Vasárnap hajnalban (08.03.) hivatalosan is lezárult a 18. FEZEN fesztivál, amely ismét színvonalas és sokrétű zenei élményt nyújtott a székesfehérvári MÁV pályára ellátogatóknak. Volt hard rock a Skid Row előadásában, kalózkodás az Alestormmel, áriázás Tarjával, valamint egyszerre melankolikus és felemelő alternatív dallamok a Quimby előadásában. Boncolgassuk hát kicsit ezt a négy napot.

0.Nap:

Július harmincadikán délelőtt, a Székesfehérvár felé közlekedő vonatok megteltek sátrakkal, hálózsákokkal és persze emberekkel, akik mind egy okból utaztak, hogy lejussanak a FEZEN fesztiválra. A kapukat hivatalosan délben nyitották (természetesen volt egy kis csúszás), eddigre pedig már igen méretes tömeg gyűlt össze a fehérvári MÁV pálya mellé. Az emberek sátrakat állítottak, és persze mindenki várta, hogy elkezdődjön végre az első koncert.

Ami 16:00 után pár perccel meg is történt, mégpedig a Leander Rising előadásában. Igazából nekem fogalmam sincs arról, hogy miért kap Köteles Leander csapata annyi negatív kritikát, hisz kifejezetten jó műsort hoztak össze, a melegtől még kábult, és eléggé kisszámú közönségnek. Azt még most meg kell jegyeznem, hogy a hangosítás egy-két kivételtől eltekintve, a fesztivál minden színpadán nagyszerű volt. Leanderék közel másfél órás bulija után, egy kis színpadalakítás után következett az Ocho Macho, akiket személy szerint én itthon sose hallgatok, de olyan energia sugárzott belőlük, az egész előadás alatt, akkora átélés, hogy azt vettem észre, magam is együtt bólogatok, táncolok a közönség többi tagjával, és kifejezetten sajnáltam mikor vége lett. Itt következett egy kis pihenés, hisz minden koncerten megjelenni képtelenség lenne, ezért aztán felkészültem a 0. nap fénypontjára, a Vinnie Pault a dobjai mögött tudó Hellyeah-re. El is érkezett hamar a 22:00, de előtte elérkezett az, ami kicsit visszavetette az emberek lelkesedését, mégpedig egy hatalmas vihar, ami elmosott majdnem mindent.

Az égszakadás épp a sátortábortól visszafele kapott el, így mikor még belenéztem a Demonlordba a körülbelül negyven fokos Hammerworld csarnokban élő párologtatóként működtem. Persze ez semmit nem vont le a koncert élvezhetőségéből. De kanyarodjunk vissza a Hellyeah-re, hisz csak ők voltak az este sztárfellépői, akik felé a legnagyobb elvárásokat támasztották az emberek. A zenekar pedig ezeket az elvárásokat nem csak teljesítette, de túl is szárnyalta. Igazi kőkemény heavy metal volt ez a javából, feldobva a szokásos Panterás témákkal és riffekkel. Olyan koncert, amin nem lehetett nem headbangelni.

Amikor pedig már úgy gondoltam nem lehet tovább fokozni az estét, akkor megérkezett az Omen, és olyan kegyetlen bulit csaptak, hogy meg merem kockáztatni, az idei FEZEN összes előadása közül (természetesen, amire sikerült eljutnom) a legjobb háromban mindenképpen benne van a Nagyfi László által vezetett csapat előadása. Őszintén szólva alapvetően csak egy pár szám idejére akartam megtekinteni a 24 éves banda fellépését, és utána gondoltam visszatérek a Media Markt színpadra ahol szintén éjfélkor kezdődött a Subscribe, de egyszerűen olyan energikus volt az egész, hogy nem lehetett otthagyni. Miután a nyakam már teljesen elzsibbadt, és nem is volt több fellépő, nyugovóra tértem, az eső miatt saját beltengerrel rendelkező sátorban, hogy kellőképpen felkészülhessek a következő napra, többek közt a Destructionre, valamint a Nightwish ex-dívájára, Tarja Turunenre.

