Szabó Gergely "Szög" talán nem szorul külön bemutatásra, elsősorban a Dalriada billentyűseként ismerős sokaknak, mellette pedig több formációban is alkot, zenél (Mandara, Mood Attack Project, Unplugged Pressure). A zene szinte teljesen átszőtte életét, ugyanis a hétköznapokban tudását igyekszik átadni másoknak. Egy nyughatatlan, kreatív figura, sokszínű egyéniség, érdekes és fontos gondolatokkal. Régóta tervezett beszélgetésünket sikerült összehozni, ahol a szokványos kérdéseket mellőzve egy másik, talán emberközelibb oldalról közelítettük meg a dolgokat. Ajánlom figyelmetekbe!

Amennyire tudom, főállásban zenét tanítasz. Elsősorban zongorán vagy általánosságban beszélhetünk billentyűs hangszerekről?

Szög: A legfontosabb, hogy a hangszeren legyenek fekete és fehér billentyűk! (nevet) A zongora bármely verziójával kiegyezem, legyen akár akusztikus vagy digitális vagy sima szintetizátor. Amikor valakit teljesen nulláról kezdek tanítani – főleg, ha kisgyerekről beszélünk –, akkor úgy cirka fél-1 évre leokézom az 5 oktávost, de természetesen a teljes 88 (vagy 85) billentyűs, azaz a 7 oktávos az optimális. Előfordult már, hogy dinamikátlan szintetizátoron oktattam, ami hosszabb távon már problémás, azonban legfőbb célom a hangszeren játszás örömének átadása a tanítványok számára. Néhány éve még szigorúbban vettem mindezt, és bár azóta sem kedvelem a szintiket, de a Harry Potter vagy a Karib-tenger kalózai főcímdalának eljátszásához elegendő lehet egy "zongorához hasonlító tárgy" és nem szükséges egy Bösendorfer vagy egy Steinway versenyzongora.

Elsősorban gyermekeket tanítasz vagy ennyire azért nincs kikötve? Vannak saját oktatási módszereid? Milyen sajátosságot látsz a gyermekek esetében?

Szög: Igen, főleg gyermekeket tanítok, de akadnak felnőttek is. Néhány hónapja "érkezett" pár korombeli tanítvány, ugyanakkor most ősztől már több 6 évest nevelek zeneileg – eddig a legfiatalabb nebulóm 8 éves volt. Mindez számos friss tapasztalatot hoz. Egyikük visszahúzódóbb, másikuk elevenebb és egyből jól kijövünk egymással, van, aki jobb logikai érzékkel rendelkezik, és még sorolhatnám...

Az egyik kis pöttömjankó nagycsoportos óvodásnak jelenleg még zongorája sincs, de addig is játékosan tanítom a zenére. Szerencsére kiváló anyagokból válogathatok e korosztály számára. Ott van például a "Kopogó" című ritmusgyakorlatfüzet, léteznek jobbnál jobb kottaolvasófüzetek, meg egy kifejezetten hasznos munkafüzet a kis Mozart főszereplésével, melynek segítségével játékosan, színekkel, formákkal, matricás feladatokkal elsajátítható az elméleti rész. Mindezt kiegészítem a saját módszereimmel.

A gyerekekhez teljesen másképp kell viszonyulni. Fontos megjegyeznem, hogy klasszikus zenei alapokkal rendelkezem, és leginkább ezt a műfajt szeretném átadni, ugyanakkor a legtöbb esetben a lurkó először valamely kedvencét tanulja: lehet az akár egy mese főcímdala vagy egy játék valamely témája. Így könnyebben megszeretheti a zongorázást: választhat, eljátszhatja saját favoritját, és úgymond beleszólhat az óra menetébe. Meghallgatom őt, elmondhatja a véleményét – a későbbiekben pedig nagyobb kedvvel veti bele magát a tanulásba.

Úgy érzem, hogy ma már nem a konvencionális módszerekkel leghatásosabb a hangszeren oktatás. Kikötni például, hogy "ezt" és "így" kell gyakorolni orrvérzésig. Persze legfontosabb a rendszeres készülés az órákra, de szükséges egyféle közvetlenebb, emberi kapcsolat, nem lenézve a gyereket. Hogy ne azt kérdezgesse folyamatosan, mikor lesz már vége az órának, hanem inkább szomorúan konstatálja, hogy sajnos el kell mennem, amikor ő még annyira, de annyira gyakorolna. És nálam szinte kizárólag csak az utóbbi fordul elő.

