Bukásunk himnusza
Sötét erdőt jártam én,
lombján fény nem hatolt át,
s ha körülnéztem,
nem láttam, csak pusztulást.
Hajdan büszke népeket,
megtörve, sárba tiporva...
A hitványság aljas keselyűit
A becsület hamvain trónolva.
Bércre értem egyszer, s az őrjítő csenden át,
hallottam, a szél mint énekli bukásunk himnuszát.
Hallottam dicsőséget,
hallottam, hogy vége lett.
Hallottam csatát, diadalt,
és hallottam, ahogy elveszett.
Hallottam egy hős szív utolsó dobbanását,
s hallottam, ahogy jeltelen, néma sírját ássák.
Hallottam egy árva fiú sírását,
És hallottam, mint tagadja meg apját.
Éreztem, ahogy a szél átsüvít lelkemen,
kért, fajtánk hattyúdalát hogy énekeljem,
S én kiáltottam, mint ember még soha,
és minden, mi él, összerezzent dalomra.
Minden, mi élt, összerezzent,
bukásunk himnuszát hallva.
Hirtelen, mint sötét sereg,
a vérző felhők mennydörögtek,
s vészterhes hangjukon át,
hallottam egy új dal szavát.
Hallottam egy harcos lépteit,
s tudtam, érzi halálát,
hallottam, ahogy megtorpan,
látva az ellen hatalmas hordáját...
És hallottam szörnyű kiáltását,
hallottam, ahogy előrántja kardját...
Lenéztem újra a sötét erdőre,
s éreztem, a vihar mint kap új erőre,
sötét dalunk utolsó hangjait zúgta,
a harag dallamát zengte a szél és lelkem kórusa.
Láttam odvából előbújni egy farkast,
felüvöltött, s gyülekeztek mögötte százak,
láttam a keselyűket szerteszét rebbenni,
láttam a farkasokat tolluk, húsuk tépni.
Láttam egy villámot a fák közé csapni,
láttam a keselyűket gyáván megfutni,
de láttam a lángokat büszkén álló farkasok hadát,
s láttam a hamvakból egy új erdő sarjadását. |