1. Nap:

Az előző esti vihar miatt mindenki teljesen elázott, kicsit nyomott hangulatban kezdődött meg, a fesztivál második (első) napja. Az emberek nem vágytak semmire, csak egy kávéra vagy teára, de sajnos a FEZEN területén a legkorábban nyitó árusok sem jelennek meg tíz óra előtt, ez pedig úgy, hogy szinte mindenki felébred már hét óra körül, nagyon késői időpont. Ezért aztán az emberek nagyobb része inkább választotta a közeli szupermarketek valamelyikét reggelizés céljára. Mivel mint mondtam semmi nem nyit korán a fesztiválon, ezért aztán a délelőtt egészét, és a délután felét is saját magunk szórakoztatásával kellett eltölteni, ezért rengeteg emberrel lehetett találkozni Székesfehérvár belvárosában, esetleg a sátortáborban. A sátortáborban, ami idén nem a fesztiválon belül kapott helyet, így pedig sokkal több hely jutott a sátraknak és az emberek jobban el tudtak férni, valamint számomra kellemes meglepetést okozott, hogy a kihelyezett zuhanyzókban végig volt melegvíz!

A napot koncertek szempontjából számomra a Wisdom nyitotta, a Kalinka nagyszínpadon. Bevallom, nem vagyok nagy rajongójuk, de a korai kezdés és a nagy hőség ellenére (ugyanis hiába az előző napi vihar onnantól kánikula volt) nagyon sok embert vonzottak, akik végig dalolták az egész koncertet a budapesti zenekarral. Majd alig volt idő a nap első sörére, hiszen gyors színpadszerelés után következett a 32 éves német thrash legenda a Destruction. Akik nem teketóriáztak, és a leginkább már az utánuk következő Tarjára váró rajongóknak szinte letépték a fejét. Kilencven perc tömény metál volt ez, itt nem voltak lassú számok, lírai részek. Olyan erő áradt a három zenészből, hogy igen hamar átragadt a közönségre is, akik közt, mint említettem, legtöbben már Tarjára készültek, de azért szép számmal lehetett látni fehér tornacipős ősthrashereket, farmerdzsekiben, amin még a felvarrón is felvarró van.

Miután minden nyak elzsibbadt és mindenki elfáradt a tombolásban, jött is a Nightwishtől már majd tíz éve távozó Tarja Turunen, aki egyébként a délután folyamán egy fél koncertet már szinte leadott a behangolás alatt. A Destruction után eleinte furcsa volt az operaénekesnőnek is megfelelő Tarja sok lírai elemet tartalmazó zenéje. Viszont a hangzás tökéletes volt, a fények is nagyon jól össze lettek állítva, és nem szabad megfeledkezni arról sem, hogy itt nem csak Tarja volt a sztár, hisz a dobok mögött a Rage korábbi ütőse Mike Terrana ült, aki rengeteg embert elvarázsolt a trükkjeivel. Valamint meg kell jegyeznem, hogy én még sose láttam senkitől azt, hogy egy teljes koncertet énekeljen, táncoljon, ugráljon végig mosolyogva. Tarja pedig ezt tette. Látszott az arcán, ahogy örül az egésznek, ahogy meghatja az, hogy vele énekelnek és tombolnak az emberek.

