsõsorban jótevõje, Meyerbeer sikerei iránt érzett ellenszenvének kiütközése. A számûzetésben élõ szerzõ örömére végre 1850. augusztus 28-án Liszt vezényletével Weimarban bemutatták a Lohengrint. A darab csak mérsékelt sikert aratott, nagyrészt ötórás hosszának köszönhetõen. Decemberben újabb siker érte, a párizsi Opéra bemutatta a Tannhäuser-nyitányt. A köztes idõszakban írta összefoglaló tanulmányát. az operáról mint mûfajról, amelynek stílusosan az Opera és dráma címet adta.
    A következõ évben a Breitkopf-kiadó megjelentette a Lohengrint, de nem fizetett, mivel Wagner tartozott a cégnek. Az év közepére befejezte a Siegfried költeményének teljes feldolgozását. Megírta három romantikus operakölteménye elõszavának szánt tanulmányát, a Híradás barátaimnakot, amelyben többek között beszámolt az általa elképzelt Nibelung-tetralógiáról. Gyomorpanaszai miatt Albisbrunnba utazott. Itt öltött testet a Nibelung-terv: Nyitány: A Rajna kincse; Elsõ nap: A walkür; Második nap: Az ifjú Siegfried; Harmadik nap: Siegfried halála. Betegsége és fáradtsága miatt csak 1852-ben kezdett hozzá A Rajna kincse felvázolásához, és miután április 25-én Zürichben bemutatták A bolygó hollandit, visszavonult Zürichbergbe, hogy nyugodtan dolgozhasson. Itt ismerkedett meg Georg Herwegh költõvel, Gottfried Semper építésszel, Gottfried Kellerrel valamint Conrad Ferdinand Meyerrel, akik megismertették Schopenhauer filozófiájával, ami a késõbbiekben erõsen hatott gondolkodására. Május 29-én levélben újságolta Lisztnek, hogy a Nibelung-tetralógia teljes vázlata készen áll.
    Az év végére enyhült a politikai helyzet Németországban, és egyre több színház érdeklõdött a Tannhäuser iránt: Schwerin, Wroc³aw, Prága, Wiesbaden, sõt Berlin is.[8] Számûzetésében 1852. december végéig befejezte a hatalmas tetralógia vázlatának versbe öntését is. Hírneve egyre nõtt, amit jól mutat, hogy 1853. május 18-22 között a zürichi színház koncertsorozattal ünnepelte a zeneszerzõt. Mielõtt teljesen elmerült volna a komponálásban, találkozott Liszttel Bázelben. Együtt rövid párizsi utazást tettek, Wagner ekkor ismerkedett meg Liszt három gyermekével: a tizennyolc éves Blandine-nal, a tizenhat éves Cosimával és a tizennégy éves Daniellel.
    1854 júniusában fejezte be A Rajna kincse partitúráját és fogott hozzá A walkür komponálásához. Wagner nevében felesége, Minna intézte németországi ügyleteit. Az asszony októberben, a frissen trónra került János szász királyhoz fordult, kegyelmet és bocsánatot próbált kieszközölni számûzött férje számára. Az uralkodó azonban a weimari nagyherceg (aki Liszt barátja és Wagner csodálója volt) közbenjárása ellenére sem bocsátott meg.
    A zeneszerzõ lassan haladt a komponálással, hátráltatta, hogy idõközben lekötötte figyelmét egy új téma, a Trisztán és Izolda.[15] E terv csábításának ellenállva befejezte A walkürt, majd a londoni Filharmóniai Társaság meghívására az angol fõvárosba utazott, ahol egy koncertsorozatot vezényelt. Noha fellépései sikeresek voltak, a kritika mögött Meyerbeer ügynökeit látta, a zenekart összehasonlíthatatlannak tartotta a párizsival, a hallgatóságról pedig úgy nyilatkozott, hogy „a világ legegykedvûbb közönsége”. Sikere egyik biztosítéka volt, hogy Viktória királynõ és Albert herceg lelkesen megtapsolták és az udvarban is fogadták.