Sok éves tapasztalat: mindenfelé pont azt észlelem, hogy a hagyományos zeneiskolai módszerek el is veszik sokak kedvét, és a folyton visszatérő kifogásolt rész nem más, mint a szolfézs.

Szög: Igen, tudok róla, lépten-nyomon erről hallani, de nem maga a szolfézs a gond, sőt, ugyanolyan fontos elem, mint a gyakorlati rész. A zenélés egyszerre humán és reál, illetve a kettő harmóniája: a hangszer (avagy a dal) a szív, a lélek, a művészet, amit hallunk. A szolfézs és a zeneelmélet (avagy a kotta) pedig az agy, az elme, a matek, amit látunk.

Néhol talán rossz módszerekkel tanítják, de probléma lehet a gyerek agyalós, számolós, logikafejlesztős gyakorlatokhoz való viszonyulásával is, vagy a kitartással, de beleszólhat az iskolai túlterheltség (mind tanári, mind diák szinten), sőt, mivel szolfézs órán egy osztálynyi kisember ül bent, ezért kevésbé közvetlen a légkör, így nyilván nehezebb a tanárnak.

Amit tanítanak, az rendben van. Végigjártam a szamárlétrát, ott ültem az órákon, tudom miről beszélek. Ellenben a csoportos szolfézsoktatással nem értek egyet, hacsak nincs mindenki előtt a saját hangszere – de jó volna! Alapesetben a tanár csak mondja és mondja, a gyerek körmöl, miközben azt sem tudja, miről van szó. Azonban ha előtte lenne a hangszere, rögtön ki is tudná próbálni és ellenőrizni az anyagot. Ami 20-25 gyereknél mondjuk őskáoszhoz vezetne... Ezért inkább úgy kellene működjön, mint a hangszeres tanulásnak: egyéni szinten. Épp ezért, ahogy tehetem, a zongora mellett mindig elmagyarázom az elméleti részt is. Nincs csak gyakorlati vagy csak elméleti szegmens, a kettő kizárólag együtt működik. Az a jó, ha a gyerek nem csak eljátssza, hanem meg is érti a darabot. Megérti, hogy miért változik a dinamika, a ritmus, az ujjrend, a billentés. Hatalmas gondolkodásbeli lökést adhat mindez a zenei gondolkodásmód fejlesztése mellett az élet különböző területein is. Óvodás korban és jobb esetben az iskolai évek elején kapja meg a rendszerben gondolkodás alapjait.

Én ebben alapvetően a klasszikus módszert követem, kottából tanítok, és elmagyarázom mellé, mi miért történik. A gyerek nem hülye, megérti, ha megfelelően kifejted neki. Olyan szavakkal, olyan megfogalmazással, úgy elmagyarázva, hogy azt felfoghassa és vissza tudja mondani. Emlékszem, Regő, aki az egyik legokosabb és legszorgalmasabb kistanoncom (9 évesen már saját darabokat ír!), 1 tanóra alatt megértette az összes hangközt, mert egyben, logikusan és összefüggően leírtam és elmagyaráztam neki. Sőt, jut eszembe, Levi meg már 7 évesen tudta a hangközöket, és ő sem áll hadilábon a zeneszerzéssel, amire náluk rendszeresen külön időt fordítok. Az alapszintű ének órákon több évre "széthúzzák" e pár hónap alatt elsajátítható témakörök megtanulását. Érthetetlen. Sajnos Bartók és Kodály országában az átlag ének-zene oktatás színvonala a béka segge alatt van, ami miatt végtelenül szomorú vagyok...

Mennyire maradnak meg huzamosabb ideig a tanítványok? Saját észleléseim szerint nem csak a zenét oktatók körében fordul elő, hogy a tanítványok időszakosan cserélődnek, teljesen kiszámíthatatlan ütemben. Nálad ez miként csapódik le?

