2012. augusztus 1. 18:10: A Budapest Aréna épülete előtt két-háromszáz fős csoportosulás. Mintha valami készülődne. Elindulok arra, s máris leszólít egy nem éppen jóarcú: Haver, van eladó jegyed? Mire is? S közben el nem hiszem, hogy még mindig megy a jegyüzérkedés, komolyan, van aki ebből próbál most is hasznot húzni? Haladok tovább. Az épület előtt gyülekezők közt hallani magyar szavak mellett szláv ajkú társaságokat is, nem véletlen tévedtek ide. 19:05: nyílnak a kapuk, a legelöl várakozók őrültek módjára rohannak a bejárat felé, mintha csak ingyen osztanának ott valamit (Miért nem őket vitték az Olimpiára, tuti befutók!). Kis buták, a büfék feltöltve, a sörcsapok ilyenkor még tele, a koncertterem meg tök üres. De ilyen ez a (szó szerint) határtalan rajongás. Kiért is? Csak a vak nem észlelhette az esti programot, hiszen óriásplakátok hirdették a városban, megannyi reklám a neten. Segítek: G3? Nem, nem 3g, azt keresd a mobilszolgáltatódnál. Akkor mondanék 3 nevet: Steve Morse, Steve Vai, Joe Satriani. Nos?

Az igazat megvallva, egy ilyen volumenű eseményhez mérten a fürgelábúakat leszámítva kinn várakozók száma nem a legmeggyőzőbb. De még majd’ egy óra volt kezdésig, s nem mindenki oly fanatikus, hogy ott sátrazzon az elsőbbségi bejutás érdekében. 20:00: Steve Morse roadja-i már nagyon sürögnek, miközben végigtekintek a termen. Igen, most már egész pofás, ahogy a küzdőteret s körbe csak-csak ellepik az érdeklődők. Pár perc elteltével kialszanak a fények, sikongás, ujjongás követi. Nem is váratja az egybegyűlteket a várva várt zenész (születetett, mint Steven J. Morse) és zenekara. Bevallom, saját ismereteim is igen homályosak vele kapcsolatban, azaz volt, mikor a nevén kívül egyebet nem tudtam. Vagyis egyet: gitáros. Jól is bánik hangszerével bizony, valahogy mégsem akkora körülötte a felhajtás, mint több szakmabeli társa esetében. A ’nagyközönség’ számára sem a legismertebbek közül való, ő afféle ’szakma kedvence’. A zenésztársadalom elismerését viszont nem véletlen vívta ki, sokoldalúsága és technikás játéka valóban figyelemre méltó. (Nem mellékesen: a Guitar Player Hall of Fame harmadik tagja, Stewe Howe és Eric Johnson mellett, amennyiben helyes információival rendelkezek)
Egyben a Deep Purple tagja is, 1994 óta, de erről nem kívánok most itt értekezni.

A saját idejét jól kitöltve, változatos műsorral szórakoztatja a nagyérdeműt. Zenéjén több ponton érezni a fúziós jazz s némileg a funk hatását, összetett és érdekes produkcióról beszélhetünk. S itt értem igazán, ezt valóban kicsit emészteni kell. Jó, nagyon is, viszont több ponton oly idegennek tűnik hirtelen, nem tudom hova soroljam. Zeneélvező vagyok, nem zenész, jobbára más, sajátos szemszögből látom a muzsikát. Ha ki kellene emelnem valamit? Nos, műsorába egy első hallásra fura (értsd: erre cseppet sem számítottam volna) sokoldalúságát is igazoló nótát rejtett a country-elemekkel játszadozó John Deere Letter formájában. Meghallani, ott ragadni, s figyelni, mi történik, honnan jött e dal, egyáltalán az ötlete? Ezen túl is tudott még persze érdekeset mutatni, mégpedig a Rising Power c. szerzeményét, hol a dallamokat megannyi technikás elem közé rejtette. Vagy az utóbbi közé csempészett dallamokat? Majd mikor a setlist végére ért, barátságosan és illedelmesen megköszönte a figyelmet, s levonult.. Taps, ujjongás követte. Páran pedig figyeltük érdeklődő tekintettel, mi történik, miközben azon kattogott az agy, ez most mi is volt, s valóban tetszett, vagy sem?