    Útján hazafelé megismerkedett a buddhizmussal, és indiai mondák alapján felvázolta a Gyõztesek címû opera tervét. Otthon sokat betegeskedett (orbánc), a Trisztán és Izolda szövegén valamint A walkür hangszerelésén dolgozott. 1856 elején Berlinben nagy sikerrel vitték színre a Tannhäusert. Március végére készen lett A walkür partitúrája, és Wagnert ismét kegyelmi kérvénye problémája foglalkoztatta. Liszt vállalkozott a közbenjárásra, de a kérvényt Wagnernek kellett írásban elõterjesztenie.
    Mivel változás szükségét érezte, kiköltözött a Zürich melletti Wesendonck-villába, amelyet Otto Wesendonck selyemkereskedõ, pártfogója és kiadója osztott meg vele. Itt látott neki a Siegfried komponálásának, de egyre többet foglalkozott a Trisztánnal és a Gyõztesekkel is. Wagnert gyöngéd kapcsolatok fûzték ebben az idõben Mathilde Wesendonckhoz, házigazdája feleségéhez. Mathilde hatására Wagner felhagyott a Nibelung-tetralógia komponálásával, és a szerelmi történetet feldolgozó Trisztán és Izolda megzenésítésébe temetkezett. Mathilde költõnõ volt, Wagner szívesen zenésítette meg a verseit, amiket baráti társaságuk elõtt elõ is adtak. Ezeket késõbb Wesendonck-dalok címen publikálták.
    1858 áprilisában Minna megtalálta Richard Mathildéhez írt levelét. Botrányt rendezett és értesítette Wesendonckot is. A nyilvános botrányt ugyan Richard és különösen Otto finom tapintata révén sikerült elkerülni, de a szakítás a két házaspár között elkerülhetetlenné vált. Minna, folyamatos szívfájdalmakra panaszkodva Brestenberg üdülõhelyre utazott, férje pedig otthon maradt, és a látszat megõrzése érdekében folytatta látogatásait szomszédainál, amíg Wesendonckék Itáliába nem utaztak. Ezek után Minna hazautazott Drezdába, Wagner pedig, feladva mindkét asszony szerelmét, Velencébe ment, ahol a Palazzo Giustinianiban szállt meg. Továbbra is próbálkozott kegyelemért folyamodni, azonban felmentõ levél helyett a helyi rendõrség kereste fel, ugyanis a drezdai királyi kormány közbenjárt az osztrák kormánynál, hogy Wagnert Velencébõl is tiltsák ki. Csak orvosi bizonyítvánnyal tudta tartózkodását meghosszabbítani. Közben folytatta a Trisztán és Izolda komponálását. Mivel a politikai hangulat is egyre forróbbá vált a lagúnák városában (olasz szabadságmozgalmak), Milánón keresztül visszatért Svájcba, ahol Luzernben telepedett le. Itt folytatta a Trisztán és Izolda komponálását,[15] amit augusztus 6-án fejezett be, azon a napon, amikor tízéves késéssel ugyan, de Drezdában is bemutatták a Lohengrint.[9] Októberben a karlsruhei Trisztán-bemutató terve végképp megbukott, mert nem akadt olyan énekes, aki vállalni merte volna a címszerep újszerû nehézségeit. Bécs és Drezda is érdeklõdött ugyan az új opera iránt, de e két lehetséges bemutató reménye távoli volt, és Wagnert egyre inkább szorították anyagi gondjai. Az év végén Minna csatlakozott hozzá. Az asszony józanabbul ítélte meg a zeneszerzõ pénztelenségét, és mindent megtett, hogy takarékoskodni tudjanak. Wagner újabb tervet szõtt: mivel õ maga nem léphetett német földre, úgy határozott, hogy operáit (Trisztán és Izolda, Tannhäuser és Lohengrin) Párizsban mutatja be, német énekesekkel. Ehhez azonban pénzre volt szüksége, ezért megkérte Otto Wesendonckot, akinek korábban eladta a Nibelung-drámák kiadói jogait, hogy engedje ezeket át a bécsi Schotter cégének, aki már régóta érdeklõdött irántuk. Az 1860-as esztendõt sikeresen kezdte, sikerült eladnia A bolygó hollandi, a Tannhäuser és a Lohengrin jogait Franciaországban és Belgiumban. Január 25-én koncertet adott a Théâtre-Italienban, amelynek legnagyobb sikere a Trisztán és Izolda nyitánya volt. Diplomata barátai, közöttük von Seebach báró, a párizsi szász követ, magukévá tették Wagner ügyét, és akciót kezdeményeztek, hogy az immár Franciaország legnagyobb hatalmasságainak kegyét élvezõ német zeneszerzõ amnesztiában részesüljön hazájában. Erõfeszítéseik eredményeképpen 1860. július 15-én von Beust báró, szász miniszterelnök és külügyminiszter von Seebachnak írt levelében engedélyezte Wagner szabad belépését német területre, Szászország kivételével.