Szög: Nálam is cserélődnek, persze. A probléma ott kezdődik, amit már említettem az imént, hogy a gyerekek többsége túlterhelt. Nem csak a különórák mennyiségével van a gond, az jobb esetben közös megállapodás, tehát a gyerek egyaránt akarja. Úgy érzékelem, hogy óriási rajtuk a pszichés teher, különösen a felsősöknél és a gimnazistáknál. Állandó megfelelési kényszernek vannak kitéve. És nem önmagukért, hanem a jobb jegyekért, akár a tanár vagy a szülő irányába. Mindemellett beszélhetünk az irdatlan mennyiségű hasznavehetetlen tananyagról vagy épp a digitális használati eszközök káros hatásairól, melyek mellett nem sok idejük marad...

Tehát ezek mellett kell helytállniuk a zongora órákon. És nekem is, hogy azt az egy-másfél órát ne egy újabb tehernek érezzék, hanem inkább megnyugodjanak és örömüket leljék benne..

Immáron 8. éve oktatok napi rendszerességgel, és többeket 5-6 éven át tanítottam, Borit például a legelejétől kezdve, 10 éves korától a mai napig, de nyilván akadtak 1-2 éves ciklusok is. Amit bizton állíthatok, hogy a személyem miatt még nem hagyták abba. Legalábbis nagyon remélem! (nevet)

Térjünk át a saját zenei tevékenységedre. Az idei évben a fő zenekari aktivitásod mellett több vendégszereplést is elvállaltál, akár színpadon, akár felvételeken, és ennek érdekessége talán, hogy nem köthető kifejezetten egy stílushoz.

Szög: Így van. Sokszínű egyéniség vagyok! (nevet) Szerencsére egyre több felkérést kapok, amik közül próbálok minél többet elvállalni – koncerten, stúdiófelvételen vagy akár zeneszerzésben. Hozzá kell tegyem, hogy messze nem bólintok rá mindenre, sőt... Van, amit jobb elengedni, hisz túl sok időt és energiát felemésztene...

Ehhez a stíluskavalkádhoz hozzájárult édesanyám művészetek iránti érdeklődése, komoly rálátása a festészetre, a költészetre és nem utolsósorban a zenére. Ő az, aki a hatvanas évek blues/rock-jától kezdve a 80-as évek pop-ján át a világzenéig sok mindent szeret. Ehhez társult édesapám bárzenész múltja, valamint klasszikus- és legfőképp progresszív rockzenei hatása. Tehát már pólyás koromban megkaptam azt a zenei változatosságot, amit a jövőben is kamatoztatni kívánok mint zeneszerző. A szüleim neveltetése révén már kicsiként éreztem ezt. Szerettem a klasszikus zenét, a '80-as évek populáris zenéjét, a rockzenét, mellette a swing, a dixieland és a ragtime pörgősségét, meg természetesen a filmzenéket.

Tény, az utóbbi években leginkább a metalközegben tevékenykedtem, de nem szeretnék teljesen beleunni. Fő zenekarom stúdió- és koncertszinten is a Dalriada, de gondolj bele: nyáron például szinte minden hétvégét együtt töltöttünk, és bár bírjuk egymást, de a fesztiválszezon végére már azt hiszem a tökünk tele lett egymással! (nevet)

Amúgy sem tudnék úgy működni, hogy csak egy helyen tanyázok, és azt tolom éveken át orrba-szájba. Simán kinézem magamból, hogy jövőre egy pár hetes európaturné után elvonulok a világ elől, és összerakok egy techno-house projektet. Hozzáteszem, komoly esélye van mindkettőnek, de csitt!

Olyan műveket szeretnék komponálni, melyekben a klasszikus zenét bevonom a könnyűzenei műfajok bármelyikébe. Kihangsúlyoznám: a cél, hogy összhangban legyenek, ne "kiöljék" egymást. Csak azért nem fogok egy trance vagy egy hip-hop dalba zongorát tenni, mert miért ne, aztán csodálkozom, ha egy hallgathatatlan semmi lesz belőle. Abban viszont megingathatatlanul hiszek, hogy a klasszikus zene egyetemes szinten minden műfaj alapja, és harmonikus egységgé válhat a populáris zenével. A rock műfaján belül például beszélhetünk e téren a Deep Purple-ről vagy a magyarok közül az After Crying-ról.

