A fájdalom, mely fogva tart... lassan felemészt...
S a csillagok megfeketedett szemeikkel nézik létem megbújva a felhők mögött.
A sírokat látva szenvedéssel megtelt szemeim könnyeket hullatnak...
A vágy könnyeit. Bánattal telt lelkek otthona... elrejtve mélyen bennem.
Leírhatatlanul szép a táj... mely már nem emlékszik, de érez.
A fák vén karjai óvják a fény hamis illúzióitól...
S ringatják szürke gyermekeiket időtlen időkig...
Várva az üresség gyönyörű ajándékára.
A köd is tiszteletét teszi a szelek által átjárt világban�
Selymes hideg érintése átfonja síró lelkem, mint egy anya remegő ajkai
Melyek búcsúzóul meleg szavakat ejtenek haldokló magjához.
Bizakodva görnyedek egy fa tövében hogy karjai egyszer engem is megérintenek
S szürke gyermekekén ringatnak s óvnak.
Míg az üresség át nem adja gyönyörű ajándékát. |
