Rövidebbek lettek a nappalok, a homály körbeölelte a viaszszín fákat és összezsugorodott minden. A
néma madarak nyugat felé vitték az álmokat, át a folyón, lehulló falevelek, mint a függöny, opálfüggöny, sárga
szőnyeg, sápadt őszi tükrök, amerre lát a szem.
És az ablakból néztem az öreg utat, ami a lábad nyomát hordja és az ablakból néztem a ködöt, hosszú
kabátod helyét, az ablakból néztem, és éjjel ott aludtam el.
Rövidebbek lettek a napok és éreztem, hogyan nő a súlyos homály a kert ölén, az árok mélyében, a
takarón, a pohárban és a csontomban, nőtt bennem a betegség éjszaka, csak nőtt és nőtt, nagyobb lett és
gyöngébb lettem, mint a zörgő, süppedő avar kinn a föld hideg hasában. Csomókban hullottak a barna felhők,
nehéz halmokba hordta őket szobámban a lobogó láz, mikor a fehérujjú halál feltűnt az úton. Néztem, hogy jön.
Lassan lépett, míg estére a házhoz ért. Mikor átlépett a küszöb fölött, én az ablakban álltam és nem láttam mást,
néztem az arcod, nyárvégi arcod, amikor átölelte száraz, odvas testem a hideg halál.
Huszonhét hónap szállt el azóta, rövidebbek a nappalok, szél söpri az elfoszló időt a síkos avaron és
várok rád egyedül a homályban. Hallgat az ablak, hosszú csöndben dermed a víz.
(Hahó! Hahó! December testvér! Takard be az utat! Zárd be az erdőt! Forgasd az időt! Forgasd az időt!) |