A blues zenekarom idén parkolópályára került ilyen-olyan okból kifolyólag, de ott az akusztikus Queen duónk BZ-vel, mellyel érdeklődés- és időhiány miatt csak pár koncertet adtunk, billentyűs vendégként stúdióban a Wall of Sleep-pel, élőben pedig a Firkinnel dolgoztam együtt. Ja és már 2019 legelején bemutatunk egy új akusztikus triót ének/gitár/billentyűk felállásban, mellettem egy-egy neves hazai énekesnő és gitáros barátommal. Ezek mellett még más műfajban is mozgolódom és komponálok. Többet nem árulok el, tudniillik előfordult már párszor, hogy beígértem valamit, és csúszott egy kicsit... Úgy pár évet... (nevet)

Folyamatosan lebegnek előttem a hangjegyek, tele vagyok ötletekkel. Egyelőre azon dolgozom, hogy több időt szakítsak ezek lejegyzésére. A helyzet az, hogy hétköznapokon tanítok, hétvégenként zenekari próba vagy koncert, meg a házkörüli munkák, és a magánéletről még szó sem esett... Szóval ehhez kellő mennyiségű idő, energia és nyugalom szükségeltetik. Ami egyelőre meglehetősen ritka jelenség.

Már csak a zenekari tevékenységekből eredően jelen vagy a közösségi médiában, de megtalálható vagy magánszemélyként is. Mennyire lehet e kettőt különválasztani, megfelelően kezelni? Személy szerint hogyan éled meg mindezt?

Szög: Hiába vannak a külön profilok, nem igazán szelektálok, energiám sincs rá. Némely zenésztársam csak olyanokat igazol vissza, akikkel már legalább egyszer beszélt élőben, akiket pedig nem ismer személyesen, azokat arra kéri, hogy kövessék őt az e célra létrehozott oldalán. Aztán van, aki mindenkit visszaigazol, sőt, még válaszol is az üzenetekre. Már ameddig bírja. Illetve létezik a kettő közti csoport, és valahol itt helyezkedem el én is: az általam személyesen nem ismert rajongók egy részét visszaigazolom (legfőképp, ha több közös ismerőssel rendelkezünk, pl. Dalriada tagok vagy egyéb zenésztársak), de nem követem őket. A személyes üzenetekre pedig egészen addig készséggel válaszolok, amíg nem fajul személyeskedéssé vagy zaklatássá. Szerencsére csak néhány ilyen eset történt. Reggel, délben, este és éjjel is jöttek a "Hello, itt vagy?", "Miért nem írsz?", "Mit csinálsz?" és hasonló jellegű üzenetek. Amúgy is szívből utálok "csetelni" és ki lehet kergetni a világból egy "Szia, mizu?"-val, aminél botrányosabb kezdést elképzelni sem lehet. Nem, még poénból sem. (nevet)

Amit látnak belőled, az egy dolog, mindenkiben kialakulhat valamilyen kép, de közel sem jelenti azt, hogy ismernek is.

Szög: Alapvetően teljesen más vagyok az életben, mint a színpadon. A koncertek alkalmával infantilis, izgő-mozgó, őrült headbangelő energiabombaként viselkedem, ezzel szemben a mindennapokban szeretek visszahúzódva, direkt kissé "magányos vándorként" élni. Sőt, türelmes vagyok az emberekkel: a munkámból adódóan és a napiszintű Sülysáp-Budapest vonalon történő MÁV-utazások alkalmával egyszerűen kénytelen vagyok visszafogni magam. (nevet)

Amit a színpadon művelünk – szerintem beszélhetek a többiek nevében is –, az az egyik részünk. Egyféle menekülés, megszabadulás a stressz alól. Egy külső energialeszívás utáni belső feltöltődés.

Óvodás korom óta folyamatosan fellépek, továbbá színházi növendék is voltam, énekkarokkal jártam Európát. Már a legelső koncerten éreztem, hogy ez valami más, amikor fellépek a porondra.. Egy szerepet játszom: olyan szerepet, amit a való világban nem játszhatok el...

