Épp egy éve, hogy a Hellish Rock Tour part 2-val a Helloween és a Gamma Ray együtt látogatott hazánkba, és hát akkor sajnos a szürke, beindulni nemigen akaró buli után jópáran már temetni készültek Kai Hansent, akitől gyakorlatilag a Helloweenben kitaposott germán speed-power ered. ÁM! A mágus úgy döntött, hogy ez még nem lehet a vége, és Empire of the Undead lemezük megjelenéséhez egy turnét is igazítottak, mellékszerepben egy olyan bandával, akinek a rivaldafény most pont jól jöhet, ők a Starpoli vezette Rhapsody of Fire. Amíg a RoF igen vegyes érzelmeket váltott ki a tavalyi Turilli-féle show után, addig a Gamma Ray egyszerűen piszok jó volt. És ez a jelző sokszor fog még elhangzani, annyira!

A Club 202 ezen az estén mondhatni megtelt, úgy egész rendesen, rengetegen voltak kíváncsiak a fél lemezt youtubon mutogató feltámadó németekre. Páran a tavalyi Pecsás bulit hozták fel hogy azon mennyien voltak, és ha a két közönség létszámát nézzük, akkor mégiscsak van kontraszt, és kérdés, hogy vajon tényleg ennyivel többet érdemel-e a Helloween jelenleg? Ezután az este után ez bizony komoly kérdés maradt, mert a kétely falai az utolsó habarcsig omlottak össze.

A Rhapsody of Fire története kusza. Az eredetileg simán csak Rhapsody még Alex Starpoli billentyűs és Luca Turilli gitáros dallamvilágára épült, a 2006-os névváltás és a Joey Demaio-val történt jogi harc miatti szünet után pedig még két albumig és egy kislemezig együtt alkotott a páros, majd Turilli elvileg emberileg jóban maradva hagyta ott a csapatot, és megalapította saját Rhapsody-ját 2011-ben. Sosem úgy említette a Luca Turilli's Rhapsody-t mint valami új csapatot, hanem az eredeti zenekar folytatásaként. Jópár interjúban el is mondta, hogy ezért a névért, ezért a "brand"-ért annyit harcoltak vállvetve Starpolival, hogy a végén mindketten megtartották. És akkor itt jött a képbe a kíváncsiság, hogy a Frozen Tears of Angels és a bivalyerős From Chaos to Eternity után (legszebb gyerekkori emlékeimet éltem át újra, szememben a második legerősebb RoF lemez) a kettéoszlott zenei kép miképp folytatódik... Igazából az én szememben mindig is egy harcnak tűnt, hogy ha békében is váltak el útjaik, de valahogy meg kell mutatniuk egymásnak, hogy ki is gondolta jól, kinek a nézete az erősebb. Turilli már bemutatkozott szinte azonnal egy hatalmas lemezzel, az Ascending to Infinity a legszebb Rhapsody-s hagyományokat idézi, beleszőve a Turilli-féle szólók világát, és egy überállat énekessel, aki a Pavarottis tenoroktól Michael Kiske tökéletes lekoppintásáig mindent hoz. No de miért mondom el ezt mind ahelyett, hogy a koncertről beszélnék? Nos, azért, mert Starpoliéknak a RoF-el sokkal tovább tartott kiadni egy sokkal gyengébb anyagot, ami gyakorlatilag egy igen jól szóló fantáziátlan témahalmaz, a korábbi egyből fogós refrénekhez képest ezen a lemezen elég nehéz kibontani, hogy mit is szánhattak a kórusorgiák között kapaszkodós főtémának. A koncert pedig... Nos, amíg a Turilli-féle fejkapkodós speciális cinematic bomba show-ról csak szuperlatívuszokban lehet beszélni, addig az RoF, nos, szép volt, jó volt, az új dalokat játszani sem merték igazán, a Dark Wings of Steel-en és a nyitó Rising From Tragic Flames-en kívül csupa-csupa régi dal töltötte ki azt az órácskát, amit a csapat egy csökkentett terű színpadon tölthetett. Nem tudom mennyiből álhatott a hangbeállás, de a Rising alatt végig izzadtságos melóval sikerül hallgatható soundot kiszedni a színpadról jövő jelekből a technikusoknak és még onnantól sem volt dicséretes a végeredmény.

