Itt állok egyedül a csendben, árnyakat sző most az éj,
Minden álmom, minden vágyam,
A reménytelenség tépi szét.
Lesz nap, ami értem virrad? Hívogat a végtelen,
Átölel egy furcsa érzés, az idő túllép az életen.
Amikor majd szürke fátylát borítja ránk az esti ég,
Minden elszalasztott boldog óra,
Az égre kiált a bosszúért.
Árnyékként suhannak az évek, mint egy múló pillanat.
Kopott tükrébe visszanézve, meglátom könnyes arcomat.
Selyemruháját felölti az éj,
Kristálygömbjébe néz, és szárnyra kél.
Könnyeim a porba hulltak,
Álmaim rég megfakultak,
A sötétség lassan véget ér.
Nem akarok mást, csak szállni,
Önmagamra rátalálni,
S elhinni, hogy mindig van remény!
Selyemruháját felölti az éj,
Kristálygömbjébe néz, és szárnyra kél.
Könnyeim a porba hulltak,
Álmaim rég megfakultak,
A sötétség lassan véget ér.
Nem akarok mást, csak szállni,
Önmagamra rátalálni,
S elhinni, hogy mindig van remény!
Könnyeim a porba hulltak,
Álmaim rég megfakultak,
A sötétség lassan véget ér.
Nem akarok mást, csak szállni,
Önmagamra rátalálni,
S elhinni, hogy mindig van remény! |