A majdnem két órás koncert után következett, a három számra lehetőséget kapó Prey zenekar, akik a FEZENre Veled versenyt nyerték, és ki lehet jelenteni, éltek ezzel a lehetőséggel. Utánuk pedig érkezett a Paksi Endre által vezetett Ossian, és velük jöttek a Rock katonái. Akik ahogy az meg is lett énekelve, egyre többen lettek, még azt is meg merném kockáztatni, hogy többen, mint Tarján voltak. A zenekar még ma is rengeteg embert vonz, minden generációból. Pár dal után én úgy döntöttem belenézek még az Akelába, kik bár nem állnak közel a szívemhez, élőben zseniálisak. Nagyon jó hangulatot tudnak teremteni, és ez a hangulat a koncert előrehaladtával egyre jobb és jobb lett, hisz a közben véget ért Ossian koncertről is jöttek az emberek, hogy megtekintsék Katona „Főnök” Lászlóékat. A farkasok koncertjével be is fejeződött a FEZEN első napja, persze aki akart az még karaokézhatott egészen hajnalig.

2. Nap:

Péntek reggel hét óra. A sátorban harminc fok. A tegnapi problémák ismét felmerültek, a fesztivál területén minden zárva. Irány a Spar. Megreggelizünk, majd vissza a sátrakhoz és várni a délutánt, hogy elmúljon a nihil, ami a koncertek előtt tapasztalható volt. Számomra egyébként ez a nap volt az, amin kicsit kifújtam magam.

Az utolsó előtti napot számomra a Dorothy nyitotta a nagyszínpadon és bár a három hölgy igyekezett nagyon, számomra még mindig érthetetlen, hogy ők miért kerültek a nagyszínpadra. Utánuk Következett a Road, akik azért már igen jó bulit csaptak, mondom ezt úgy, hogy őket és az utánuk következő Lordot is csak a színpadtól igen távol, egy napernyő biztosította árnyék alatt, sörrel a kézben élveztem. Hiszen nem csak a koncertekért van ott az ember, hanem az emberekért is. Így nagyon hamar elszaladt a délután, és következhetett 20:30-as kezdéssel az Ignite, amire már azért igen szép számú tömeg összegyűlt. A Magyar származású Téglás Zoli által vezetett amerikai hardcore/punk banda pedig nekikezdett, és letarolta a közönséget. Volt minden: énekeltetés, egy kis Magyar népzenei motívum, és persze Zoli rengeteget kommunikált a közönséggel Magyarul, igaz kissé törve azt. Tipikusan olyan zene ez, ami akkor is magával ragad, ha nem ismered. Az egyetlen negatívum, amit talán meg tudnék említeni, hogy néha nagyon olyan érzésem volt, mintha egy Rise Against koncerten lennék.

Miután véget ért az Ignite, még egy gyors belepillantásra futotta, abba ahogy a Subscribe-os srácok, most nem a saját dalaikkal, hanem a Rage Against The Machine nótáival veszik le a lábukról a közönséget, hisz pár perccel fél tizenegy után kezdődött a FEZENre idén véleményem szerint legtöbb embert vonzó zenekar: a Europe. Mire a harmincöt éve alakult zenekar belekezdett, szinte teljes mértékben megtelt a nagyszínpadnak helyet adó focipálya. Joey Tempesték ezt pedig egy kiváló koncerttel hálálták meg. Egyszerűen nem tudtam hibát találni semmiben az egész előadás alatt. A fények, a hangzás, a koncert felépítése, minden, egyszerűen minden zseniális lett. Természetesen az összegyűlt emberek teljes egésze legjobban a zenekar legismertebb számát várta, a Final Countdownt. Amit nagyon okosan, a ráadás utolsó számának választottak ki, hisz így, ha esetleg voltak olyan emberek, akik csak ezért az egy dalért érkeztek volna, azoknak is végig kellett „szenvedni” az egész koncertet. A Final Countdown pedig mindent elsöpört. Még a fesztivál másik végén lévő, vagy esetleg a sátortáborban alvó emberek is felkapták rá a fejüket, hisz ezt nem csak a Europe adta elő, ezt az ott lévő körülbelül nyolc-tízezer ember mind énekelte. Miután letelt a végső visszaszámlálás, és így a koncertnek is vége lett, a sátram felé vettem az irányt, bár ott fekve, még végighallgattam a tökéletesen hallható Brains koncertet, akik ismét bizonyították, hogy van még igényes elektronikus zene.

