Miközben Schrott Peti újabb sikeres szereplést tudhatott magának az egyébként köreinkben nem túl népszerű kereskedelmi adó műsorán, sokadmagammal egy régi hazai csapat koncertjére igyekeztem az Arénába. Nemrégiben megjelent, 31. nagylemezének bemutató koncertjét tartotta az Edda, míg a szomszédos komplexumban a mirigyek duzzasztották a nézőteret. Nos, 10-15 éve még cseppet sem lett volna merész húzás ekkora helyre szervezni egy ilyen bulit, de úgy tűnik, az anyagi helyzet és egyéb körülmények erősen közrejátszanak, így a nagy múltú csapat egy erős félig telt teremmel kellett beérje, ellenben a látottak alapján állíthatom: annál lelkesebb közönséggel. Az est eredménye: az Edda továbbra is egy nagyon jó zenekar, csupa jó zenészt tudhat sorai közt, s még mindig van mondanivalója, csak a fájó pont, hogy az utóbbi évek munkája mögött valami olyan áll, amivel nem tudok azonosulni.

Sosem feledem, milyen élmény volt 1986-ban az Edda 6. albuma, amit akkoriban még kazettán szereztünk be, s már 5 (!) éves fejjel szerettem, sőt, mind a mai napig is megvan, bár nyúzott (agyonhallgatott?) állapotban. Bár akkor sehogy sem sikerült, a későbbiekben végül eljutottam a banda jó néhány fellépésére, élveztem, örültem. No de térjünk vissza a lényegre, ez az este a csapat sorrendben harmincegyedik, ’Inog a világ’ címet viselő lemezének bemutatója. Egyértelmű, hogy az új dalokat részesítik előnyben, fűszerezve munkásságuk több, korábbi alkotásával. A felvezetés enyhén magasztos, könnyen felismerhető, Queen átirat: The show must go on hangzik el az Edda által, magyar nyelven. Majd ahogy a békebeli időkben történt, most is belépett a konferanszié, köszönti a jelenlévőket s felkonferálja a zenekart, kezdődjék a koncert! Villódzó fények közt lendületes indítás, avagy úgy pattannak a színpadra, mint vágtató táltosok bukkannak fel a pusztán, majd szünet nélkül jönnek a dalok, rögtön egy Táltos örökség, majd A keselyű, s folytatódik egészen négy nótán át. A hangzás rendben, mindent kihallani, legalábbis a terem második felében (a többiről nem tudok nyilatkozni). A színpadkép még inkább rendben, a háttérben egy hatalmas kivetítő, melyen folyamatosan a zenéhez illő animáció látható, hol egyben, hol több részre osztva, de mindenképp látványosan. Mindezek után Pataky Attila köszönt bennünket, röviden vezeti tovább a történetet, majd gitárt ragad (nem gyakori pillanat), s hangzik el egy új dal: Inog a világ.

A csapat lendülete azt sugallja, mintha semmit sem öregedtek volna, pedig számolhatnánk az éveiket… Ezek mellett viszont elsőre kicsit fura, ahogy a kivetítőn feliratozva jelennek meg az új dalok. Aki esetleg rögzítette a műsort, máris egy félkész karaoke verziót kapott! :) Pataky-Alapi felelgetős téma, ami szintén újként hat, ahogy mindketten pengetnek és énekelnek oda-vissza. Egész jó, de szokatlan. A folytatásban pedig továbbra is az új korong pörög, mire egyszer csak felocsúdok, s egy régi darab szólal meg: Elérlek egyszer. Majd az egykoron himnusz: Mi vagyunk a rock. De hamar vissza az eddigi kerékvágásba, Attila megmutatja nekünk édesanyját, s neki címezve érkezik a ’Séta a múltban’ a maga bájos, régi vágású hangulatával. Kellemes kis nóta, akárcsak az azt követő ’Könnyek az esőben’. Alapi István, kinek tehetségét eddig is felesleges lett volna vitatni, ismét villant, szinte sír a gitár, de nem bánatában. A mi könnyeinkre vágyik, ahogy elérzékenyülünk hallatán.

A műsor persze még nem teljes, jöhetnek a vendégek: egy gyermekcsapat, kikkel közös video is készült, felvonulnak a színpadra, s bár a látványon a lényeg, velük együtt hangzik el az ’Ott várj rám’, majd ezt tetézik Alapi tanítványaival, két tehetséges ifjonccal. Két valóban tehetségessel, mert amit ők tettek hozzá a mára már klasszikussá vált ’Elhagyom a várost’ című darabhoz, az önmagáért szólt. A mester és tanítványai egyaránt remekek. Rég vártam, hogy e dalt újra élőben halljam, s talán ez volt az est fénypontja, ennyire fülbemászóan és hangzatosan előadva. A továbbiakban a zenészek fitogtathatták kicsit erejüket, külön-külön és együtt bizonyítva egy instrumentális darabon belül, ők milyen jó muzsikusok: Alapi István, Kicska László, Gömöry Zsolt és Hetényi Zoltán. (Ennyi év tapasztalatával a hátuk mögött pedig el is várható, hogy azok legyenek!) A folytatásban pedig ismételten picit kanyarodunk vissza a múltba, de tényleg nem sokat, s szólalt meg enyhén altatóan lírai módon ’A világ közepén’, lendületre kapott a szélvihar, s egy régebbi darabbal szálljunk fel, azaz szólalt meg a szellemvilág.

Összességében egy korrekt és jól összeállított produkcióval készültek, erősen kihangsúlyozva az új nagylemezt. A zenekar továbbra is nagyon jó, hiszen csupa jó zenésszel tele, de valami már nem ugyanaz. Hiányoztak a régi nagy slágerek, a banda azon íze, mitől megszerethettem. Az utóbbi évek termésével le is maradtam, s bár az új dalok is teljesen rendjén vannak, amit tükröznek, csak már korántsem az, amit annak idején képviseltek, ezzel valahogy nem azonosultam. Jó a zene, a dalszövegek, de ez már egy más világ. Edda volt, van és lesz is, egy nagyszerű banda. Erősen rányomja bélyegét Pataky Attila világa, melyet vagy elfogad az ember, vagy nem. Az új korong a jelenről szól, szeretettel telítve, de valahogy mégsem az, mint amitől megkedveltük őket: a ’80-as évek lázadó és még inkább szívhez szóló darabjai után ők sem ugyanazt a hatást hozzák. Szép volt, jó volt, de aki nem tud ezzel azonosulni, annak kicsit unalmas. Hiányzott az a bizsergés, amit annak idején éreztem. Amikor elhangzott a Gyere őrült, Álmodtam egy világot, Kölyköd voltam, A kör, Éjjel érkezem, A hűtlen, Minden sarkon, s még lehetne sorolni párat. Talán most nem illett a koncepcióba, tovább kellene lépni? Lehet, de azzal egy világot felejtünk el, azt, amiben sokan felnőttünk, s azon nótákat, melyek ma is megállják helyüket. Ez hiányzott a műsorból. Nekem. Körbenézve, főleg a küzdőtéren: ők szerették így is, a színpad előtt folyamatosan mozgolódó nép, kezek a magasban, szép látvány volt, minden bizonnyal a zenekarnak is. S még inkább az lehetett volna, ha az a terem telítődik, s mind egyként örülünk. Ez az érzés ezúttal elmaradt. Eljutottunk arra a pontra, amikor valóban inog a világ, bizony.


http://www.edda.hu

(A fotók nagy része korábbi, a 2010-es Rockmaratonon készült!)