Ville Valo

Szülinap: 1976.11.22

Horoszkóp: Skorpió

Testvérek: "Migé&Linde":)

Háziállat: "Gas&Burton":)

Kedvenc Film: Tim Burton's Nightmare Before Christmas(Karácsonyi Lidércnyomás)

Kedvenc város: Necropolis

Kedvenc szám: 0

Kedvenc kaja: Krisztus teste, Kínai

Kedvenc ital: Krisztus vére (vörösbor)

Ami érdekli: Migé fotói, A 80'as évek

Amit nem szeret: Vörös hús, The Beatles,

Példakép: Gene Simmons (Kiss), Edgar Allen Poe, Rauli Somerjoki, Clint Eastwood

A legjobb dal világon: Sininen uni by Tapio Rautavaara

Együttesei a HIM elõtt: B.L.O.O.D. (1986/87-1989), Aurora, Elovena Boys (1989 - 90-es évek eleje), Donits-Osmo

Experience (1992-1993)

Ville Hermanni Valo Helsinkiben született 1976. november 22-én. Gyerekkorában és tinédzseréveiben Oulunkyläban élt. A családja az édesapjából Kariból, édesanyjából Anitából ás a 7 évvel fiatalabb öccsébõl, Jessebõl áll, aki lelkes amatõr thai boxoló.

"Az a merevedés az oulunkyläi Kesoil benzinkúton az elsõ dolog, amire gyerekkoromból emlékszem - mondja Ville Valo. - A születésemrõl egyáltalán nincsenek emlékeim. Azt hiszem, a Kätilöopisto Kórházban születtem vagy legalábbis valahol Helsinkiben. Életem elsõ hónapjaiban a családom Valilla régi részén élt, ahol fából épített régi házak vannak, aztán Oulunkyläba költöztünk, ahol a következõ 17 évben éltem, egy teljesen átlagos háromszobás lakásban egy emeletes házban. Aztán újra elköltöztünk. Iskolába Oulunkyläba jártam.

A gyerekkorom teljesen normálisan telt. Az apám régi autókkal pepecselt, anyámnak is volt egy állandó munkája 20 évig. Õk átlagos dolgozó emberek. Amikor kicsi voltam, egy csomó állatot artottunk. Volt egy kutyánk, aki járni tanított engem. Sami volt a neve. Amikor meghalt, az egy traumatikus élmény volt a számomra. Allergiás és asztmás lettem. Biztos vagyok benne, hogy ez pszichoszomatikus, legalábbis úgy gondolom. Volt néhány aranyhalunk is, egy teknõs és néhány más állat.

Sohasem értettem meg azokat a srácokat, akik azt mondják, hogy képeket õriznek a tudatukban a gyerekkorukból, amikor még kis totyogósok voltak. Hát, én nem emlékszem azokra a dolgokra. Csak elmeséltek nekem egy csomó történetet.

Volt a családunknak egy barátja, Jallu, aki kibaszottul jó Elvis-imitátor volt és még ma is az. Az elsõ "zenés" történet, amire a szüleim emlékeznek velem kapcsolatban, az egy családi partyn történt, ahol éjfél körül Jallu elkezdte játszani az Are you lonesome tonight-ot. Én a rugdalózómban négykézláb odamásztam a lemezállványhoz, ahol a bongódobok álltak és elkezdtem dobolni az Elvis-dal ritmusára. Abban a pillanatban a szüleim azt gondolták: Ebbõl egyszer zenész lesz!

Gyerekkorom elsõ horrorélménye is Jalluval kapcsolatos, pontosabban a fiával. Jallu fia egy Iron Maiden-fanatikus volt és én abban az idõben igazán kicsi voltam, 4 év körüli, amikor bementem a szobájába. Este volt, sötét és a szoba tele volt Eddie-szörnyes Iron Maiden poszterekkel és más nyomasztó holmival. Majdnem beszartam a félelemtõl és kirohantam a szobából. Talán még ma is félek egy kicsit Eddietõl, de csak egy kicsit. Túltettem magam a félelmeimen, így késõbb megkedveltem az Iron Maident.

