Nem egészen 5 év telt el azóta, hogy a Helloween a Gamma Ray-jel közösen rótta az utakat és pusztította a hallójáratokat többek között nálunk is, ugyanezen a helyszínen. Azóta ugye sokminden történt, lemezek, kislemezek jelentek meg, a főzenekar kapott hideget-meleget, de a végeredmény csakis azt igazolja, hogy a Helloween így a jó, Andi Derris-szel, és hogy Kai Hansen egy hatalmas arc.

A múltkorival ellentétben előzenekar is érkezett, a Shadowside nevű, számomra totálisan ismeretlen brazil heavy zenekar nyitotta az estet, nem túl fényes hangzással, nem túl erős dalokkal és valami az énekes leányzónál is nagyon elfáradt. A zenekar kiállása (és főleg merch-pultja) azt mutatta, hogy abszolut komolyan gondolják azt amit csinálnak, a közönséggel is hamar megszerettették magukat, de ahogy elnéztem, azoknak akiknek az évek megedzették a hallójáratukat, sajnos nem sok kapaszkodót sikerült találniuk a rengeteg saját számban. És ezt a folyamatosan romló énekminőség csak tetézte, de a színpadot akkor kellett volna otthagyni, mikor az Ace of Spades Motörhead dal sem sikerül sehogy. A dohányzó és sörpultok erősen megteltek a brazil fogat bulija alatt, de ennek nem feltétlenül kellene így lennie. Remélhetőleg erősebb produkcióval még látjuk őket, de ez egyelőre egyáltalán nem volt meggyőző, Shadowside pólót se nagyon húzott magára senki a néhány szám után hálálkodva levonuló brazilok tiszteletére.

Az a felismerés, ami szépen és gyönyörűen, pillangókkal tetovált ököllel vágott mellkasba az egész este az az volt, hogy gyönyörűen tartják a kiírt kezdéseket! ÉS ez egy kedd esti koncerten, egy olyan országban ahol köztudottan k**va sokat dolgoznak az emberek a semmiért, egy nagyon szép gesztus!

Pontosan jelentkezett a Kai Hansen által alapított Gamma Ray, és kezdték el az annyira nem a klasszikusokra épülő (de kár) műsorukat. És akkor most jöjjön egy kis történelem az újaknak, hogy miért is fontos ez a turné így másodjára is: a Gamma Ray-t az a Kai Hansen alapította, aki 1988-ban otthagyta a csúcsra járatott Helloweent, amiben a Walls of Jericho-val és a Keeper of the Seven Keys I - II.-vel és remek dalszerzői vénájával gyakorlatilag stílust hozott létre. Sajnos a Michael Kiske-vel (ének, ex-Helloween) való személyes balhék, továbbá a kiadóval való gondok miatt a Keeper 2 turnéját már Roland Grapow fejezte be, ekkor jött létre a Gamma Ray, aminek az élére a jelenleg Primal Fear frontember Ralf Scheepers került. (érdekesség, hogy Scheepers lett volna a Helloween énekese is). Amíg a Gamma Ray Heading for Tomorrow-ja tökéletesen folytatta a Hansen által kijelölt utat, a Helloween-ben a belső konfliktusok és hatalmi harcok meg perek egy dobos halálához vezettek, de erről majd később, az adott zenekarnál.

A Gamma Ray pozíciója, mint Helloween előbanda, és játékideje sajnos azt mutatta, hogy a Helloween jócskán lekörözte Hansen-éket, pedig saját meglátásom szerint a Gamma Ray mindig is hiteles volt és a Helloween '90-es évekbeli magára találásakor is még sokkal erősebb lemezekkel kényeztette a rajongókat. A jelenlegi állásban persze tudjuk, ki az aktívabb, a banda nem hozott új lemezt egy ideje, de a Master of Cofusion EP eléggé uralta a koncertet, és ez bizony fekete pont. Amíg olyan dalok, mint az Empire of the Undead céltalanul döcöghetnek az eleve karcsú időkeretben, addig olyan alap ziccerek nem voltak leütve, mint a Land of the Free, Heaven can Wait, Rebellion in Dreamland. Sajnos a To the Metalt is elnyomták, és a záródal a Send me a sign lett, ami kicsit visszahozta a lendületet és a bandához kötődő szép emlékeket, de a koncertet ez már nem mentette meg. Hibás dalválasztások sokasága és egy nem meggyőző Future World erre az estére nagyon kevés volt, így okkal sem lehet feltenni a kérdést Hansen-nek, hogy miért is az őáltala alapított zenekar előtt játszik. Valahogy olyan érzés mintha a két zenekar fordított irányban haladna. Amíg a Ray gyengül addig a Helloween erőre kap...