3.Nap:

Azt kell mondjam, hogy mikor realizáltam ébredés után, hogy ez az a nap, amikor utoljára kelek arra, hogy tudom este koncert, akkor úgy gondoltam, túl hamar véget ért a 18. FEZEN. De szerencsére az aznapi fellépők bőven feledtették velem ezt a gondolatot.

Az utolsó nap első koncertje pedig nem volt más, mint a Rómeó Vérzik zenekar, akik próbálkoztak ugyan, de a korai kezdés és a pont nagyszínpad elé tűző nap nem sokat javított a helyzetükön. No de utánuk megérkezett a Depresszió, akik jobban megmozgatták az addigra már eléggé megsokszorozódott közönséget, mint tette volna azt Schobert Norbi egy tornaórával. Hiszen a Depi koncertekhez már elengedhetetlenül hozzá tartozik a „Mindenki ugrik!” felkiáltás, a guggoltatás, valamint a wall of death. Halász Feriék tehát megint nagyon jó bulit csaptak. Ráadásul az utolsó számra még meglepetésvendégük is érkezett egy duett erejéig Szekeres András személyében. Ez pedig azért volt lehetséges, mivel sajnálatos módon a P.Mobilnak le kellett mondania a fellépését ezért a szervezők kicsit megkeverték a színpadbeosztást, így került fel a nagyszínpadra a Depresszió után a Péterfy Bori & a Love band a Media Markt sátorba pedig vészmegoldásnak meghívták a Junkies zenekart.

Ezért aztán át is nyargaltam a sátorba, és bár a kapkodva elkészült hangosítás itt nem volt tökéletes (egy dal közben körülbelül 20 másodpercre elnémult egy mikrofon is) azért a srácok odatették magukat, és látszott rajtuk, hogy örülnek a lehetőségnek, hogy játszhatnak. Ezért aztán az átélés ellensúlyozta is a technikai problémákat. Junkiesék után fél óra szünet, majd következett az a zenekar, akit én mindenképp meg akartam nézni, mégpedig az Alestorm. A kalózok pedig nem okoztak csalódást. Természetesen sokat játszottak a pont koncert előtt egy nappal (aug. 1.) megjelent Sunset ont he golden age lemezükről, de nem hiányozhattak a nagy slágereik sem. A közönség pedig énekelt, táncolt, headbangelt. Az egyetlen negatívum amit fel tudnék hozni, hogy túl hamar véget ért.

Fejemben még mindig kalózhajókkal vitorláztam át Quimbyre, amit azóta is a fesztiválon elkövetett legnagyobb hibámnak tartok, ugyanis, bár Kiss Tibiék szokás szerint ismét zseniálisak voltak élőben és semmi panasz nem lehetett az előadásukra, viszont legnagyobb bánatomra teljes egészében lemaradtam a Skid Row koncertjéről, amire többen is azt mondták nekem, hogy a fesztivál legjobbja volt. Így tehát egy kis csalódottság lett volna a fesztivál lezárása számomra, ha fél egykor nem kezdődik el a fesztivált zseniálisan lezáró Arató disco. Ahol amellett, hogy a nyolcvanas évek legnagyobb discoslágereire bulizhattunk, még az Alestorm is megjelent, és lent a színpad előtt ropták Máté Péterre, Haddawayre és sokan másokra. Meglepő, hogy milyen közvetlenek voltak mindenkivel. Így aztán ment a parti hajnalig. Másnap pedig már csak a szokásos pakolás, és vonat haza fáradtan, piszkosan… De megérte!

Összegezve: A 2014-es FEZEN lehet, hogy kicsit kevesebb embert vonzott, mint a tavalyi, viszont az kétségtelen, hogy szervezésileg, technikailag és megvalósításilag is egy világszínvonalú fesztiválhoz méltó volt.

http://fezen.hu
Fotók: Kieron Gotthard Flenningen