A szerdai Everlast koncertről most kicsit nehezemre esik beszámolót írni, mert ez a zene nekem mindig kicsit több lesz egy átlagos bulinál. Van, ahova azért megyek el fotózni, beszámolót írni, interjúzni, mert Ti, az olvasók igénylitek, de esetleg én kevésbé szeretem az adott zenekart. Van, ahova viszont azért, mert én is szeretem a zenekart, vagy, ahogy az Everlast esetében is, köt hozzá valami élmény, valami maradandó, ami miatt kötődöm a zenéhez és úgy érzem, ott kell lenni a koncerten. Nem volt tehát kérdés, amikor megtudtam, hogy az egykori House of Pain rap csapat alapítója ismét hazánkba látogat, ott leszek a bulin és megpróbálom magam átadni azoknak az emlékeknek, ami ehhez a zenéhez köt. Nem egy szokványos koncertbeszámolót fogtok most kapni, mert ez inkább személyes hangvételű lesz.

Mindenkinek van olyan zenekar, dal, amit köt valamihez a szokásosnál is jobban, és amit akárhol meghallva pozitív vagy negatív emlékeket kapcsol hozzá. Nekem is van egy ilyen Everlast dalom, és ugyan nem mondom magam hatalmas rajongónak, úgy gondoltam, adok még egy esélyt, mert legutolsó találkozásom az Everlasttal és ezzel a dallal nem sikerült annyira pozitívra. A White Trash Beautiful című nótáról van szó, ami elég rossz emlékeket hordoz bennem, de azóta évek teltek el, és talán változott valamit a dalhoz való kötödésem. De erre majd kicsit térjünk vissza később.

everlas2A koncert napja előtt már lehetett tudni, hogy nem sok jóval kecsegtet nekünk az időjárás. Persze reménykedtünk az utolsó pillanatig, hogy megkímél minket legalább a buli végéig az Yvette-nek elnevezett ciklon. Nem tette. Egész szerdán borongós idő volt és a szél is fel-feltámadóban volt. Ahogy elkezdődött a koncert, amit a körülményekre való tekintettel áthelyeztek a nagyszínpadról a fedett Park Dance Arénába ( ami csak részben fedett, és a közönség nagyrészt így is megázott), rákezdett az eső is. Bő másfél órán keresztül zuhogott is, majd ahogy a zene abba marad, az égi áldás is alábbhagyott. Murphy mindenhol ott van. Persze csütörtökön azért esőből kaptunk pótlást, bőven eleget, nem úgy, mint szerdán Everlastból. Egy buli lehet jó és lehet rossz, illetve lehet úgy rossz, hogy valahol azért mégis jó. Szerintem ezt az utóbbit kaptuk most meg. Jó volt, mert az Everlast jó. Ezen nem kell mit túlragozni, aki nyitott kicsit a zenei stílusok keveredésére, aki befogadja a rockban a country-t és a rapet, az szeretni fogja az Everlastot. De valami nagyon hiányzott. Nem kell semmilyen tudományos cím, hogy rájöjjünk, a zenekar az, ami nincs ott, és ami nélkül akármennyire is szeretjük az Eric Schrody néven született úriembert, aki tökéletesen énekel és gitározik, nem lesz ugyanaz az egész. Felvetődik a kérdés, hogy ha ő kiáll egyedül a színpadra ( najó, volt vele egy szintis srác is), akkor nevezhető ez az egész Everlastnak. Erre azért igen a válasz, mert a deresedő tarkójú Eric Marvin Lee Aday szindrómában küszködik (gyk: Meat Loaf), tehát nem igazán használja már a polgári nevét, egyszerűen csak Everlastnak hívja magát. (Más kérdés hogy Meat Loaf már anyakönyveztetve is így van) De ettől ez még nem Everlast, legalábbis nekem nem. Nekem ez így egy kicsit üres volt. Próbáltam így is csak a pozitívat megtalálni az egészben, de mindig előjött belőlem a stúdiózenészek hiánya, akivel általában dolgozik Eric.

Persze az áthangszerelt dalok is nagyon jól szóltak. Azok pedig, amik alapból is akusztikus formában jelentek meg, evidens, hogy jók voltak. A közönség imádta is az egészet, nem érdekelte őket se eső, se szél. És egy bulinak ez az igazi fokmérője. Senkit nem érdekel, ha én vagy néhány másik firkász hibákat és kivetni valókat keres benne, ha a közönség élvezi, akkor az jó volt. Maradjunk is ennyiben, ez jó volt... Aztán felcsendült a White Trash Beautiful. Abba nem mennék bele, hogy mihez kötöm ezt a dalt, de annyit azért elmondok, hogy abba a hármas kötelékbe tartozik, ami rám már negatívként hat. A másik két ilyen dal a Paradise Lost-One Second nótája, és a Gotthard-One Life, One Soul című balladája. Nehéz ezeket a dalokat egyedül végighallgatnom, mert a röpke 3-4 percek everlast3alatt több gondolat, és érzelem megy át a fejemen, mint máskor egy hét alatt. Amikor tavaly az azóta már Rock Part névre átkeresztelt Rock Beach fesztiválon a Paradise Lost játszott, kaptam egy kis "segítséget" azáltal, hogy a most már a Powertrip zenekarból ismert Máté Évivel beszélgettem közben , és ugyanez történt most is. Hallottam ugyan a dalt, de nem nagyon figyeltem és ez azért jó, mert így úgy marad meg a koncert az emlékeimben, amit azért a hiányosságok ellenében is élveztem, és nem voltak rossz perceim a dal miatt, amit egyébként imádok. ( Szóval, Évi jöhetnél velem egyszer egy Gotthard bulira is a teljesség kedvéért:) )

Tegnap még nem nyilatkoztam volna ennyire jó véleménnyel a buliról, de azóta jobban átgondolva, nem volt ez rossz. A hangulat jó volt, Eric is egész kommunikatív volt a közönséggel, az a pár száz ember, aki jegyet váltott az estére elégedetten távozott, és ahogy olvasom fórumokon, azóta is pozitív a lecsengése a koncertnek. Mért ne maradjunk akkor ennyiben?

További képek itt:
https://www.facebook.com/media/set/?set=a.750036761720594.1073741887.104378096286467&type=3