...no de mekkora erőre!!! Az átszerelés után az elhalkuló alapzenét és introt az új lemez igen Queen-es I Wanna Be God-ja váltotta fel (Mercury emlékére írt We Will Rock You bemelegítősdi), és a színpadon termett a Helloween, egy majd tíz éve stabil felállással egy növényi képződményre hasonlító függöny mögött. Kollégám viccesen megjegyezte hogy "na, most akkor ott lesz egy olyan dobszerkó amilyet még sose láttunk", és ez a korábbi Helloween bulikra szarkasztikusan és komolyan is igaz kijelentés, de jelentem a dob igencsak alap volt (már Dani Löble-hez), de a nyitási díszlet gigászi, színpadias és rendkívül ötletes. Kétszintes színpadon mintegy gazzal benőtt kerítés mögül csapódtak ki a fények és a sziluettek.

A Nabatea, mint az új lemez nyitánya hozta a függöny aláhullását. A színpad további díszletei eléggé visszafogottra sikerültek a korábbi turnékhoz képest, a dalválasztások azonban kárpótoltak mindenkit akinek beszőrösödött volna a szíve a zenekar stílusugrálásain. Az idei Straight Out of Hell-lel végre a saját stílusai közt kompromisszumra jutó banda egy értékes mérföldkövet tett le az asztalra, ami tökéletesen ötvözi a legutóbbi 7 Sinners kemény, már-már trash-es vonalát a korábbi dallamosabb, 'hepibb' anyagokkal. Ezt az is bizonyítja, hogy sokkal több dal került terítékre mint a 7 Sinners idején, amikor csúfos 2 dal jutott be a turnéprogramba, és a zenekar egy Keeper nosztalgiakoncertet adott, nálunk még elég ügyesen de a későbbiekben sajnos már annyira nem húzósan, ahogy a Szigetes koncert és egyéb külföldi beszámolók is mutatták. A csorba mind lemez, mind koncert és színpadi teljesítményben ki lett küszöbölve. Egyaránt kaptunk nagyon régit (Eagle Fly Free) és erőltetetten leporolósat (Hell was Made In heaven), lazát (Falling Higher), vagányat (Steel Tormentor), málhásat (Where the sinners go), és vadonatúj pokoli riffeket (Straight Out of Hell), érzelmeset (Hold me in your arms), de az olyan számok, mint a Waiting for the Thunder, vagy Live Now! hozták azt az igazi feelinget, amire összebólint az ember a másikkal, hogy igen, na ez az a banda akiket nem tudok tartósan megutálni.

A történelemleckéhez visszatérve, Hansen távozása után a Helloween gyors hanyatlásnak indult. A Pink Bubbles Go Ape! lemezzel a bukás csírája már elvetette magát, de a Chameleon lemez 1993-ban teljesen kinyírta a zenekart, és Ingo Scwichtenberg dobos drogproblémáihoz és összeomlásához vezetett, továbbá Michael Kiske-nek is távoznia kellett a belső konfliktusok miatt. 1994-ben érkezett a Pink Cream 69 éléről Andi Deris, aki azóta is rendületlenül (kissé változó teljesítménnyel) tartja a frontemberi pozíciót a Helloween élén. A Master of the Rings lemez után az Ingo emlékére ('95-ben elhunyt) Time of the Oath-al a zenekar megmutatta, hogy ismét a helyes vágányon vannak, és innen nem fognak letérni. Ez majdnem meg is történt, de Uli Kush és Grapow tanácsára mélyre hangoltak az amerikai piacra való betörés reményében (Dark Ride) ami sajnos nem jött be, a két jómadár meg lelécelt Masterplan-ezni. Ekkor jött Sascha Gerstner gitáros a Freedom Call-ból, és már majdnem meg is volnánk a jelenlegi felálláshoz. Dani Löble dobos a Keeper of the Seven Keys III (címe miatt vitatott de önmagában igencsak erős anyag) felvételeikor csatlakozott a bandához, és ez 2005-ben volt, azóta a banda stabil, és ez a stabilitás hozta ezt az eddigi összes kísérletezgetést a tradicionális "heppi"-metallal vegyítő korongot, ami a Straight Out Of Hell.