    1860 nagyobb részében és 1861 elsõ hónapjaiban a Tannhäuser elsõ két jelenetének újraírása, a francia szövegkönyv elkészítése és a partitúra számos részletén végrehajtandó változtatások foglalkoztatták. A bolygó hollandi, a Tannhäuser, a Lohengrin és a Trisztán Paul Challemel-Lacour készítette francia prózafordításához elõszóképpen megírta egyik legjobb tanulmányát (A jövõ zenéje ironikus címmel). A Tannhäuser-szöveg színpadra szánt fordítását Wagner segítségével Charles Nuitter készítette el. 1861. január 28-án befejezte a bacchanália és a Vénuszbarlang-jelenet új változatát, de a partitúrán egészen a március 13-i elsõ elõadásig újabb és újabb változtatásokat kellett eszközölnie, elsõsorban a zenekarral és a Pierre Louis Philippe Dietsch karmesterrel támadt nehézségek miatt. További problémát okozott Albert Niemann, a fõszerepet megformáló híres tenor, aki nem akarta elfogadni a revíziókat a második felvonás dalnokversenyében. A premier botrányosra sikerült. Wagner az operaház vezetõségének kérését teljesítve, és a francia operahagyományoknak eleget téve egy balettjelenettel toldotta meg a nyitóképet. Az arisztokrácia azonban nemtetszését fejezte ki eziránt a megoldás iránt, hiszen õk jobban szerették volna a táncjelenetet a második felvonás elején látni. Ennek az a gyakorlati oka volt, hogy az elhúzódó vacsorák miatt az arisztokrata urak rendszeresen lekéstek a darab elejérõl, így a lenge öltözetben táncoló bacchánsnõkrõl is. Ez a botrány a további, március 18-i és 24-i elõadások elõtt újabb, esetenként radikális változtatásokra késztette Wagnert. A párizsi Tannhäuser-elõadások nevezetes furoréját nem csupán az arisztokrácia konzervatív ízlése váltotta ki, hanem befolyásos személyiségek intrikája is, akik az eseményt leplezett politikai tüntetéssé változtatták III. Napóleon Ausztria-barát politikája ellen. (Metternich hercegnõ, Wagner pártfogója, akinek döntõ szerepe volt abban, hogy az Opéra elfogadta a Tannhäusert, a párizsi osztrák követ felesége volt.) A harmadik elõadás után a mûvet levették a mûsorról.
    Wagner Párizsból hamarosan Karlsruhéba ment, hogy a fiatal badeni nagyherceggel, Frigyessel, megvitassa a Trisztán ottani bemutatásának lehetõségét. Rövid idõre még visszatért Párizsba, majd énekeseket keresve Bécsbe utazott. A bécsi udvari opera annyira élénk érdeklõdést tanúsított, hogy Wagner annak intendánsával, Lanckoronski gróffal is tárgyalni kezdett. A bécsi opera 1861. május 11-i próbáján hallotta elsõ ízben színpadon a teljes Lohengrint. Aloys Ander énekelte a címszerepet, és Wagner nyomban õt választotta ki Trisztán szerepére is. Különbözõ források szerint kész volt arra, hogy rendkívüli kompromisszumokat tegyen az énekszólam átdolgozásával és terjedelmes húzásokkal, amikor rájött, hogy Ander képtelen felnõni a feladathoz. 1864 márciusában a tervet el kellett ejteni.
    1861. október 30-án Wagner egy nagy vígopera, A nürnbergi mesterdalnokok ötletét tárta Franz Schott kiadó elé.[12] A mûért kapott elõleggel kívánta csökkenteni felhalmozódott adósságát. Önéletrajzi vallomása szerint a Mesterdalnokok megkomponálását azután határozta el, hogy Velencében a Frari-templomban látta Tiziano híres festményét, a Mária mennybemenetelét.
