Azt hiszem, ez az a cikk, aminek legalább három előszót írtam eddig. Szépeket, hatásosakat. Mégis nehéz elkezdeni. Persze megvannak a sablonok, életút, méltatás, érdemeinek elismerése mellett, sattöbbi, satöbbi.. Ráadásul jelen esetben lenne is bőven miről írni. Mégis, azt hiszem, maradok annál, amit érzek. Egy rajongó szubjektív nézőpontja, aki hallott egy hírt. Egy nagyon rossz hírt. Meghalt Peter Steele. Szerdán, stílusosan éjfélkor. Két és fél évvel az utolsó Type O Negative album, a Dead Again kiadása után. A cím a fekete humor még egy utolsó megvillanása, aztán elhallgat a jól ismert, sajátos dörmögés, és senki nem veszi már fel a basszusgitárt -vállpánt helyett lánccal – hogy zúzzon egyet a színpadon vagy – amit jobban szeretett egy interjú tanulsága szerint –hogy tető, bocsánat, borító alá rakjon egy újabb albumot. Amit aztán persze hetekig nem veszünk majd ki a lejátszóból.

Jómagam soha nem voltam nagy Black-Gót rajongó, Sing Singen, Skid Row-n, Mexen nevelkedtem, bár meghallgatok mindent, ami megüti a mércét. Régen, egy kósza délután egyszer csak belefutottam a Bloody Kisses albumba. A Type O Negative-ről annyit tudtam, hogy ők prezentálták a leghallgathatóbb tételét a Mortal Kombat soundtracknek, Blood and Fire címmel. Belehallgattam tehát a trackekbe, és a következő pillanatban „ez kell nekem, de azonnal” felkiáltással csíkot húzva rohantam a boltba CD-t venni. A Bloody Kisses a második Type O lemez (ha a The Origin Of The Feces c. koncertalbumot nem számoljuk), még 1993-ból. Sokan a legelső igazi Type O-s lemeznek számítják, mivel az első korongon (Slow, Deep and Hard) még inkább Trash irányban mozogott a zenekar, (ezután lépett be a zenekarba Josh Silver és gótikus billentyűjátéka). Röviden: A Bloody Kisses fenomenális. Pedig semmi komoly hangszeres virtuozitással nem találkozhatunk, és mégis, egyszerűen van benne valami varázslat. Az ember megnyomja a Play gombot és a következő pillanatban felgyúlnak a gyertyák, és neccharisnyás, feketeruhás lányok repülnek be az ablakon, tűhegyes fogakkal felszerelve.. mi meg érezzük, ha ilyen zene szól, nem is annyira fontos többé az a napfény. Noha Peter Steele az együttest a saját vércsoportja után nevezte el negatívnak, mégis, a sötétségnek és szenvedélynek olyan keveréke van a zenében, hogy - bárki bármit mond - ez már inkább pozitív. Tökéletes, ha addig ismeretlen lányokkal töltünk együtt első éjszakát, vagy akár ismerttel a sokadikat. És még ilyenkor sem válik háttérzenévé.. körülölel, eggyé válik velünk, mondhatni, beszáll harmadiknak (vagy negyediknek, ötödiknek, ahogy tetszik). Aki nem érzi, annak irány a pszichológus. Pláne, ha formás, és heves dokicsaj van a dívány mellett.