Szeretik is a srácok az új anyagot, érezhetően nőtt a lendület egy-egy új számnál a színpadon. Amíg az európai power metal színtér már évek óta begyűrűzött, zenekarok tűnnek el, az újakban pedig semmi lendület vagy csupa sablonosság, a Helloween-ben a mai napig megvan az az íz amiért jó ez a stílus. Tökös riffek, duplázott vágták, intelligens verzék és napokig a füledben csengő refrének, amiktől akkor is mosolyogsz mikor egy lángoló gyermekmentő húz el melletted és elüt egy csapat öreg turistát. A Hold me in your arms vadonatúj balladával, aminél szerintem írtak már jobbat is, sikerült satufékkel leültetni a közönséget, pihentetni egyet. A szám koncerten megszólal, amíg a lemezen valahogy nem az igazi, valami élőben jobban működik mint az agyoneffektezett eredetiben. A további részekben kaptunk mindent, amit lehetett. Együtténeklős Powert, új slágert (Live Now!), egy vagonnyi közönségénekeltetést, klasszikusokat, Weikath és Sashca közös ikerszólót, Grosskopf basszus szólót, ezek mind igen ritka pillanatok, újdonságnak hatnak. Külön ki kell emelnem Andi Deris teljesítményét, érezhető volt hogy a vele felvett számokból álló koncerten sokkal kényelmesebben érzi magát a torka. Az utolsó percig hibátlanul teljesített, le a kalappal. Kevesebb Kiske-téma és máris kevesebb a negatív kritika. Sajnos vereksző törpös ökörködés vagy villanygitár kontra elemes játékgitár marhaságok nem voltak, a dobszóló feltűnően visszafogott és rövid volt. A fináléra az öt évvel ezelőtti közösködés óta mindenki tudta hogy mire számítson. Az Are You Metal? aránylag új és nem kifejezetten agyas nóta után Kai Hansen termett a színpadon, hogy ismételten örömzenélkedjen az általa alapított zenekarral. A Helloween és How Many Tears? klasszikusokkal felvezetve egy nonplusz ultra I Want Out-tal zárták az estét, színpadon a teljes Gamma Ray-jel karöltve, így búcsúzva el a rajongóktól, majd 23 év metalban, az egyik legnagyobb heavy himnusszal.

A hangosítás egész jól állta a helyét, nem volt kiborítóan rossz mint 2007-ben vagy az esetek többségében, kb. a Gamma Ray elejénél éreztem még gondokat itt-ott. Mindkét zenekar odatette magát az este alatt, válaszolva a felvetődő kérdésnek, hogy lesz-e reunion turné: gyakorlatilag ez az volt. Ismét. Amíg a Gamma Ray inkább egy kísérletezősebb szettel jött, addig a Helloween egy életműkoncertet adott, profin és a kötelező kliséktől nem szabadulva, de hitelesen és szerethetően jól. Ha kérdések vetültek fel a zenekarral és jelenlegi helyzetükkel kapcsolatban, vagy csak kíváncsi vagy, hogy mit is szerettek volna mutatni ezzel a turnéval és az új lemezzel, ajánlom figyelmedbe a Michael Weikath-al készült interjúnkat!
(http://rockerek.hu/helloween_2013_michael_weikath.html)

Szép volt, Metal volt, amíg a legutóbbi két alkalommal kicsit megcsömörlöttem a zenekartól, addig ezt a műsort bármikor ugyanígy, ugyanúgy végigállnám és végigüvölteném. Bármikor! Aki teheti és Európában utazgatva menekül a márciusi ifjak hógolyói elől, az kapja el a csapatot, mindenképp megéri!

Továbbá itt üzenem a közönség néhány, agysejtjeit tesztoszteronnal és inakkal pótolt tagjának, hogy ez NEM az a zene, ide nem kérünk mosh-pitet meg ököllel pogózást. Megvan a helye és az ideje az ilyesminek is, itt nem azok állnak az első sorokba, akik ököllel szeretnék ütni a környezetük fejét, a legtöbbjük alacsony lány, akik szeretnének is 8000 Ft-ért többet is látni, mint egy kórházi televíziót. Az intelligens zenére kéretik intelligensen koncertre járni. Esküszöm, nem álszenten mondok ilyet, én sem a színpadot nézem csápolva Slayer-en, de ez nem az a buli. Köszönöm!

http://www.helloween.org
http://www.gammaray.org
http://www.shadowside.ws