Mennyi idõs voltam abban az idõben, az oulunkyläi benzinkútnál, ahol apám a kocsiját javította néhány más sráccal? Mindenesetre még mindig elég kicsi voltam, össze tudtál volna roppantani a kisujjaddal. A benzinkútnál láttam az elsõ nõi aktos naptárat és azonnal merevedésem volt. Ez valóban az egyik elsõ gyerekkori emlékem.

Azokon az autószerelõs estéken én általában azzal szórakoztattam magamat, hogy teletömködtem apám régi Cadillacjének vagy Fordjának a kipufogócsövét szögekkel. Ha apám akkor indította volna be az autót, amikor egy csomó ember áll mögötte, akár meg is ölhette volna õket.

Abban az idõben apám taxisofõr volt és mindenféle zenét hallgatott. Hiski Salomaa, Tuomari Nurmio, Tapio Rautavaara. Tipikusan hagyományos finn dolgok, nem popzene, csak régi country-muzsika és normális dalok. Egy csomó Helismaa és J.J. Cale. Talán egy kis Elvis is, idõrõl idõre. Még mindig megvannak a szüleim régi lemezei: a Rolling Stones, Cat Stevens, néhány reggae-felvétel, John Lee Hooker és Bo Didley. Ezeknek a lemezeknek a többsége O.K. Hála Istennek, a szüleim nem voltak a finn popzene rajongói. Így is van egy Danny (híres finn popénekes) a csapatban, ennyi elég is! Anyám mondta, hogy amikor kicsi voltam és sírni kezdtem, apám lejátszotta a Paratiisi címû dalt Rauli Badding Somerjokitól. Aztán az ölébe vett, táncolni kezdett és én abbahagytam a sírást.

Azt gondolom, minden fiúnak zabszem van a seggében, amikor gyerek. Bár kiskoromból nem emlékszem ilyen dolgokra, de az iskolában át kellett tenni engem egyik oztályból a másikba. Nálam nagyobb fiúkkal keveredtem verekedésbe és megpróbáltam a vezérsrác szerepét játszani. Hiperaktív voltam és 7 éves korom körül mindenféle teszteket végeztek rajtam, például drótokat erõsítettek a fejemhez, amelyek az elektromágneses jeleket mérték, de végül az orvosok nem találtak semmit és speciális engedélyt kaptam, hogy rajzolhatok az órán, másképp nem tudtam csöndben ülni. Nem voltam igazán rossz, csak kicsit vad. Ettõl eltekintve semmi különös nem történt az iskolai évek alatt. Valahogy sikerült magmna zárnom a felgyülemlett gyûlöletet és a frusztrációkat. Voltak gondok a tinédzser-bandákkal is a szomszédomban. Volt egy oulunkyläi banda és egy patolai banda. De sikerült átevickélnem mindezen és a jegyeim az iskolában elég tûrhetõek voltak.

Felsõ tagozatban a matematika majdnem a kedvencem volt. De kezdetben a matematika és egy Ekki Falk nevû tanár igazi problémát okozott nekem. Nagyon szigorú volt. Kihívott a táblához felelni és hülyét csinált belõlem. Egy ponton torkig lettem ezzel és elhatároztam, hogy csakazértis megtanulom ezt a tantárgyat. Egy csomó idõt belefektettem a matekba és ettõl egyenesen A (a legjobb jegy a finn iskolákban) lettem matekból. Ezután már jól kijöttem a tanárral és önmagammal is. Az iskolában a rajz, a zene és a történelem jó tantárgyak voltak, de azt gondolom, hogy mindent egybevetve az iskola elpazarolt idõ, kivéve az általános iskolát, ahol megtanulsz írni és olvasni, ami fontos. De az iskolának magának nincs funkciója. Iskolába csak akkor kellene járni, amikor valaki már készen áll arra, hogy megtanuljon valamit. Például, amikor már 30 körül vagy és tényleg akarsz tanulni. Az iskola csak egy szükséges rossz minden fiatal számára és mindenki gyûlöli. Mindent bemagolsz anélkül, hogy a dolgok igazi értelmét megtudnád.

