dallamot adnék minden hangnak
színeket minden képnek
zenét a csendnek, testet a vágynak
megóvnék minden szépet
földhöz ragadtan felugrom innen
magasan messzire szállnék
mert elnyel a felszín, észre sem vesszük
hogy túlnőtt minket az árnyék
kiszáradt mederben sodor el az ár
összetört, meggyötört, elnyel a félhomály
de mindenhol csak téged kerestelek
soha sem láttalak, mégis szerettelek
törjön ki, dacoljon vihar velem!
nem számít semmi, csak maradj velem!
zenében élek, sírok a csendben
arcomat dalomba törlöm
rejtem a vágyam, rejtem a lelkem
lezárt testemben őrzöm
nem értek semmit, bárcsak egy percre
leállnának a gépek
hogy halljam a hangom, halljalak téged
színesnek lássam a képet
hangtalan gitáron játszom talán
s álmodom csak, hogy más is nevet dallamán
de lehet, hogy egyszer felébredek
láthatok mindent, mindent megérthetek
törjön ki, dacoljon vihar velem!
nem számít semmi, csak maradj velem!
értem mi érthetetlen, látom mi láthatatlan
de ne hagyj itt, inkább tiéd mindenem
nevess tovább, hazudj tovább
hogy bízhassak, élhessek, játsszak tovább
nem a szám, nem a karom
a szívem zenél
gyűröm a papírt
de nem tépem szét
értem mi érthetetlen, látom mi láthatatlan
mégis játszom tovább
vagy elviselt csendben vészelem át
hogy eladják az éjnek a nap sugarát
de szaggasson, hasítson, tépjen a szél!
a dal bennem soha véget nem ér |