    1862-ben Biebrichben, egy Rajna menti faluban bérelt lakást, és intenzíven dolgozni kezdett a zenén. Júniusban vagy júliusban befejezte az elõjáték partitúráját, az elsõ felvonás kompozíciós munkája azonban a következõ nyáron megszakadt, nagyrészt azért, mert Wagner összekülönbözött Schottal az újabb, vágyva vágyott elõlegen. Biebrichben meglátogatta õt Minna, akivel tíz nap után mindörökre elváltak. Orvosi tanácsra Minna Drezdában telepedett le. 1862. március 25-én Wagner teljes amnesztiáért folyamodott a szász királyhoz. A kérvényhez régi barátja, Pusinelli részletes orvosi tanúsítványt mellékelt Minna egészségi állapotáról. A kérést március 28-án teljesítették.
    Wagner életének következõ két évét mûvei elõadásaival kapcsolatos utazgatás és néhány múló szerelmi kaland töltötte ki. 1862. szeptember 12-én Frankfurtban vezényelte elsõ ízben a Lohengrint, november 1-jén pedig a lipcsei Gewandhausban a Mesterdalnokok elõjátékának elsõ elõadását. Három fontos bécsi hangversenyen (1862. december 26., 1863. január 1. és 11.) saját átdolgozásában részleteket vezényelt a Ring-tetralógiából és a Mesterdalnokok már elkészült részeibõl. A hangverseny elõkészületei során Peter Cornelius és a zongorista Carl Tausig volt segítségére, a szólamok másolásában Brahms is közremûködött. A Rajna kincse részletein kívül ekkor hangzott el elsõ ízben a valkûrök lovaglása. Hasonló hangversenyeket adott Prágában, Pesten, Karlsruhéban és Breslauban. Számottevõ pénzbeli nyereséggel csak a pétervári és a moszkvai hangversenyek zárultak, 1863 februárja és áprilisa között. Ám orosz turnéjának 12 000 márkás bevétele hamar elolvadt, és újabb adósságai nyomán a börtön fenyegette. A lengyelországi zavargások lehetetlenné tették, hogy ismét Oroszországba utazzék. 1864. március 25-én sietve elhagyta Bécset, a Zürich melletti Mariafeldbe, majd Stuttgartba ment. A sváb hegyekbe akart visszavonulni, hogy befejezze a Mesterdalnokokat. Az év május 3-án azonban II. Lajos, Bajorország új királya Münchenbe rendelte.
    1864. május 4-én a müncheni palota fogadótermében elõször állt szemben egymással Wagner és II. Lajos. A komponista ekkor ötvenegy éves volt, a király tizenkilenc.
    „Legyen meggyõzõdve arról, mindent elkövetek, ami csak erõmbõl telik, hogy kárpótoljam Önt az elmúlt szenvedésekért. A mindennapi élet alantas gondjait elûzöm feje felõl, s az áhított nyugalmat nyújtom Önnek, hogy gyönyörûséges mûvészete tiszta légkörében zavartalanul bontakoztathassa ki géniuszának hatalmas szárnyalását. Örömeim egyetlen forrása volt Ön zsenge ifjúságomtól fogva, mikor errõl mit sem tudott – jó barát, ki szívemhez szólt, mint senki más, a legjobb tanítóm és nevelõm. Mindezt viszonozni kívánom, ahogy tudom!”
    Wagner elsõ dolga az volt, hogy a királytól kapott pénzösszegbõl kifizesse hitelezõit (Magdeburg, Königsberg, Riga, Párizs, Drezda, Zürich, Bécs), és visszavásárolja elzálogosított javait. Ezután visszatért Bajorországba, ahol a király által rendelkezésére bocsátott starnbergi kastélyba költözött. A tervezgetések korszaka következett. Wagner úgy látta jónak, hogy Münchenben elõször A bolygó hollandit vigye színre, majd a Trisztán és Izoldát.