A felsõ tagozat után esti iskolába mentem Käpyläba. Másfél évet jártam oda, aztán abbahagytam, mert egyszerûen nem tudtam folytatni. Nem voltam elég fegyelmezett a folytatáshoz. Még mindig a szüleimmel éltem és igazán nem kényszerített semmi az iskolába. A buszozás az iskoláig is túl hosszú volt. Egyébként az egykori Kingston Wall Band gitárosa, Petri Valli is az én angolosztályomba járt a käpyläi esti iskolában.

Amikor fiatalabb voltam egy csomót rajzoltam és egy ideig mûvészeti iskolába jártam, de azután fokozatosan a zene töltötte ki minden idõmet. 1984-ben, amikor 8 éves voltam, meghallgattam az Animalize-t a Kisstõl. Ez volt a legelsõ lemez, amit megvettem. Az unokatestvéremnek, Piának köszönhetem. Elég zsebpénzt gyûjtöttem össze, hogy vegyek egy lemezt és megkérdeztem õt, hogy melyiket ajánlja. Én magam semmit sem tudtam a lemezekrõl és a lemezboltokról. Pia azt mondta, hogy a Kiss jó, én meg elmentem a lemezboltba és levettem a lemezt arról a polcról, ahol azt írták, hogy a "TV-reklámból". Nem tudtam sokat a Kiss-rõl, de miután az unokatestvérem azt mondta, hogy a banda jó, gondoltam, a zenéjüknek is tökjónak kell lennie. Alapvetõen Pia "agymosása" vitt közel a rock'n'rollhoz. Ha például Schubertet javasolta volna, az eredmény ma valószínûleg egész más lenne.

Még mindig szeretem az Animalize albumot. Személy szerint nekem ez "a" Kiss-album. Gyakran megtörténik, hogy a legelsõ lemez, amit meghallgatsz, mély benyomást hagy benned. Véleményem szerint ez az egyik leginkább alábecsült albumuk. Késõbb megvettem az összes lemezüket és kazettájukat, de sohasem szerettem a maszkjaikat, gondolom azért, mert elõször anélkül ismertem meg a bandát.

Harmadik osztálytól járhatsz zenei osztályba. Átmentem minden teszten ami a zenei osztály elkezdéséhez kellett és akkor hangszert kellett választanunk. Mivel úgy gondoltam, hogy Gene Simmons annyira tökjó volt, úgy éreztem, hogy mindenképpen basszusgitáron kell elkezdenem játszanom. Már csak egy hangszerre volt szükségem.

A szüleim találtak valahol egy használt basszusgitárt és nagy pillanat volt, amikor odaadták nekem. Értelmes ember vagyok, úgyhogy máig megtartottam azt a basszusgitárt és ma is elõveszem idõnként. Még ma is kibaszottul jó és még ma is játszom rajta. Ez egy Dia SG basszusgitár-másolat a 70-es évekbõl. Késõbb lecseréltem ezt a gitárt jobb hangszerekre, de még mindig emlékszem, hogy több fájdalmat kaptam attól a basszusgitártól és a kis erõsítõtõl, mint örömet. Az ujjaim szörnyen fájtak, de anyám mégis azt mondta, hogy most aztán pokolian gyakoroljak. Néhányszor a falhoz is vágtam a gitárt. Nem tudom, hogy anyám akarta-e, hogy zenész legyek, de mégis jó volt, hogy kényszerített engem a gyakorlásra. Egy csomót tanultam így, mégha a gyakorlás pokolian untatott is engem. Sohasem játszottam zongorán és más klasszikus alapképzettségem sincs. Jobban szerettem megtanulni, hogyan kell popot és rockot játszani, mint valami magas kultúrális értéket. Az elsõ basszusgitár-tanárom neve Hannu Talako volt. Õ volt a tanár a zenei osztályban az oulunkyläi iskolában. Olyan dolgokat is tanultunk, mint a zeneszerzés. Pokolian sok idõbe tellett, mire valamit megtanultam. Aztán ott volt az elsõ banda. 4. vagy 5. osztályos voltam. A bandát B.L.O.O.D.-nak hívták, pontokkal a betûk között, mint a W.A.S.P.-ben. Nem tudtuk, hogy miért tették oda azokat a pontokat, de jól nézett ki. Ezzel a bandával fölléptünk egyszer a zenei osztály elõtt. A többi srác idõsebb volt, mint én, õk úgy hatodikosok lehettek akkor. A Run to the hills instrumentális változatát játszottuk az Iron Maidentõl. A B.L.O.O.D. különlegessége az volt, hogy 2 dobosunk volt. Az egyik csak a próbákon játszott, mert annyira lámpalázas volt, hogy képtelen volt közönség elõtt játszani. Aztán játszani kezdtünk iskolai bulikon Elovena Boys néven. A U2 és a Dire Straits dalait játszottuk és akkor írtam az elsõ dalomat a banda számára. 5 vagy 6 koncertet csináltunk együtt, ami akkoriban elég soknak számított. Én csak basszusgitáron játszottam és sohasem énekeltem. 9 vagy 10 éves voltam abban az idõben.