A csapat kissé fáradtan, lötyögősebbre vette a játékot, Alex Holzwarth dobtémái a helyén voltak, még ha a csörömpölő dobsound nem is, Starpoli a billentyűje, a samplerek és az új gitárosa, Roberto De Michelli mögé bújt, aki nem egy Turilli, az új dalokban szépeket virít, kicsit más felfogással játszik, de sajnos az elődje témáit egyszerűen nem tudja asszimilálni. Pedig az este alatt igazából pont arra lett volna szüksége, a Land Of Immortals szólórészébe csúnyán belesült, és gondol voltak az Unholy Warcry és Dawn of Victory alatt is. Fabio Lione viszont rutinból hozta az estét, a Lamento Eroico hősballadánál éreztem igazán, hogy kb. addig a pontig takarékoskodott a hangjával, mosolyogva húzott ki embertelen magas hangokat magából, közben lazaság látszott rajta, ő ezt már félálomban is hozni tudja. Pont a Lamento volt a koncert csúcsa, ezt a dalt a sample-betétek és kórusok, no meg a finomabb hangszerelése mentették meg, kiemelkedően pazar élmény volt hallgatni. A cövekelősebb színpadra állás miatt az egész koncert Fabio vállán volt, továbbá az első önálló lemez Turilli nélkül sem sikerült erősre, sajnos azt kell vallanom, hogy ezt a meccset a másik Rhapsody nyerte, mégpedig K.O-ra. Náluk van koncepció, látvány, befogadható dalok. Starpoliéknál kicsit olyan, mintha rákönyököltek volna a saját nevükre, hogy mivel náluk maradt így úgyis ők az original, no de mikor Turilli már javában sikeresen turnézott egy jól sikerült lemezzel, akkor "húbaz" felkiáltással ők is a homlokukra csaptak, és sebtében összedobáltak valamit, turnén meg rábízták magukat a régi dalaikra. Rettentően jó nosztalgikus élmény volt Lione hangjával hallani olyan örök klasszikusokat, mint a Holy Thunderforce, a múlt évtized legjobb metaldala, a Dawn of Victory, vagy a himnikus Emerald Sword, de ha már nosztalgia party és egy órácska, akkor hagyjuk békén a hosszas közönségénekeltetéssel a már szerencsére jól bemelegedett embereket, mert esetleges ízt kap a dolog. Imádom az eddigi munkásságukat, de Turilli mellett teszem le a voksot. Starpoliék egyelőre önmaguk nosztalgia zenekara maradtak. Ennek is van értelme, csak nem tudom meddig.

A Gamma Ray ezek után egy teljesen feltüzelt közönségnek kezdhetett. Ebből a szempontból a RoF teljesen jó választásnak bizonyult. A zenekar története 1988-ig nyúlik vissza, Kai Hansen a Helloweenből történt nem túl barátságos távozása után folytatta azt, amit ott elkezdett, és azzal gyakorlatilag stílust alapított. Amíg Kiskéék anyagi gondokkal küszködtek és két nem túl jól sikerült lemezt hoztak ki, addig a Gamma Ray erősen kinőtte magát, Land of the Free, Somewhere Out In Space, Power Plant lemezeik simán túlszárnyalták az akkora már énekest váltott Helloweent (no meg addigi teljesítményét is), és mindezt úgy, hogy a Keeper I-II-n kitaposott ösvényt tökéletesen folytatták. Sajnos a még szilárdabb No World Order utáni Majestic-kel, a gyenge folytatásként talán egy igazán jó dalt tartalmazó Land of the Free II-vel és a To The Metal kísérletezősebb dalaival úgy tűnt, a zenekar csendben sodródik a feledés felé. Ezen a tavaly játszott Master of Confusion EP sem sokat segített, jobb dalaik ebből az időszakból mind-mind egyik legjobb daluk a Send Me a Sign utánérzései. És akkor érkezett a hír, hogy biza visszatérnek, nem adják fel, a még hívő rajongók örömmel üdvözölték a turné és új lemez hírét. Azóta már megjelent 2014-es anyagukat, az Empire of the Undead-et majdnem teljes egészében meghallgathatóvá tette a kiadó a youtube-on, tehát a koncertbe beválasztott 6 új dal sem volt feltétlen ismeretlen a megrögzött Ray-esek közt. Hansenéket személy szerint tavaly már eltemettem. A Pecsás bulijuk egy ordas csalódás volt, az eurometal becsületes hőseinek tudtam le őket, akik már kiírták magukból mindazt, amit lehetett, a főnök az önmaga által létrehozott sokkal sikeresebb banda előzenekarát vezeti, soha nem gondoltam volna, hogy az ember ennyire meg tud majd fiatalodni, és mindehhez egy kis gyúrás és egy új frizura kellett. A fene a képüket, hogy ezt tavaly nem lehetett így csinálni! A koncert, a kiállás, a hangzás mind-mind piszok jó volt, egyszerűen olyan volt, mint egy német autómotor, ehhez már a nyitó Avalonnál sem volt kétség. A belépőkhöz, a kezdő dalokhoz Hansennek mindig is irigylésre méltó érzéke volt. A Judas Priest-re asszociáló Hellbent (for Metal) után hangzott el az első örökzöld, a Heaven Can Wait, egyike az első daloknak, aminek eredetijét még a Primal Fear-es Ralf Scheepers énekelte fel. Fun fact, hogy Kiske előtt ő is igen jó esélyekkel indult a Helloween énekesposztjára. Örök talány marad, hogy vajon mi lett volna, ha...