Gyors átszerelés, mondhatni percre pontosan megy minden, az előre jól megírt forgatókönyv szerint (ahogyan informálva lettünk, azaz a fotósok csapata). A közönség figyel, hallgat, majd hatalmas ováció, mikor a színpadon megjelenik a rocksztár – írhatnám ezt csupa nagybetűvel akár. Mert Ő az. A megjelenése, a viselkedése, teljes egészében azt sugallja, igenis, ő a rocksztár, fel kell nézzünk rá, rajongjuk érte- s ezt bizony jól be is kajáljuk. S még csak nem is vert át bennünket, hanem valami iszonyat energikus és fergeteges műsorral ajándékozza meg a jelenlévőket. A bevonuláshoz kapcsolódó véleményem csak fokozza a kezdő nóta, mely nem más, mint az 1990-ben megjelent Passion and warfare című lemezének nyolcadik tétele: ’The audience is listening’. S a nép nem hogy hallgat, őrjöng és rajong, tagadhatatlanul nagy hatással bír ’a mester’, nincs is rá jobb szó. Még egy dal a lemezről: ’The animal’ (s a későbbiekben még egy innen!). Lassabb, kicsit több a groove és a húrszaggatás, fitogtatja erejét, pontosabban ujjainak gyorsaságáról tesz tanúbizonyságot, miközben bedob pár figurát. Miután jól felpörgette a hangulatot, ideje kicsit szusszanni, s egy lágyabb, egyszerre dallamos és érdekes módon fülbemászó gitárvirtuóz darab következik a Tender Surrender formájában. Aki még nem látta, az jobbára az állát kaparja már fel a földről, pedig még csak most indult a show! Setlistre került a 2005-ös Real Illusions:Reflections kezdő nótája is, azaz a Building the church, mely témája még inkább gitárközpontú az eddigiekhez képest. A folytatásban egy nagy kedvencem, megunhatatlan s lágyabb dallamai közül talán a legismertebb: Whispering a prayer. Ahogy konferálja, élete szerelmének, feleségének írta, avagy szóljon neki, ahogy talán mindegyik az elmúlt harminc év során. Egyszerűen zseniális és imádni való darab, ahogy játszik a hangokkal, mint tenger a víziorgonával. Hullámzó, elnyúlik, ringat s megnyugtat, kilenc perc felemelő érzés. Nem kizárt, hogy amennyire a dal megragadt fejemben évekkel ezelőtt, legalább oly élmény marad a produkció e része az elkövetkező évekre.

Újabb klasszikus darab, ’96-ból, ’The crying machine’ címmel. Nem hagy szabadulni. Még ha fel is vetődne az emberben, hogy rágyújtana, vagy a szükség szólítja: nem, nem, ezt még végig kell hallgatni, ebből nem jut minden napra, míg az említett ’szükségletekből’ igen, nincs mit átgondolni ezen, maradni kell, figyelni, csodálni. élvezni :) Zárásképp pedig nyúljunk vissza még régebbre, egészen 1990-ig, ahonnan indult műsora. Album: Passion and warfare, hetedik track: Fort he love of god. Hosszú és andalító, lágy és kellemes, fülnek és léleknek egyaránt. De mielőtt elpilledne tőle a közönség, Vai úr gondoskodik a figyelemfelkeltésről, s megy át olyan klisékbe, melyeket ritkán látni, főleg filmeken, pedig nem lehetetlen, s bizony show-elemként nagyon is működik: ahogy tekerni kezd, rángatja hangszerét, majd nyelvvel bűvöli a húrokat. Mi pedig, küzdőtéren és ülőhelyeken csak nézünk, hol örülünk, hol ámulunk. Végeredmény? Hatalmas műsor volt. Ő a sztár, ő a mester, egy igazi, egyedi színpadi jelenség. Tagadhatatlan. Lehet mondani, mennyire istenítem, igen, jól megkajáltam amit főzött, s csak javasolni merem a helyüket kereső, no meg a zenei világban nem boldoguló gitárosoknak, tegyék csak példaképüknek. Talán nem véletlen. Nyugodtan lehet rá mondani: ’A mester’.

