Egy hazai rock-legenda koncertje mindenképp hívogató, főleg ha gyermek-/ifjúkoromban nem volt lehetőségem látni. Majd most, mikor arra eszmélek, hogy valójában hamarabb alakultak, mint én születtem, ellenben a mai napig színvonalas műsorral képesek kiállni. Olyan szinten, szerintem anyám büszke lehetne rám, ha én lennék ily eredményes a saját életemben. A Karthago 32 éve koptatja színpadokat, de mintha a csapat elnyűhetetlen lenne. Ott az a fiatalos lendület, elismerésre méltó zenei értéket képviselve. Pályafutásuk során 20év után először, ismét klubkoncertre vállalkoztak. Egyfajta nosztalgia, hiszen anno a Metro klubból indult a zenekar, ellenben a jövő több lehetőséget is tartogatott számukra. E tekintetben valóban a régi emlékek felidézését is szolgálhatta idei turnéindító fellépésük helyszíne, a Club 202 színpada, mikor sok idő elteltével, zárt (’a közönséghez közeli’) térben mutatták meg, mi rejlik bennük mind a mai napig.

Este 10 után csapott a húrok közé a RedHeart, az est vendégzenekara. Érdeklődve figyeltük, mivel az összes információ, amivel rendelkeztünk, hogy valamelyest az AC/DC és az Airbourne stílusát alapul véve kívánnak zenélni. Valamint a formáció korábban Hangrobbanás néven létezett. A zenével ki is békültünk, de akadtak olyan problémák, mikor nem tudtuk eldönteni, magyarul vagy angolul szól a dal. Vagy hiányzott némi lendület. Ami viszont mindenképp megragadt bennünk, az énekesnek köszönhető. Kifejezetten jól szórakoztunk, bár számukra vélhetően kevésbé előnyös olyan elszólásokat megereszteni, mellyel önmagukat oltja. Lehet, túl gyors a gondolatmenete (s beszédben nem úgy jön már ki, mint szerette volna), túl lelkes, amivel nincs baj, amennyiben koordinálni képes. „Jöjjenek az öregek! Azaz nem öregek, örök fiatalok, legfeljebb hozzánk viszonyítva mondhatni róluk..” – az átgondolatlan, hirtelen megszólalás. „Szeretnénk a Tankcsapdával turnézni, de a Karthagoval se rossz” – poénnak elmenne, csak ahhoz másképp kell hangsúlyozni. A zenekar bemutatásakor pedig a technika ördöge tréfálkozott: „Szeretném, hogy mindenki hallja..” majd csak recsegés, ropogás, úgyhogy a gitáros nevét nem hallhattuk. Helyzetkomikumként viszont nagyon betalált :)

Némi várakozás, majd felcsendült az intro (közismert dallam, Antonín Dvořák: Új világ szimfónia, 4. tételének részlete), függöny szét, színpadon a Karthago. Akárhogy is nézzük, őket szemrebbenés nélkül említhetjük legendaként. Elég megnézni a zenekar múltját, kitartását. S egy dolog, ami határozottan figyelemre méltó: 32 évnyi munka együtt, ugyanazon tagokkal, akikkel útjára indult. Műsoruk erőteljes alappillére is egyben ez az összeszokottság, hiszen kifelé is látszik, mennyire érzik-értik egymást. Maga színpadi kiállás hibátlan: fotósok, operatőrök- de a közönség kedvence is a látvány, mit kaphatunk. Érezhető, hogy mai napig odafigyelnek a minőségre, nincs annyival letudva, hogy megvan a hírnevük, úgyis eljönnek. Hanem bizonyítják folyamatosan, miért is lett (megérdemelten) hírnevük. Komplett zenész csapat, aki az est folyamán is megmutatta mire képes- akárhányszor állnak színpadra, minden egyes alkalommal jó hangulatot képesek kelteni. A billentyűket időnként félretéve, 1-1 dalban Gidófalvy Attila is gitárt kapott a kezébe (több daluk is két gitárra íródott). Később egy ritka cserét láthattunk: Kocsándi Miklós és Takáts Tamás cserélt helyet, így a dob+vokál felelősből lett énekes, az énekesből dobos egy dal erejéig. Vagy épp a koncertet levezető szakasz szóló- és közös produkciói: Szigeti Ferenc lefogja a hangokat, melyhez Gidófalvy A. penget meg- s mégis egyben a zene. Szigeti F. – Kocsándi M. felelgetős mozzanata, dob alappal gitár és vokál játszadozik egymással, mely szintén azt bizonyítja, mennyire képesek ’egy húron pendülni’. Takáts Tamás, humorosan ki közli is, neki mint énekesnek miért ne lehetne hangszere? Hiszen a nők tudják, neki is van hangszere, méghozzá a nadrágjában, balra helyezve. Erre szájharmonika bal zsebből elő, s kapunk egy szólót tőle is. Sok-sok rövid megnyilvánulás, de folyamatos műsor, melynek minden perce élvezhető.

Bőségesen kaptunk dalaikból, elővéve olyan dalokat, mint pl. a Senki lánya, Barátok nélkül, Áruló, Néma asszony, a rádiók által legismertebbé vált Apáink útján és a Requiem. Egyetlen hiba, a Requiem után közvetlen játszani a közönségénekeltetésre is alkalmas folytatását. Így kicsit sok volt, azon kívül csak élvezni tudtuk a koncertet, hiszen volt még bőven a repertoárban. Fukushima után szabadon, nekünk itt a paksi. Mármint az erőmű, melyhez köthető a dal: Paks, az atomváros. A hazaszeretetről is tanúskodva, mégis a szépérzékre támaszkodva: Egy nap az élet. Avagy a 2009-es Időtörés c. lemezen szereplő felvételek közül többek közt a Hajnali hosszú úton, és a saját történetükre/múltjukra utaló „30év után”.

Bizony, van olyan hazai zenekarunk, melyen nem fogott az idő vasfoga. Határozottan pozitív véleménnyel zártam az estét, jó hangulatban, melyet nekik köszönhetek. Gyors kérdés kolléga felé: bánod, hogy elcsaltalak? „Egyáltalán nem” – De aki kihagyta, annak már késő bánat… Olyan este volt, melyből szeretnék még többet: magával ragad, élvezem végig, s nehezen veszem tudomásul, hogy vége (szinte fel sem tűnt, hogy elrepült az idő). Köszönet érte a Karthago-nak. Eddigi életem során csak másodszor sikerült koncerten látni őket, de maradandó élmény mindkét alkalom.

Felkészületlenségem átka, megfáradtan, hazaúton zenét hallgatnék, de csak mai durvulatok leledzenek a memóriakártyán, s perpillanat egyik sem esik oly jól. Főleg, hogy mindvégig ott cseng fülemben a dallam: „Szikrázó végtelen, tavasz illat van a szívemen…”

Karthago:

Gidófalvy Attila - billentyük, ének,
Kiss Zoltán Zéró - basszusgitár, ének,
Szigeti Ferenc - zenekarvezető, szólógitár, ének,
Kocsándi Miklós - dob, ének,
Takáts Tamás - ének, szájharmonika, dobok

http://www.karthagoband.com
(A fotókat 2009-ben, a pécsi Rockmaratonon készítettem)