De nem csak a zene volt minden. 9 évig júdóztam, nagyon kicsi koromban kezdtem. Az apám boxolt, szereti a küzdõsportokat. Mivel én nem akartam boxolni, a júdócsoportba iratkoztam be. Csak egyszer jártam egy héten, de zöld övet és kb. 3 érmet szereztem. Aztán azt is feladtam. Sohasem vettem részt versenyeken. Aztán görkorcsolyázni kezdtem és hosszú idõre ennél maradtam. Aztán már nem sokáig voltam gyerek. Átmentem egy szar serdülõkori fázison, amikor az anyámat állandóan kurvának hívtam. Apám kényszerített, hogy ezerszer leírjam a kurva szót, hogy rájöjjek, milyen rossz szó is ez. Ezért leírtam a szót ezerszer és a szüleim megnyugodtak egy kicsit.

Elõször akkor ütöttem ki magamat, amikor a 7. osztályt kezdtem. 13 éves lehettem. Én egy meglehetõsen egyszerû gyerek voltam összehasonlítva például Lindével. Õ 6 éves lehetett, amikor elõször teljesen beszívott. Én sohasem mentem bele verekedésekbe vagy csináltam valami igazán büntetendõt, a zene és a görkorizás sokkal fontosabbak voltak nekem. És Oulunkyläban élni nem volt annyira stresszes. Migé Patolában élt, Linde pedig Kelet-Pakilában, ahol volt néhány elmebeteg alak. Én az a fajta gyerek voltam, aki burokban nõtt föl.

Csak 2 vagy 3 éves voltam, amikor elõször kipróbáltam az alkoholt. Apámmal fürödtem és õ, mint rendszerint, a fürdõkádban itta a whiskyjét. Én is ki akartam próbálni és a szüleim úgy gondolták, hogy megengedik nekem, így majd egy életre szóló trauma ér és többé nem fogok az italhoz nyúlni. Ittam egy kortyot a whiskybõl és azt mondtam: Finom. Kaphatok még? Így a kísérlet nem sikerült. Elõször akkor voltam igazán részeg, amikor leküldtem 7 üveg sört és aztán egy játszótéren feküdtem Oulunkyläban. A második alkalom viccesebb volt. Lindével és más srácokkal összedobtuk a pénzünket és vettünk 7 rekesz sört. Aztán megnéztük a Led Zeppelin The song remains the same (A dal ugyanaz marad) címû videóját. Akkoriban volt egy barátnõm. Rémesen berúgtam, mindent öszehánytam, aztán elájultam valahol. Közben a barátnõmmel szerelmeskedni kezdtünk az ágyon, de õt is teljesen lehánytam. Egy ponton a zsaruk is megérkeztek, mert akkora lármát csaptunk. Akkor kiszöktünk az erdõbe, ott folytattuk a piálást, ami azzal végzõdött, hogy Linde és a haverjai elvittek engem Kelet-Pakilába, egy Joonas nevû srác szobájába, akinek a szülei a felettünk lévõ folyosón aludtak. Elõször kimentem a mosdóba hányni, aztán felmentem az emeletre és ott mászkáltam. Joonas apja majdnem fölpofozott engem. Ez volt a második alkalom, hogy teljesen részeg voltam és a másnaposság igazán rossz volt. A szüleim igazán aggódtak a piálással való kísérletezéseim miatt, de azt is megértették, hogy bizonyos ponton mindent ki kell próbálnod.