A Tribute to the Past-tal most találkoztam élőben először személyesen, és amíg a tavalyi bulin szerelmi háromszöget jártam a színpad-wc-bárpult közt, addig itt okot sem kaptam arra, hogy elmozduljak, a Razorblade Sigh együtténeklős zsenialitása könnyfakasztóra sikeredett. Nekem kicsit Dani Löble-re hajazó dobszólót kaptunk, legalábbis a dobkiállások közti jellegzetes mozdulatsort eddig csak ott láttam, de tény, hogy a Metalium szomorú végzete után ide átigazoló dobos ugyanolyan hangulatot képes teremteni dobszólójával és a sample-be bejátszott vadnyugati kocsmazenére püföléssel, mint a Helloweenben szóló közben ugyanígy bohóckodó ütős-kollégája. Az előzetes információkból egy klasszikus Land of the Free zárásra számolhattunk, de előtte még elhangzottak olyan dalok, mint a Blood Religion, az új címadó, kicsit egyszerűbb dallamú Empire of the Undead, és a Send Me a Sign / Into The Storm konstrukciós vonalán írt Master of Confusion. Az est hangulata mind a színpadon mind a tömött közönségben ekkor már annyira izzott, hogy Hansenék innen már bármit játszhattak volna, egyértelműen meggyőztek mindenkit, hogy visszatértek, hogy helyük van a szcénán, és lehet, hogy erősebbek lesznek mint valaha. Ha ezt egy éve mondja valaki, lehet komoly összegben fogadtam volna, hogy téved. Hansen hangjától sokan falra másznak, de az vitathatatlan, hogy iszonyú hangulatot csinál még úgy is, hogy a gitározás leköti a fele figyelmét, és így sajnos belecsúszik pár hangnyi csalás a koncentrálósabb énektémáknál. A sodrás, amit adott, a "nem mai csirkéből" áradó erő és energia minden apró hibát feledtetett. Rebellion in Dreamland, egy igen sokszínű dal, nagyon együtténeklős volt és lesz mindig is, csak legalább egyszer játszanák végig mikor ott vagyok... Land of the Free, nem is kellett több. Kíváncsi lennék, vajon tudatosan pakolták-e a ráadásblokk előtti rész végére ezt a három dalt a Man on a Missionnal, mert bizony ez így eléggé gyilkosra sikeredett, az este további részében hangvesztési panaszokkal küszködtünk társaimmal.

A rövid ráadásblokk két ziccert tartalmazott. Egyet, amit nem szabad kihagyni, és egyet, amit inkább ki kell hagyni, mert bunda a meccs. A kihagyható a To The Metal lett volna, ami annyira nem a legjobb daluk, és annyira nem klasszikus, hogy nem látom értelmét a muszáj-eljátszásának. Tavaly is furcsállottam, azelőtt is, de most végképp. Minek? Lehet akármilyen rossz dal (nem feltétlen rossz, csak jópár korábbi alaptételükhöz képest az) gyerünk fiúk, addig játsszuk, amíg klasszikus nem lesz? Amíg már hisztizni fognak, ha nincs ott? Nem értem. A Send Me a Sign viszont alapköve a Hanseni munkásságnak, elvárt, hogy ezzel a dallal játszanak búcsúkört. Dirk Schlächter basszeros hangszerparkjához ezúton is gratulálok, nem is tudom mikor láttam életemben utoljára ekkora nyakú basszgitárt. Empire of the Undead, a név remekül passzol, hisz ha el is földelték jópáran már a bandát, visszatértek a halálból, és kegyetlenül pusztítanak. A Gamma Ray újra él, kedves olvasóink, újra erős és reméljük, sokáig az is marad!

http://www.gammaray.org
http://www.rhapsodyoffire.com
http://www.concerto.hu

A fotókat készítette: Kieron / Rockvilág.hu

[További képek...]