Felégtek a hidak a hátunk mögött,
Magányban állunk előttetek,
Egyedül az éjben, a mélyben, a fényben,
De Ti újra eljöttetek.
Gomolyog felettünk a mélység,
Nem ölelnek már a szeretet erős karjai többé…
Ránk senki se vár,
Ránk senki se vár!
Ó, csak a szerelem menti meg a fagyott lelkeket,
Ó, csak a vágy adhat erőt!
Ó, csak a szerelem menti meg a fagyott lelkeket,
Ó, csak a vágy adhat erőt!
Elmúlt az álom,
De megtart még sokáig az emlékezet.
Én már csak küzdök önmagamért,
Hogy az árnyak el ne temessenek.
Elhaltak a szavaim rég,
Nekünk csak a saját hangunk maradt.
Úgy ölel körül a magány,
Mint néma, sivár falak,
Néma, sivár falak!
Ó, csak a szerelem menti meg a fagyott lelkeket,
Ó, csak a vágy adhat erőt!
Ó, csak a szerelem menti meg a fagyott lelkeket,
Ó, csak a vágy adhat erőt!
Ó, csak a szerelem menti meg a fagyott lelkeket,
Ó, csak a vágy adhat erőt!
Ó, csak a szerelem menti meg a fagyott lelkeket,
Ó, csak a vágy adhat erőt!
A vágy adhat erőt! |
