Valamilyen úton-módon jó érzékkel nyúlok a lemezek közé általában, beleértve az ismeretlenebb (vagy legalább számomra olyan) zenészek, bandák alkotásait is, ebből kifolyólag ismét olyan darab került a kezembe, melyről hasonlóképp nyilatkozhatok. Devin Townsend neve eleve nem a legismertebb felénk (ahogy a legtöbb kanadai zenészé sem, kivéve Celine Dion, de nyugalom, őt nem fogjuk itt kielemezni), talán zenekara, mellyel 2004-ig alkotott (Hogy folytatása lesz-e az majd elválik), név szerint a Strapping Young Lad mond valamit többeknek. Hasonlóképp álltam vele, a banda nevét ismertem, zenéjét egyáltalán nem, magáról az emberről semmit se tudtam, azon kívül, hogy 2007-es ’Ziltoid the Omniscient című rock-opera lemeze (megemlíteném, hogy egyedül állította össze az egészet) volt az első, amit hallhattam, s el is nyerte tetszésemet. De lépjünk tovább, azóta eltelt két év, s Devin Townsend Project névvel fémjelezve jött ki egy új korong. S hozta az újdonságot, meglepetést egyaránt. Egyszerűen mondva, első hallásra alig hittem el, hogy ugyanazon ember alkotásáról van szó. Pedig nem először találkozok ilyen esettel…

Kezemben a lemez, be vele a lejátszóba, s hadd szóljon! Itt jött a nagy meglepetés, mert míg a Ziltoid egy igen csak ütemes darab volt, s mint utánanéztem, mit is alkotott eddig a srác, elsősorban jellemző stílusokként a thrash, black, death metal, hard és progressive rock kerül említésre (a Strapping Young Lad pedig önmagában is elég durva zenei repertoárral büszkélkedhet) a szólóprojectjeiben se volt jellemző az erősen ambient irányú hangzásvilág. – Első taktusok hallatán eszembe is jutott Jack Black jelenete a ’Pop,csajok, satöbbi’ (High Fidelity) c. filmből, mikor a boltba belépve valami hasonlóan andalítót hallva megkérdezi: ’Te atyaúristen, mi ez a durva zene?’ - Most viszont, miután megszabadult jellegzetes (afféle Einstein-stílusú) hajviseletétől – mely kitűnően szimbolizálta az általa szerzett és játszott zenét és önmagát is (tegyük hozzá, az őrültet és a zsenit is csak egy hajszálnyi különbség választja el egymástól) - , s alkohol ill. drogok hatása nélkül látott munkához. A lemez, melyről most szó van, a ’Ki’ címet viseli, egy négy részt magába foglaló széria első része, s ehhez találó is a Devin Townsend Project elnevezés az előadót illetően, ugyanis az eredeti tervek szerint mindegyik más-más csoporttal fog elkészülni, s hoz remélhetőleg további változatos zenei élményt.

Most, így ’letisztult’ fejjel úgy tűnik első körben eléggé lehiggadt kritikánk alanya, mert a kiadvány teljes anyagát tekintve egy eléggé pihentetős-nyugis lemezről beszélhetünk. Tegyük hozzá, nem altatódalokról van szó, csak nyugodt hangvételről. Ha valaki ismeri, hogy mit is takar az ambient mint zenei stílus, akkor hamarabb megérti. Nem sorolható be egy skatulyába az egész, ugrándozik kicsit a tempó és hangvétel tekintetében, halál nyugodt indítása után kezd elborulni, bevágódik pár ütemesebbnek nevezhető darab, hol már némi rock, country, rockabilly elemet is fel lehet fedezni, de az összképet tekintve elenyésző mértékű, érdekes viszont azt mondani ezek után, hogy szerves része a lemez teljességének. Úgy kell tekintsünk rá, ez egy project , méghozzá jól kidolgozva, minden azon múlik ki mit és mennyire képes befogadni. Mert a túlzottan könnyed dallamokban bővelkedő, időszakosan elboruló- elmélyülő hangvételű anyag összességében mégsem annyira könnyen emészthető, pont attól, hogy a szokványostól ugyanúgy eltér, ahogy a szerző eddigi munkássága. Csak most más megközelítésben, amit még tőle se vártunk volna. Ennyi után rájöhettél, ha gitárszaggatásra, hörgésre, zúzós ütemekre vágysz, akkor ez a rész nem neked való, talán majd a következő. Ha ennél nyitottabb vagy, érdeklődő, s valami higgadt dolgot szeretnél, tégy egy próbát. Ha pedig némileg nyugodt hangvételre, ’puhább’ gitárhangzásra, lágyabb dallamú zenei élményre vágysz, akkor ez neked szól. Nagy valószínűséggel a régi rajongók szívébe nem lopta be magát ezzel a lemezzel, mert eléggé egyedire sikerült a karrierje során elkövetett dolgokhoz képest, továbbá ha nem is sok új rajongót szerzett (ahogy egy fecske nem csinál nyarat, egy lemez se feltétlen a megváltó – ő pedig enélkül is elég sikeres), csak bizonyította zenei rátermettségét. Korábban is remek dolgokkal állt elő, nem lehetett egyértelműen beskatulyázni, most pedig végképp nem. Fel is merül a kérdés, vajon ő most az őrült, vagy a zseni? A világra nézve teljesen mindegy, mi így szeretjük, mindenki döntse el magának, s tartsa meg úgy, ahogy jónak érzi. Személy szerint már várom a folytatást, mely az előzetesek alapján szintén valami nagyon más lesz, viszont több köze van a korábbi dolgaihoz. Elméletileg még idén érkezik mind a három további lemez. Ideje volt megalkotni, reméljük minőségben is végig hozza azt, amit elvárnánk tőle. De ha újabb, a ’KI’-hez hasonló meglepetéssel érkezik, ne csodálkozzatok nagyon, a tiszta fejjel alkotás is csodákra képes :)

Utólag hozzászólva az egészhez: ha esetleg következőleg (pl gyanúsan rövid időn belül) egy középszerű hanganyaggal jelentkezne, se rontana sokat hírnevén és hozzáértésén, valljuk be, egy olyan zenei tehetség, aki mögött szépen lehet sorakozni 'taníts mester' jelmondattal, neki a zsigereiben a zene. Több szinten megmutatta, bizonyította, mire képes. Alkot, hol tudatmódosítva, hol tisztán (főleg utóbb), de legalább ért hozzá. Javaslom, vegyetek példát róla, Amit leművelt anno, s tesz most, az mindenképp tiszteletre méltó. Érték. A probléma: a mai zenei világban sajnos ez kezd feledőbe merülni. Nagyon sok minden a pénzről szól és a valódi zene eltűnik. Ő még a mi zeneileg elveszendő, igényességét tekintve egyre mélyebbre süllyedő világunk egyik kitartó bástyájának tekinthető. Valami olyan, amire akkor is szívesen emlékezünk, ha már 'múltként' kell megemlítsük. Reméljük ez még odébb van....