Egyébként vigyázni kell, két gyorsabb, trashesebb szám is hallható az albumon, (We Hate Everyone, és Kill Every White People) bele ne rokkanjon a tempóba az a gerinc vagy az ágy, és ne headbangelje le az ember a partnerét egy féktelenebb pillanatban. Igen, és itt található a legnagyobb szerelmes szöveg amit valaha hallottam (és amit mára klisévé koptatott a sok idióta.. no comment). ”Lovin’ U, Was like Lovin’ Dead” Kicsit más hangulatú a következő album, az 1996-os October Rust, ahol egyébként Sal Abruscato dobos helyett már John Kelly ül a bőrök mögött. Az album legismertebb száma nyilván a My Girfriend’s Girlfriend, de az egész album úgy, ahogy van, jó. Nincsenek töltelékszámok, egy igazi, vérbeli Type O lemezt pörgetünk végig a tű vagy a lézer alatt.. és ami a zseniális, hogy egy pillanatig sem érezzük úgy, hogy a Bloody Kisses-t hallhatjuk újrapolírozva. Más, de mégis ugyanolyan jó. Megfejthetetlen. És szeretjük. Maga az album érdekesen kezdődik. . kis gépzaj, aztán bemutatkoznak a tagok. Csak hogy tudjuk, kikről is van szó. Az album végén Peter Steele aztán elköszön, és megkérdezi, hogy miként is tetszett, amit hallottunk. És az ember hajlamos azt hinni, hogy ez most hallani fogja, ha válaszolunk…Igazából hiába hallgatom az albumot, nem tudok kiemelni egy számot sem.. és itt ez dicséret. Mintha valami opuszt, egybefüggő zeneművet hallanánk.. ám a számok különállóan, önnönmagukban is megállják a helyüket. Újfent: Zseniális.

Na, mielőtt valaki azt hihetné, a halottakról jót, vagy semmit elv alapján öntöm magamból a cukormázas piedesztált, áttérünk egy kissé erőtlenebb időszakra. Az 1998-as World Coming Down album egy kifejezetten gyenge darab. Mikor megjelent, megszereztem, meghallgattam, de szinte csak kötelességből, és egyszer. Később azt hittem, velem van a hiba, csak én várok mást, mint ami jött, tehát meghallgattam még egyszer. Akkor sem tetszett. Később találkoztam más emberekkel, vámpírokkal, vérfarkasokkal, hollókkal (ja, ez akkor volt, amikkor annyit ittam…), és nekik sem igazán jött be a lemez. Évekkel később,- már a következő lemez kapcsán - olvastam egy interjút Peter Steele-el, és kiderült, neki sem kedvence a fent említett album.

„Ez idő tájt éltem egy nagyon mély periódusomat” mondta. „Magánéleti és más problémáim is voltak. Hirtelen azt vettem észre, hogy nyakig ülök a piában, drogban, és mindenben, amiben így negyven körül már nem igazán kellene” „ A Type O Negative zenéjében mindig benne volt az irónia... (és a szenvedély, erotika, és lendület.. a szerk.) A World Coming Downból hiányzott. Olyan, mint egy hetvenperces temetési menet. Még én sem bírom végighallgatni, pedig én írtam”