Gyakran mentünk a Lepakkoba punkot hallgatni. Egyszer az ifjúsági központ elõtt kiürítettünk két üveg Liebfrauenmilch-et, ami tüzes német fehérbor, a lábunkhoz pedig kis üveg Koskenkorvákat erõsítettünk. Emlékszem, hogy a biztonsági õr ébresztett fel a Lepakko valamelyik sarkában fekve. Az egész hely üres volt és a banda is végzett az elõadással. Én pedig ott feküdtem a saját hányásomban. Valahogyan elértem az utolsó buszt és ott is hánytam, aztán elájultam a padlón a hátsó ülésekkel szemben. A sofõr nem vette észre, hogy még a buszon vagyok és egybõl a terminálba hajtott. Kibaszottul mérges lett, amikor meglátott, kiemelt a hányásomból és én újra és újra csak elnézést kértem. Meglepõ módon sikerült fognom egy taxit. Mikor hazaértem felkiabáltam az udvarról a szüleimnek, hogy dobjanak le egy kis pénzt, hogy kifizessem a taxit. Aztán csak bedõltem az ágyba ruhástól, mindenem remegett és kibaszottul szédültem. Hirtelen kinyílott az ajtó, a szüleim felkapcsolták a lámpát, megláttak és majdnem meghaltak a röhögéstõl. Több hûhó nem volt emiatt. Persze a szüleim aggódtak, hogy valami történhet velem, de ahogy mondtam, mindent próbálj ki, amikor fiatal vagy.

Már az általános iskolában érdekeltek a lányok, bár az érdeklõdésemet akkor úgy mutattam ki, hogy kavicsokkal dobáltam õket és bizonyos módon ma is még mindig kavicsokkal dobálom õket, intellektuálisan. Hát, sohasem voltam az a fajta srác, akinek stabil kapcsolatai vannak és az iskolás éveimben nem voltak igazán barátnõim. Csak néha randiztam lányokkal. Az elsõ szexuális kapcsolatom olyan késõn volt, hogy nem is akarok beszélni róla. Biztos vagyok benne, hogy az emberek egészen mást gondolnak rólam és nem akarok csalódást okozni senkinek, aki számára én vagyok a love metal hírnöke. Persze lódíthatnék, hogy 12 vagy 7 éves voltam, amikor szeretkeztem. Valójában azt mondhatjuk, hogy már meglehetõsen felnõtt voltam. Addig a jobb kezem segítségével intéztem el ezt.

(...) Az elsõ igazi bandám a B.L.O.O.D. volt. Ott kipróbálhattuk azt a zenét, ami fontos volt a számunkra. Ez pedig az Iron Maident jelentette. Az Elovena Boys-szal is próbáltam egy csomót, de aztán jött az Aurora. Ott én doboltam, Linde gitározott és komolyan elkezdtük csinálni a saját számainkat. Hetedikes voltam, amikor találkoztam Lindével. A Kelet-Pakila és Oulunkylä határán lévõ iskolába jártam, ahova Linde is. Mivel õ gitáros volt, én pedig basszusgitáros, ezért néha együtt játszottunk. Charlie Parkert, meg ilyesmiket. Apránként megismertem a többi srácot is és gyakran lógtunk együtt. Linde már akkor is ugyanaz a reménytelen srác volt, mint ma. Talán ma még befelé fordulóbb. Olyan csöndes, amilyen egy beszélni tudó ember csak lehet. Felsõben a legrosszabb idõben 6 vagy 7 bandám volt egyszerre, végül már naponta volt egy próba. Ezek jazz és dixieland bandák voltak az iskolából és ott volt az Aurora is, ami mindig túl sok sört jelentett. Elõástuk a Shitter Limitedet és az õ klasszikusaikat játszottuk, mint amilyen az Anna pillua Helena Pesola (Dugj meg, Helena Pesola). Mi is írtunk néhány hasonló dalt és nyilvános botrányt okoztunk velük. Az elég klassz volt. Az énekesünk, Erkki, aki mostanában az Ihmepoikában orgonázik, egyszer megivott egy teljes üveg Koskenkorvát, amit valami 69%-os pia követett, mi segítettünk neki a színpadon maradni. Ráesett a fénytechnika állványára és az összes lámpa ledõlt, két hüvelyknyire a fejemtõl. Mindez az elsõ dal elõtt történt. A lámpák a dobomra estek. Évekbe tellett, mire mindent újra rendbe tettünk. Ez volt az elsõ igazi rockbandánk.

