Van egy perc, mikor megérzem
Az én-tudat súlyát
Akaratom gyengeségét
Ha önmagával szemben áll
Néha az érzés felébred
S nem várom a folytatást
Kiszállni - odébbállni
Nem hajt más - nem hajt más
És mégis, mikor magamba nézek
Semmi mást nem érzek másképp
Megannyi vágy, ígéret
Hege fel-felszakad, s fáj még
Olyan egyedül érzem magam e térben,
Mint gyermek a növekvő sötétben
Eltévedtem és félek
Ez az álom az ébredéssel sem ér véget
Évek óta ugyanazt élem
Új köreim fóbiák
Nincs már, ami megkívánna
Teszem, mit más jónak lát
Nem fáj, ha nem él, s nem érez
Mindig csak kel és jár
Jobb, ha hiszik – “üresen áll”
Bolond az, ki többet vár
És mikor magamba nézek
Már semi mast nem kérek
Csak nehogy jövőt lássak
Kérdésre választ találjak
Jobb nem tudni, mikor lesz vége,
Mint gondolni mindig a végre
Ha már színként egy maradt meg
Mikor eljön és elér |