The audience is listening
The animal
Tender surrender
Building the church
Whispering a prayer
The crying machine
For the love of god

A gitár iránti rajongásom elég messzire nyúlik vissza, de az első igazán meghatározó élmény, melyet átélhettem, leginkább egy 2005-ös Yngwie Malmsteen koncerthez kapcsolható. Ott vetődött fel bennem, hogy ha ő az egyik legjobb a világon, milyen lehet a többi? Akkori kollégám válaszul kezembe nyomta Joe Satriani 1987-es Surfing with the alien c. nagylemezét, mely nálam azóta is a stíluson belüli kedvencek közt foglalja el méltó helyét. Ezek után nagy örömömre szolgált, hogy az említett zenész pont e korongról válogatta össze a setlist felét, s pakolta mellé a fellépését indító ’89-es felvételt (Flying in a dream), egy Crystal planet 1998-ból, és két dalt a 2010-es Black Swans and Wornhole Wizards-ról. Az igazat megvallva, mostanság nem nagyon pörögtek efféle zenék sem lejátszómban, talán ideje volt újra felidézni, mit hanyagoltam manapság. Nem is csoda, ha az első perctől fogva fülig ért a szám örömömben, ahogy sorra szólaltak meg a főképp régi szerzemények, a Satriani munkásságához köthető, fülemnek elsőre kedvező élmények. Bár nincs akkora showman, mint Steve Vai, de legalább oly jó zenész. Minden elismerésem, ahogy látom, s közvetlen közelből látom-hallom, hogy ennyi év elteltével is ragyogóan nyújtja azt élőben, mit eddig csak lemezen fülelhettem, bizony maradandó élmény. Őszinte leszek, a megjelenése se nem megnyerő, s nem szimpatikus, ellenben a műsor magával ragad, a zene ereje dominál. Vajon mitől is lettem oly morcos, mikor technikai okokból ki kellett hagynom közel 20percet a programból?

Újra a színpad közelében, Satch szólt pár kedves szót is hozzánk, mielőtt belekezdett volna. Itt jegyezte meg, milyen jó érzés számukra évről évre visszatérni, mennyire szeret itt játszani, e nagyszerű közönségnek. S szóljon mindnyájunknak a dal. Még szélesebbre fagyott vigyor az arcomon, mikor megszólalt az ’Alwas with me…’, az örök kedvenc. Lehet ezt a ’dalt’ nem szeretni? El is repült az idő, hihetetlen gyorsan, sajnos, záró tétel következik, továbbra is 1987-es felvételről beszélünk, a lemez címadó dala zárta a programot. Legalábbis Satch önálló műsorát. A szívmelengető dallamok után némi pörgés, hangulatfokozóképp, hiszen az est még nem ér véget, no de miért is? :)

Flying in a blue dream
Ice 9
Satch boogie
Dream song
Crystal planet
God is crying
Always with me, always with you
Surfing with the alien

G3 jam, ami el nem maradhat. Mindössze három dalról van szó, egész pontosan három feldolgozás, hihetetlen hosszan, saját ötleteikkel, felelgetős gitárjátékkal és egyéb jól hangzó csemegékkel fűszerezve. Steve Morse érezhetően a vendégszereplő, a műsor fő arca pedig Steve Vai, ki kérdés nélkül maga mögé utasít mindenkit. Akár tervben volt, akár nem, ő az igazi frontember, s irányítja a show-t. Ami felcsendül: You really got me (The Kinks), igen hatásosan, ahogy még nem hallottam. Újabb pont nekik. Folytatásban: White room (Cream), Satriani-Vai közös billentyűse énekel, vokálban besegít a basszer, amit kapunk: hangulatos blues-rock, erősen gitárokra kiélezett formában. S legvégül: Rockin’ in the free world, avagy Neil Young dala 1989-ből, újfent G3 felfogásban. E dal mondhatni a show kihagyhatatlan eleme, igazi zárótétel, mely egyben jól összefoglalja magát a műsort, a koncepciót. S ahogy ennek lennie kellene szürke hétköznapjainkban is, melyből kirángattak a srácok pár órára, s feledtették mindazt, mi körülöttünk zajlik és zavar. Konklúzió: némi halláskárosodás (újfent) és egy újabb maradandó élmény. Amit remélünk: jövőre, veletek, ugyanitt!

http://www.satriani.com/G3/
http://www.satriani.com
http://www.vai.com
http://www.stevemorse.com


[Tovább a képekhez...]