Az Aurora már úgy fél éve mûködött, amikor úgy döntöttünk, hogy pénzt gyûjtünk egy osztálykirándulásra egy hippi party rendezésével. Szorgalmasan próbáltuk a Smoke on the watert a Deep Purple-tõl, a Purple haze-t Jimi Hendrixtõl és a Paranoidot a Black Sabbath-tól. A party egy héttel késõbb lett volna és mindnyájan izgultunk, hogy végre történik valami. Akkor Martti Ilmonen, az iskolaigazgatónk, akinek volt egy kis skizofréniás beütése, üvöltve kirohant az aulába, hogy nem lesz semmi hippi party az õ iskolájában, mert az egész csak a hasisszívásról szól. Lefújták a partyt és attól kezdve gyûlöltük a fickót. Még az osztályfõnökünk engedélye is megvolt, hogy pénzt gyûjtsünk, így csinálhattunk volna egy kirándulást ... például Amszterdamba, marihuánát szívni. Bosszúból írtunk egy dalt Martti Ilmonen tunkee kyrpää suoleen (Martti Ilmonen a seggébe dugja a farkát) címen. Az õszi koncerten eljátszottuk ezt a dalt és a többi tanár szétröhögte a fejét. Az emberek teljesen megõrültek és elkezdtek székeket dobálni. Ettõl kezdve megtiltották nekünk, hogy Oulunkyläban iskolai koncerteken játsszunk.

Végül mégis eljutottunk Amszterdamba. Más módon gyûjtöttük össze a pénzt. Fánkokat árultunk házról házra meg ilyesmi. Ez a zenei osztály kirándulása volt és Hollandiába utaztunk Svédországon, Dánián és Németországon keresztül. Az ötlet az volt, hogy helyi iskolákban játszunk majd. Hollandiában 3 vagy 4 fellépésünk volt és az egész kirándulás 10 napig tartott. Amszterdam nagyon vicces volt. Csak egyszer voltam azelõtt külföldön. 1991-ben Thaiföldre mentünk a szüleimmel és az öcsémmel. Ott ünnepeltük a karácsonyt és az újévet. Az volt az én elsõ igazi vakációm és az utolsó is azóta. A többi utazás valahogy mindig a zenével, turnézással vagy a promócióval volt kapcsolatos. A hollandiai iskolai kirándulás egy csomó lehetõséget kínált a számunkra, hogy felfedezzük önmagunkat. Ez volt az az életkor, amikor az emberek lassan felnõnek, például néhány homoszexuális felfedezte önmagát és néhány stréber összeomlott, amikor rájött, hogy a tanulás nem minden az életben. A kirándulás egy jó értelemben vett katasztrófa volt és egy csomót buliztunk. Utrechtben szálltunk meg, nem messze Amszterdamtól, egy nagy ifjúsági szállón, ahol volt egy bár. Ott felállítottuk az összes cuccunkat és teljesen elázva valami jazzt játszottunk. Igazán rossz volt. Bizonyos értelemben ez volt az elsõ külföldi fellépésünk. Az emberek felmásztak a háztetõre és mindenféle hülyeséget csináltak, amit a tinédzserek szoktak. Persze szívtam valamennyi drogot is ott. Bár, már korábban is próbáltam az ilyesmit. Csak néhány órát töltöttünk Amszterdamban és volt valamennyi szabadidõnk. A tanárok adtak nekünk 20 guldent, mondták, hogy ez az ebédünkre van és találkozunk újra itt 2 óra múlva. Abban az idõben már rastahajam volt és reggae-t hallgattam. Amíg a többiek a McDonaldsba mentek, én a legközelebbi kávézóba és komolyan beszívtam. A nap többi részét lebegve töltöttem. Ez volt az elsõ kapcsolatom a külföldi tiszta drogokkal. Biztos vagyok benne, hogy Lindének is vannak ilyen élményei, mert Linde ott volt azon az iskolai kiránduláson, de Migé nem. Akkor már ismertem Migét, de õ 2 évvel idõsebb nálam, õ a Sibelius iskolába járt és mindig magakorabeli srácokkal lógott. Akkor találkoztam Migével, amikor 3. osztályos voltam és basszusgitározni kezdtem. Õ 5. osztályos volt akkor. Mivel Migé is basszusgitározott, egy csomót voltunk együtt, de csak basszusgitározással töltöttük az idõt. Migé Tuusulában élt, így nem láttuk egymást olyan gyakran. Migé akkor is ugyanolyan volt, mint ma. Kibaszottul bûzlött, mert sohasem mosakodott. Migé 13 éve nem mossa a fogait. Becsületszavamra! És sohasem volt fogszuvasodása, vagy ilyesmi, nehéz elhinni, nem? Migé mûvészcsaládból származik. Õ egy csudabogár volt, aki két különbözõ cipõt hordott, hihetetlenül mocskos hajjal és hihetetlenül ronda ruhái és különös barátai voltak. Én mindig jobb basszusgitárosnak tartottam magamat Migénél, ezért nem volt problémám vele. Migé és én olyanok vagyunk, mint az éjszaka és a nappal. Annyira különbözõek vagyunk, hogy sohasem irigyeltük egymást semmiért. Kiegyensúlyozzuk egymást, de egy különös, igazán bizarr módon.