    A nyár folyamán a karmester és zongorista Hans van Bülow és felesége, Cosima, Liszt Ferenc lánya, valamint két kislányuk meglátogatta Wagnert. Amikor Bülow megbetegedett, Liszt is Starnbergbe utazott, de kapcsolatuk Wagnerrel már nem volt annyira közvetlen, mint korábban: beárnyékolta Liszt sejtése, hogy Cosima házassága éppen Wagner miatt került válságba.
    Mivel pazarló életvitelére egyre többen felfigyeltek Münchenben, úgy határozott, folytatja a Ring-tetralógia komponálását. A királytól tetemes összeget kapott elõlegként, valamint egy kertes házat a bajor fõvárosban. Õsszel Münchenbe költözött a Bülow házaspár is.
    A bolygó hollandi bemutatója napján II. Lajos új miniszterelnököt nevezett ki Ludwig von der Pfordten személyében, aki Wagnernek régi ismerõse volt, ugyanis drezdai karmestersége idején szász miniszter volt. A konzervatív eszméket valló új miniszterelnök ellenezte a zeneszerzõ Ring Ünnepi Színházának megépítését, amelynek hatmillió talléros terhét a királyi magánpénztár nem bírta volna el. A király, valószínûleg anyja hatására (aki tiltotta fiát a nemkívánatos társaságtól) nem vett részt sem A bolygó hollandi sem pedig a Tannhäuser elõadásán. Ekkorra már a politikai pártok is felismerték Wagner befolyását az ifjú uralkodóra, ezért megpróbálták megkörnyékezni és felhasználni a maguk céljaira. Ez nyilvánvaló okot adott a zeneszerzõ elleni támadásra: február 20-án az augsburgi Allgemeine Zeitung egy név nélküli cikket közölt, amelyben elõször hangoztatták nyíltan, hogy a mester költekezéseivel túl nagy terhet ró a bajor népre. Wagner ezt cáfolta ugyan, de nem tudta elejét venni az ellene megindult, általános ellenérzéseknek hangot adó kampánynak. A müncheni Népszínház például a Trisztán és Izolda bemutatója helyett egy új darabot vitt színre: Trisztánka és Izzólda, drámai versike, szöveg, dallam nélkül, egy jövõbeli opera jelenlegi paródiája. A Trisztán és Izolda bemutatójára végül a Königliches Hof- und Nationaltheaterben került sor 1865. június 10-én. Az elõadást Hans von Bülow vezényelte, annak ellenére, hogy tudatában volt felesége hûtlenségének.
    Nem tudni, mikor került Wagner bizalmas kapcsolatba Cosimával. A Mein Leben szerint Cosima és Wagner már 1863 novemberében örök hûséget esküdtek egymásnak, Wagner Bülowéknál tett berlini látogatása alkalmával. Valószínûbb azonban, hogy kapcsolatuk 1864 júniusában vagy júliusában kezdõdött, amikor Lajos király távollétében Cosima egyedül látogatta meg Wagnert a Starnberg-tónál lévõ Villa Pelletben. Hans von Bülow július 7-én maga is Starnbergbe érkezett, s ezzel kezdetét vette a zenetörténet leghíresebb ménage á trois-ja, amely gazdag táptalajként szolgált megannyi karikatúrának és pletykának.
    Wagner elsõ gyermeke, Isolde, 1865. április 10-én született – ezen a napon vezényelte Hans von Bülow a Trisztán elsõ zenekari próbáját. A gyermeket Hans és Cosima Bülow törvényes lányaként anyakönyvezték, és Cosima jóval késõbb sem ismerte el, hogy Wagner gyermeke. A közvéleményre való tekintettel, és hogy Lajos jóindulatát ne kockáztassa, Wagner számára oly fontos volt a törvényesség látszata, hogy lányának keresztelõjén még a keresztapa szerepét is vállalta.
    Wagner Lajos király kérésére még Münchenben, 1865 júliusában elkezdte diktálni önéletrajzát, a Mein Lebent. Augusztusban megírta a Parsifal elsõ teljes prózavázlatát – e vállalkozás is szinte élete végéig lekötötte.[18] A pletykák és az ellenséges hangulat miatt végül 1865. december 10-én elhagyta Münchent. Egy Genf közelében lévõ házba költözött (Les Artichauts), és folytatta a munkát a Mesterdalnokokon. 1866 januárjában Marseille-ben érte a váratlan hír, hogy felesége, Minna, Drezdában meghalt.