Azért egyfajta nyughatatlanság rendszeresen megmutatkozik. Legutóbbi találkozásunkkor nyáron, a Queen koncertfilm felvezetéseként előadtál pár dalt a zenekartól. Bár a közönség számára nem látszott, de nem tűntél túl kipihentnek, hiszen saját magam is láttam, hogy előtte éjjel még egy fesztiválon játszottál a Dalriadával.

Szög: Nos nem voltam túl kipihent, sőt, a már fentebb említett, általam olyannyira kedvelt MÁV-nak hála, éppenhogy odaértem az előadásra, miután vagy 90 percet késett a vonat (ezúton is köszönöm a fuvart a Queen Fan Club vezetőjének!).

Ugyanakkor azért az átlag egy-másfél óráért, amit a színpadon töltünk, megéri "szenvedni". Felemelő érzés a pódiumon állni, az embereknek továbbítani az energiát, és látni, hogy jól érzik magukat. Ha átadhatom az örömömet, amit egy néző-hallgató átérez, és amit én is érzékelek, akkor megvan a közös nevező, egyfajta energiaáramlás. Ez tölt fel mindannyiunkat. Egyszerűen imádom csinálni...

Ha már megemlítettem a koncertfilmet, azóta van egyéb hír is a zenekar háza táján: időközben bemutatták a "Bohém Rapszódia" c. filmet. Te mint Queen rajongó, gondolom nem hagytad ki.

Szög: De nem ám! Örülök, hogy az életművükből készítettek egy játékfilmet, mely ennek segítségével a mai korosztályhoz könnyebben eljuthat. Az idősebb generációk pedig nosztalgiázhatnak egy kicsit.

Jó, oké, a filmet telepakolták ferdítésekkel, de hozzá kell tennem, hogy a fő producerek Brian May és Roger Taylor voltak, és nyilván jól tudták, mit csinálnak. Feltűnően "amcsis" lett a végeredmény: szájbarágós, megmagyarázós, leegyszerűsített és kevésbé üti ki a biztosítékot, mint ahogy kéne egy Queen esetében, de hát direkt egy családbarát verzióra törekedtek. A sztoriban szintúgy megváltoztattak ezt-azt, de ha ezeken felülkerekedünk, akkor roppantul élvezhető film. Én még pityeregtem is a végén...

A film alkalmas kiindulópont lehet a mai tizen- és huszonévesek számára. A bandatagokat formáló színészek alakítása lenyűgöző, főleg a Freddie Mercury-t játszó Rami Maleké. Egyszerűen elképesztő a pali! Az operatőri munka és a vágások kiválóak, a legvégén a Live Aid-es koncert… Döbbenetes, ahogy egy az egyben leutánoztak minden mozdulatot! Szóval a ferdítések (hopp, Freddie-tések) ellenére is roppantul tetszett!

Itt ért volna véget a tervezett interjú, elköszönnénk, indulnánk, amikor – talán a fáradtság révén is (este, munka végeztével találkoztunk), tetézve a közéleti események hatásával - még kikívánkozott pár gondolat. Csak annyit tudnék még hozzáfűzni: ajánlom figyelmetekbe!

Szög: Az egymással közeli rokoni kapcsolatban álló média és politika – sajnos sikeres – kommunikációja által manapság a tolerancia és az empátia fokozatosan kiszorul az emberi kapcsolatokból. Felületes és felszínes irányba tartunk. Egész egyszerűen lassacskán nehezünkre esik normálisan közeledni embertársainkhoz. Már a családokon belül is egyre komolyabb konfliktusok észlelhetőek. Szomorúan tapasztalom mindezt, ezért az utóbbi időben újra próbálok többet találkozni a barátaimmal. Messengeren vagy egyéb közösségi chatelős felületeken legtöbbször finoman szólva sem vagyok túl kedves. Magyarán az élő társalgás híve vagyok – remélem ti is!
Áldott, békés, boldog karácsonyt kívánok mindenkinek! A zene gyógyító ereje legyen veletek!
Béke, Szeretet, Harmónia!

Gergely Szabó "Szög" oldala:
https://www.facebook.com/gergelyszabomusic/

(A felhasznált képek Szabó Gergely "Szög" által kezelt oldalakról származnak, az engedélyével kerültek felhasználásra.)