Ordítva dühöng a város, mire leszáll az éj, egy roncs vagyok
Lüktet az agyam, csak csendre vágyom, holnap úgyis feladom
Durva, monoton zajok tépnek, agyamba hasítanak a fények
Zakatol bennem a rettegés, térdre kényszerít, távol a menedék
Ahogy felém hajlik, rám borul, fuldoklom a szorításától, tudom
Kikészít a fény, meggyötör, kést tart felém, életemre tör
Körbe-körbe elôre törve támad nekem, menekülök, megteszem
Elhagyom ma még ezt a zajt, eltunök, nincs ami visszatart
Éjszaka érkezem, távol a menedék
Én mindig éjszaka érkezem
Ahogy a sötét elôre tör
Valahol vár egy néma Föld
Nem dübörög a félelem
Úrrá lesz rajtam a kattogás, tekintetem érzi a villanást
Ordítok, s várom a nyugalmat, eltunök, semmi sem tarthat
Vissza majd éjszaka érkezem, homályba markol két kezem
Nézem a sötét ablakot, eltunnek az ordító napok |