    1866. március 23-án lezárta a Mesterdalnokok elsõ felvonásának partitúráját. Röviddel utóbb, április 15-én a svájci Tribschenbe költözött, Luzern közelébe, egy tóra nézõ házba. Itt töltötte a következõ hat évet; 1867. október 24-én itt fejezte be a Mesterdalnokokat, ezt 1868. június 21-én, Münchenben mutatták be.
    1866 májusában látogatott elõször Tribschenbe Cosima, 1868. november 18-án pedig végleg odaköltözött. Itt további két gyermeket szült Wagnernek: Evát (1867. február 17.) és Siegfriedet (1869. június 6.). Hans von Bülow-tól elválva, 1870. augusztus 25-én a Luzern közelében lévõ protestáns Hofkirchében Wagner felesége lett. Liszt Magyarországon értesült lánya házasságáról. Wagner Tribschenben, 1869. január 1-jén kezdte vezetni híres naplóját. Gyermekeinek szánta, mint beszámolót életének „minden órájáról”, azonban a közel egymillió szavas naplóban meglepõen tartózkodó saját érzelmei kifejezésétõl.
    Wagner 1868. november 8-án sógora, Friedrich Brockhaus lipcsei házában kötött ismeretséget Friedrich Nietzschével, a filológussal és filozófussal. Nietzschét lenyûgözte a Trisztán és a Mesterdalnokok, lelkes Wagner-hívõ volt már korábban is. 1869 májusában, bázeli professzori kinevezése után került sor huszonhárom triebscheni látogatása közül az elsõre. Wagner és Cosima Nietzschét hamarosan bizalmas hívüknek tekintették, rábízták a Mein Leben elsõ köteteinek kinyomtatásával kapcsolatos szervezõmunkát, és szellemi fejlõdését a legélénkebb érdeklõdéssel kísérték. Nietzsche elsõ nagyobb publikációját (A tragédia születése a zene szellemébõl) e látogatások alkalmával nemcsak megvitatták, hanem közvetlenül érvényesült benne Wagner hatása, aki – miután Nietzsche 1871 áprilisában felolvasta neki – változtatásokat s egyes szakaszok kibõvítését javasolta. Wagner és Nietzsche viszonya az 1876-os Bayreuthi Ünnepi Játékokig felhõtlennek látszott. Eltávolodásuk oka pontosan nem ismert, valószínûleg Nietzschének a Parsifalról alkotott kedvezõtlen véleménye válthatta ki.
    1868 márciusában II. Lajos megszakította a müncheni Wagner-fesztiválszínház terveivel kapcsolatos tárgyalásokat az építész Gottfried Semperrel. Wagner érezte, hogy a Ring-tetralógia ideális feltételek melletti müncheni elõadásának kilátásai egyre illuzórikusabbak, ezért a Siegfried harmadik felvonásának megkomponálásához már annak tudatában látott hozzá 1869. március 1-jén, hogy eszményei megvalósítását másutt kell keresnie.
    1870. február 27-én Bécsben nagy sikerrel mutatták be A nürnbergi mesterdalnokokat, azonban az április 1-jei berlini bemutató majdnem botrányba fulladt, mert Wagner ellenzõi itt voltak a legerõsebbek, leghangosabbak. Dorn karmester, a régi rigai kolléga „cipészinas-operának” nevezte és „macskazenének” minõsítette. A második elõadástól kedve azonban a közönség véleménye került fölénybe és a mû diadalt aratott.
    Kedvencek közé jelölték :
    [ Hibajelentés / Üzenet a profil tulajdonosnak ]
    Hozzászólások :
    Andrew Dravek
    Andrew Dravek
    2013.05.16. 14:04:09
    A szöveget az oldal sajnos önkényesen lerövidíti. :/

    Itt tudod tovább olvasni:.

    http://hu.wikipedia.org/wiki/Richard_Wagner

    Hozzászólok :
    Hozzászoláshoz belépés szükséges, ha nem vagy még tag, akkor regisztrálj!


    Valid HTML 4.0 Valid CSS

     0.0299 s