2003-ban aztán megjelent a következő album. A címadó dal eredetileg a The Dream is Dead lett volna, ami egyébként – az interjúból kiderül – arról szól, hogy Peternek Február 14-én halt meg az édesapja, arról, hogy mit érez minden Valentin-napkor, amikor mindenki megy a kedveséhez, szeretőjéhez, ő pedig egy szál virággal szépen kisétál a temetőbe. Mivel ez a cím nagyon depresszív lett volna, később a zenekartagok egy másik dal a Life is Killing Me címét írták a borítóra. Persze ez sem az a vidám plüsstigris-csalogató mondat, de már benne van a Type O- féle irónia. Az album érzésvilágában leginkább az October Rust és a Bloody Kisses hangulata tér vissza. „Bloody Rust” , jegyezte meg az énekes egy ízben nevetve. Mindazonáltal újfent nem a régi számok, megoldások újrakeveréséről van szó, megint egy egyedi Type O Negative albumot kapunk, sötét, de életteli órákra. A témaválasztás kissé szélesebb körű lett, az Angry Inch pl., egy olyan srácról szól, akit átműtöttek nővé, ám egy hüvelyknyi kis „valami” ott marad véletlenül. (Hogy ebből Peter hogy hozta ki azt, a szinte már punk-gyorsaságú számot, nem tudom, de megint sikerült neki.) Szinte fáj leírni, elérkeztünk az utolsó albumhoz. Peter Steele (és a többiek is) közelebb járnak az ötvenhez, mint a negyvenhez, tehát az ember egy nyugodtabb, pihentetőbb számokkal teli korongnak hiszi, amit berak a lejátszóba. Aztán a címadó dal, a Dead Again tempója egyből leviszi a fejét, és a mi rögvest rátekeredünk a hangerőgombra. Ez nem az a romantikus album, a srácok valamiért dühösek. Nem is lehet halkan hallgatni ezt a lemezt. És ízig-vérig Type O album ez is, a címadó dal egyből három-négy (különböző tempójú) részből áll, a szinte pogó-gyorstól a lassúbb „szétrúgomafalat” ritmusig, és csak komoly lelkierővel lehet megállni, hogy az ember ne álljon neki egy hevesebb nyakizom-sajogtató fejrázásnak. És a düh átvonul az egész albumon. Lassúbb, gyorsabb, rövidebb, hosszabb (a These Three Things 14 perc hosszú.. és nem unalmas!!!), minden ugyanúgy dühös, és egyben Type O-s. Nincs agyonbonyolítva, a szólók, a témák is egyszerűek. Ám jók. Valahogy pont akkor, és oda kerülnek, ahova kell. A The Profit Of Doom refrain alatti primitív, négyhangos kis dallama valamiképp annyira ott van, hogy ember, isten, gitár nincs, aki oda jobbat találhatna. És persze megint azt érzed, hogy nem tudsz kiemelni egy dalt sem, mert az egész úgy jó, ahogy van, ráadásul megint valami új szakadt ki ebből a négy fura alakból.

Nem lehet igazándiból tudni, mi a Type O Negative titka. Egyszerűség? Nem egyszerűek a dalok. A Some Stupid Tomorrow vagy a Black No 1 dallamaiból más két albumot is összehoz. Annyi az egyszerű, hogy nem tekernek E2 - E6-ig fél másodperc alatt a gitáron, de ez a zene nem is arról szól. Talán a sötét hangzás? Tele van sötét zenekarral a padlás, legtöbbje akár ne is lenne. Akkor a romantikusabb hangvétel? Nem hinném. Ellentétben pl. a HIM nevű „zenekarral”, egy Type O koncerten nem Backstreet Boys-ból átavanzsált monoszinaptikus 16 éves (és IQ-s) csajok raknak mennek friss elemekkel a vibriben a színpad elé. A Type O soha nem ilyen célközönségnek zenélt. Egy személyes tapasztalat: eddig bárkinek mutattam az albumokat, a legrosszabb, amit hallottam: „Nem az én műfajom” volt. Olvastam persze kritikákat, akik szerint a zenekart nem kell komolyan venni (szegény újságírót aztán elküldték a halál kaszájára, de nagyon), sőt halottam olyan black-metálosról, aki Joe’s Pubba belépve a következő kérdéssel állt elő: Mi ez a rózsaszín zene? (Ő valószínűleg bármi mást cukrosnak mondott volna a Gorgoroth-on kívül). Ám ezek nagyon ritka kivételek.

