Mi is a teendő, ha péntek éjjel bulizol és szombaton meló? Ismét bulizni, már csak a szinten tartás végett is. Na meg csábító volt a felhozatal, csalódást nem is okoztak. A Vörös Yukban jártam a Garden of Eden invitálására, előttük szerencsénk volt látni-hallani a Damage néven szereplő Depeche Mode tribute-bandát, valamint a megjelenésével is egyedi Dharma zenekart, ami pedig terven kívüli meglepetésként ért, egy magyar, kifejezetten csajokból álló rockbandát, kiknek neve Buttercup. Eredmény? Hatalmas buli, az alvás pedig marad a következő délelőttre…

A kapunyitáshoz képest is majdnem korán érkeztünk, mert nem akarództam hazamenni már melóból, mondván, utána nehéz lesz elindulni. Beérve a Vörös Yukba sok egyebet nem tudtunk tenni, mint ücsörögni és sörözni, várva a bandák érkezését, majd a buli kezdetét. Elsőként a Damage lépett színpadra, kizárólag Depeche Mode számokat játszva, teljesen akusztikus felállással, a billentyűs részeket pedig sampler segítségével játszották be. Enyhén metálosra vették a figurát, az ötlet kifejezetten tetszett, de egyértelműen pozitívan csak akkor tudnék nyilatkozni, ha nem keveredtek volna időnként a samplerek, valamint nagyobb összhang lett volna, leginkább a Personal Jesus fájt, mert ott nagyon szétesett a produkció. Lesz ez még jobb is, gyakorlat kérdése. Ami ellensúlyozta az egészet, egyrészt az énekes zárlatos robot – gumiember mozgásának keveréke, másrészt az a dögös lányzó, aki a basszgitár kezeléséért volt felelős, egész ügyesen megoldva a feladatát. Végülis mind jól játszanak, csak nem együtt még. Remélem hamarosan látok egy összehangoltabb produkciót, mert egyébként tényleg tetszene a dolog, és nem leszek olyan mocsok, hogy félidőben kivonuljak egy szabad ülőalkalmatosságba malátaalapú, alkoholtartalmú energiabombát szürcsölgetni.

Második banda az a Dharma, akit legutóbb az Emergenza tehetségkutató elődöntőjén nem láthattunk az énekesnő betegsége miatt, s csak vártuk tovább, mennyire igaz, amit hallottunk a zenéről és a produkcióról. Eljött az alkalom, nem is kellett csalódni. Zenéjük némi keleti-arab beütéssel fűszerezett, kicsit goth, kicsit progresszív, dallamos, könnyen befogadható. Mindez angol nyelven, s míg az oldalról letölthető verziókban kihallani, hogy nem anyanyelvük, addig élőben már fel se tűnt ilyesmi, egyszerűen csak élvezni kellett. A fellépés színvonalát csak emelte az énekesnő kiállása, aki ugyanis hastáncos öltözékben jelent meg, egyes mozgáselemeket is alkalmazva, s ha esetleg hibáztak is itt-ott, ügyesen elterelte a figyelmet. Persze nagy valószínűséggel letörte kissé a férfinépet, mikor az egyik szám konferálásánál megemlítette, hogy barátjának írta. De nem ezen múlik a minőség. Ettől még ugyanúgy tetszett a produkció, remélhetőleg az Emergenza-sorozatban kapott új dátumon már láthatjuk őket, ha ott nem, akkor pedig elkövetkező koncertjeiken, amiből előreláthatólag lesz bőven idén.

S jött a végére az, kik miatt leginkább jelen voltunk. Garden of Eden-t láttam már játszani, akkor is meg voltam elégedve, de mintha egyre jobbak lennének. Egyetlen, ami aggodalomra adott okot, a láthatóan kis színpadon hogy fognak elférni hatan, mikor a 4fős bandák se tudtak túlzottan megmozdulni. Ehhez képest megoldották, gőzöm sincs hogyan sikerült, ami viszont biztos, hogy az utóbbi időben egyik legjobb koncertjüket láthattuk, habár kis színpad, relatív kis közönség, ők pedig kitettek magukért, bőségesen meghálálva hogy eljöttünk. Persze időbeli korlátokba ütközve sok ráadást és extrákat nem lehetett belevinni a dologba, ennek ellenére nagyon jó hangulatot sikerült teremteniük, épp nem lapultam a korlátra az első sorban. S közben fotózzak is. Míg Binci a kis hely miatt nem mozgott most túl sokat, csak énekelt nekünk, addig mellette Horváth István volt az, aki rátett még a műsorra, egész idő alatt pörgött, de nagyon. A másik szélen pedig egymás mellett épp hogy elfért, de pengetett ügyesen Reman Péter és Debreczy Zoltán, utóbbitól kifejezetten a szólója említésre méltó. De ez egy komplett banda, igazi összhangban így nem elfelejtendő Kocsis Máté a dobok mögött, valamint Kisduda Árpi a billentyűknél. Tagadhatatlanul a tavaly megjelent lemez dalaiból állt össze a setlist nagy része, becsúsztatva pár korábbi slágert (hogy pontosan mely számokat, azt meglátod a setlisten, s bár tudom, mocsok dolog, hogy sörre láttatom, hát nyiss egyet te is :P), de panaszra semmi ok, ez így tökéletes. Már várom a következő koncertet, nagy színpaddal, nagy teremmel, nagy hangosítással. Kétlem, hogy ott csalódni kellene.

Viszonylag korán értek véget a koncertek, de tegyük hozzá, igazán jó hangulat uralta a Vörös Yuk teljes területét, majd valamivel később észleltem az ideiglenesen szabad átjárást a Kék Yuk felé, így meglestem ott mi folyik. Pont az, amiről eddig tudomásom se volt. Rock(metál?)banda, magyar, és csupa csaj. Nem csak jól néztek ki, jól is játszottak. Jack Blacke- idézve a Rocksulis szerepéből: ’This band rocks’. Mi pedig csodálkozva néztük, hogy ilyen is van kis hazánkban. Persze nem vagyunk ellene. Mindössze az utolsó másfél számot hallottam, utána vége, s illedelmesen kért a security mindannyiunkat, fáradjunk át a Vörösbe, így gyorsan be a backstage-be váltani pár szót a bandával, mégis kik ők, mik ők, s későbbiekben hallunk-e róluk. A nevük Buttercup, nagyjából egy éve léteznek, előtte mindegyikük játszott más bandákban, most pedig ez a felállás tűnik életképesnek, s még fogjuk látni őket, de kétséges hogy valamelyik tehetségkutatón. Ezért is megérte eljönni. Tehát, szombat este ne tessék folyton otthon punnyadni, mert nagy eséllyel lemaradsz megint valamiről!