2003-ban alakult egy banda Nyíregyházán Triaxxis néven, sokan a mai napig nem hallottak róla, hozzátenném, igazán nagy rendezvényeken nem tűntek fel, jómagam is az idei Metalchamp hazai döntöjében figyeltem fel rájuk. Bevallották, azért indultak, hogy itt is "szétrúgjanak pár segget", sikerült is. S hogy lehet az, ha így tudnak zenélni, még mindig sokaknak meglepetészenekar? A velük készített interjúból kiderül ez is, mindamellett hogy kik is ők, s mit csinálnak, hogyan és miért.

A zenekarról már írtam korábban pár sort, a Metalchamp beszámolómban, de amennyi szükséges, annyit szólok most is róluk : Főleg saját számokat játszó, igazán metálbandának nevezhetőek, távol áll zenéjüktől a könnyedség legalább annyira, mint a manapság egyre nagyobb teret hódító trendi dolgok. Amin nevelkedtek, számukra az a zene, ettől mégsem dinoszaurusz-rock, hanem tiszta heavy metál, a mai hangzásnak, igénynek megfelelően....annyi különbséggel, hogy személyükhöz igazítva. Ha nem tetszik, nem gond, tetszik másnak...ennyi az egész.

Beszúrkálhatnám az előre megírt kérdéseket, de nem lenne sok értelme, úgymond értelmét vesztené azon írás, melyet az énekes, Popovics Ferenc készített számunkra. Mindössze annyit kell hozzáfűznöm, kérdeztem őket a nevük eredetéről, a zenekar lehetőségeit, mennyire érinti őket hátrányként, hogy a keleti szélen léteznek, szeretnének-e nagyobb ismertségre szert tenni, nagyobb rendezvényeken megjelenni, s hangfelvételek, akárt nagylemezt készíteni. Ők pedig nem hazudtolják meg magukat, számukra legőszintébb forrásokból táplálkoznak mind zeneileg, mind gondolatiságot tekintve.

A 3XS név pont annyit tesz, amit magyarul jelent: 3X. Bár aki akar, némi nyelvtudással vagy humorérzékkel beleláthat egyebet is... De végül is ez csak a név, a lényeg a zene. A nótákat Ottó és én (Feri) írjuk, a szövegeket jómagam. Nem igazán vagyunk egy orrba-szájba nyomulós brigád, szeretünk zenélni – ennyi. A Metalchamp után is sokan jöttek, hogy nem ismertek minket, de annál nagyobb meglepetés voltunk. Talán nagyképűen hangzik, de függetlenül attól, hogy ismeretlenek vagyunk, hidd el, pontosan tisztában vagyunk a saját értékeinkkel. De egy ilyen parányi zenei piacon ez nem oly nagy ördöngösség. Ismervén a hazai viszonyokat, nem is igazán törjük magunkat, hogy „versenyképesek” legyünk.

Igen, az ország keleti végéből eleve nehezebben moccanunk, hisz no-name előadóként részünkről még a benzinpénz is a túlzott elvárások közé tartozik... Pedig ahhoz, hogy ezen a zenei palettán legalább underground szinten valami híred legyen, az az alap, hogy fellépéseket vállalsz. Ördögi kör, s nem kevésbé szánalmas. Biztos, hogy rosszul is menedzseljük magunkat, de végül is nem vagyunk beszarva, hogy nem vagyunk a magyar metal mainstream tagja. Egyébként is elég szkeptikus vagyok ezzel a sztárzenekarosdival, mert a hazai metalegyüttesek között nem igazán van olyan, amelynek tagjai pusztán a banda prosperálásából fenn tudnák tartani privát életvitelüket. És tudod, a színvonalra rá is nyomja a bélyegét rendesen, hogy itt nem élhet az ember száz százalékig annak, amit szeret. (De ha van, aki adott műfajban ezt elmondhatja magáról, akkor még szomorúbban fest a kép...)

Gondolom, érthető, miért nincsenek illúzióink hazánk korlátoltságát illetően. Kiábrándultnak tűnhetnek szavaim, pedig nem vagyunk azok, mert akkor már nem csinálnánk, vagy legalább is rég belekurvultunk volna a kommersz magyar „zeneiparba”. Mindegyikünknek van már bőven annyi zenei előmenetele, hogy a hazai igényeket egy halványlila reggeli fosás közben kirázzuk a faszunkból. Mi is kurválkodunk a pénzért, de az élet más területein tesszük, s nem is tervezzük, hogy ezt a számunkra oly fontos muzsikát vigyük ki a placcra a lebutított magyar füleknek is fogyasztható verzióban. Számunkra elég nagy ajándék az, hogy lényünkkel egyáltalán eszközként szolgálhatunk a mindenható zene kelléktárában, és ha méltón vagyunk képesek tolmácsolni a lényeget, ráadásul örömet tudunk vele okozni magunknak meg az erre éhezőknek, akkor már helyben vagyunk. Ha hívnak, megyünk. Bocs a pátoszért, de tudod, nincs annál felemelőbb érzés, mint amikor kibuggyan a kibaszott szar a ládákból, és az, hogy a kezed alól szabadulhat fel ez a mocsok, rohadtul nagy ajándék.

A honlapon hallható/letölthető dalokon kívül még van közel tucatnyi saját számunk, mindenesetre bőven elég ahhoz, hogy bármikor képesek legyünk feltolni egy normális stúdióalbumot. De amíg meg nem tudjuk teremteni az elképzelt soundhoz méltó körülményeket és feltételeket, addig is elbohóckodunk az ilyen PC-n, filléres hangkártyával rögzített fél-élő demókkal, hogy kifelé legalább látszata legyen annak, hogy létezünk. Aztán ha egyszer esetleg eljön, aminek jönnie kell, készek leszünk szétrúgni a tespedt picsákat. Próbálunk olyanok lenni, mint a jó bor: minél tovább érik, annál felejthetetlenebb lesz az íze. A realitásokról szólva (ez fakultatív :) ):

Bár most van a fesztiválszezon, amikor minden zenekar leporolja a hangszereket, mi nem igazán lépünk fel ennek apropóján. Egyébként is kicsit unalmas már ez a fesztiválosdi. Minden évben, mindenhol ugyanazok az előadók. Itt-ott persze tetszelegnek maguknak azzal, hogy amatőr zenekarokat is beengednek a karámba, de legtöbbször marha megalázó módon, kb. húszperces szereplésekre, nevetségesen kevés beállással, szar hangosítás és fos keverés mellett, érdektelen kora délutáni józanodós műsorsávokba. Hát, ilyen feltételekkel ezek az önjelölt, tehetségtelen, önmagukat programszervezőként aposztrofáló figurák elmehetnek a jó kurva anyjukba. Azt, amit a rendezvényt megelőző PR és marketing szempontjából hozzá nem értés miatt kispórolnak a produkcióból, inkább olyan „befutott” zenekarok meghívásába invesztálják, akiknek a minőséghez képest pofátlanul magas gázsijából már nyugodtan meghívhatnának A-kategóriás nemzetközi metalzenekarokat.