Mikor végre 18 éves lettem, elköltöztem otthonról. A szüleim fizették, így beköltözhettem a városközpontba. Ez azért történt, mert nem követtem az orvosi elõírásokat, bár komoly allergiám és asztmám van, nem vittem magammal a szükséges Cortisont, mert nem gondoltam, hogy használ. Aztán a szüleim szereztek egy kutyát. Õ egy Fido nevû nagy dán dog. Tulajdonképpen megmentették, mert a tulajdonosa ki akarta dobni, pedig õ volt az, aki ütötte a kutya fejét. Akkoriban az unokatestvérem, Pia már szinte állatorvos volt. Természetesen õ észrevette, hogy nem a kutyával van a baj, hanem a gazdájával. Így örökbe fogadtuk a kutyát. Fido kezdetben nagyon félénk volt, de most már mindenkivel jól kijön a családban. Így a szüleim hazavitték a kutyát és eldöntöttük, hogy kitalálunk majd valamit, ha allergiás reakcióm lenne. Évek óta voltak már ilyen problémáim, de akkor olyan erõs asztmarohamom volt, hogy a mentõautó vitt be a kórházba, ahol 2 hetet töltöttem egy osztályon az infúzióra kapcsolt tüdõrákos páciensekkel. Ezután apám kibérelt egy lakást nekem születésnapi ajándékként. Bejött a kórházba és megmondta nekem, hogy van ez a lakás és természetesen én nagyon boldog voltam. A kórházból rögtön az új lakásba mentünk és a szüleim megtartották a kutyát. Szar dolog, de az idõzítés jó volt. A lakás az elegáns negyedben volt, Bulevardi déli részén. Egy kis 23 nm-es hely. Nem adom meg a pontos címet, mert Migé még ott él. Hihetetlen érzés volt beköltözni a saját helyedre. Nem kell félned, hogy valaki rádnyithatja a WC ajtót maszturbálás közben, akkor alhatsz, amikor akarsz, zenét hallgathatsz vagy játszhatsz, amikor kedved tartja. Ez volt az igazi szabadság. Számomra végülis a 18 éves kor egy véresen jó idõszak volt arra, hogy elhagyjam az otthont. Csak ajánlani tudom. A szüleim valószínûleg csalódottak voltak, amikor abbahagytam az iskolát, de az az érzésem, hogy az apám sokkal csalódottabb attól a ténytõl, hogy máig sem szereztem meg a jogosítványomat."