Szerintem a Type O Negative egyik titka az őszinteség. Egy dalát sem lehet hiteltelennek érezni. Nem ismétel bevált recepteket, nem próbál meg megfelelni aktuális divattrendeknek, (sőt, egyes cikkek a manapság már sajnos meglehetősen el**vult romantikus, sötét metal – azért sem love metal!! – teremtőjeként hivatkoznak rá). A másik titok talán maga Peter Steele. Egyrészt a hangja. Egyedi, félreismerhetetlen. Doronak a Descent c. számában ki sem kellene írni Steele nevét, azonnal lehet tudni, ki dörmög az énekesnő magas hangja alá. (Egyébként a szám maga sajnos csak közepes). Másrészt, Peter nem csak énekes-basszeros, hanem szerző is egyben. Ráadásul jó. Nem kizárólagos, (mint pl. David Coverdale a Whitesnake-ben), de érezhető, hogy nem a neki írt, hanem a saját dalok mozgatják meg kontrabasszus hangszálait. És énekesünk bizony nem az a kompromisszumkötözgetős fajta. Nem jelent meg kétévente kötelező sorlemezzel, három vagy négy évet is várni kellet egy újabb albumra, de –talán épp ezért- legtöbbször megérte. A Slow, Deep and Hard és a World Coming Down talán nem olyan sikerült darabok, de minden más, amit letett az asztalra, jó, egyedi, vállalható és megismételhetetlen. Stílust teremtett, rossz korszakait vállalva őszinte volt egy olyan műfajban, ami nagyban szól a külsőségekről, és negyvenöt évesen adta ki pályafutása legdühöngőbb lemezét. Ritka dolgok ezek a kontrolládákon innen és túl. Énekes, Basszusgitáros, Dalszerző, Showman, (és néhány lánynak szexszimbólum) és hatalmas Tanár. Én azt remélem, hogy nem nyugszik békében. Remélem, valahol felhők, vagy tüzes sziklák előterében, neccharisnyás csajokkal és hínárhajú rockerekkel körülvéve ott áll, nyakában láncon lóg a basszusgitár (vagy néha épp egy nagybőgő), és időről-időre korongra dörmögi-üvölti újabb hangulatait, érzéseit, penget, iszik bulizik, letargikus, dühös, szerelmes, ír egy dalt a tegnapi orgiáról, vagy egy bánatos ördögről, aki véres-májas gubát akar enni, de allergiás rá. (És még az a dal is jó lesz, ahogy ismerem). Egyszerűen teszi, amiben jó, ami hajtja, és a világ, ahova került, három-négy évente gazdagabb lesz egy újabb hangulatcsokorral, olyannal, amilyet senki más nem képes adni. Jó kis gyűjtemény lesz, mire mi odaérünk. Addig pedig marad az a négy album, amit itt hagyott nekünk. Szerencsére vannak annyira jók, hogy elegendőek.

Egy ilyen cikket befejezni a legnehezebb. Itt ülök, hallgatom a legutolsó albumot néhány karácsonyfaégő, és egy kék neon fényében, ujjam a qwerty-n, alattam a város lámpái, érzem a zenét, és egyre azon töröm a fejem, mi az, amit még nem írtam le. Emlékek, mikor hallgattuk, érzések, amiket ébresztett bennem, és dolgok, amiket valahogyan megtanultam tőle. Oldalakat lehetne még teleírni, de nem fogok. Csak még egy gondolat. Valamiért most olyan, mintha nem vesztettük volna el. Valami itt maradt. Nem is értem. Ha végeztem, leülök, meggyújtok pár gyertyát, és tovább hallgatom a zenéjét, engedem, hogy magával ragadjon valami jobb világba (vagy ezt a világot teszi jobbá a maga sötét módján? Nem tudom), hogy elmondja, a VALÓDI düh, vágy, szenvedély, az maga az erő, és soha nem ugyanolyan, és hogy minden dolog annyit ér, mint ami mögötte van. Ölni, Élni, Ölelni és legfőképp Zenélni csak teljes szívből, tiszta erőből érdemes. Azt hiszem, a Type O Negatove és Peter Steele most épp valami ilyesmitől mesél nekem . Le is ülök, és még egyszer meghallgatom. Ne teljes békében és főleg ne nyugodjék. Lobogjon tovább, bárhol is van. Mi hangerőt feltekerve őrizzük emlékét. És remélem a következő Valentin-napot édesapjával, sörözve tölti odaát. Peter Steele 2010. Április 14-én, éjfélkor halt meg...