Mérget izzadva kapaszkodtam fel.
De tudod, senki sem tündöklik örökké,
semmin sem változtat, hogy szárnyaltál.
Mindegy, hogy végül majd mi őröl fel:
A ellenállás, vagy a beletörődés.
A magamfajtára nem vár itt más...
Ajkaim bezártam, párszor már megpróbáltam,
jó tetteid helyébe jót sose várj.
Magokat neveltem, mind sziklákra vetettem -
érzem nem volt hiába, bármennyire is fájt.
Mert rádöbbentem, hogy senki vagyok, de akkor sem akárki,
mert én onnan jöttem vissza, ahol te egy percig se bírnád ki!
Meglepett, hogy ezt tettem, vésd jól az eszedbe:
Meglehet, hogy vesztettem, de nem te győztél le.
Mögöttem mély árkok,
ingatag lábon - de állok.
Tekintetem már messze réved,
túl azon, hogy ésszel felérjed...
És csakúgy mint eddig - napról napra -
én ugyanúgy várok a pirkadatra! |
