"Ott állt megint, ki tudja, hányadszor, a magánynak
és tehetetlenségnek azon a fokán, ahol a létezés formái
közömbösekké válnak." (Örkény)
Túl oly sok fáradt sóhajon,
Észrevétlenül visszaváltozom.
Jól tudom, ma sem hibázhatok
Annál, aki engem hibáztatott.
Ugyanúgy megy minden a régi rendben,
Mégis valami zavar a csendben.
Kitárt ajtómban már
Kitárt karokkal várnak rám.
Örömöm így csak egy pillanat,
Mert újra feni fogát rám a vad.
Kérdések fejemben: Nem tudom,
Miért ül haragja a vállamon
Annak, kinek annyi éven át
Kiszolgáltam minden óhaját?
Emberként oly nehéz
Felfogni azt, milyen merész,
Ki az életét egy másikra cseréli,
És azt másokért már nem éli.
Maradtam volna még
Tudatlanságom rabjaként
4 fal között rejtőzködő,
Csendes, magányos hírvivő.
Ki az életét egy célra téve
Küzdött, most mit kaphat cserébe?
Kérdések fejemben: Nem tudom,
Miért ül haragja a vállamon
Annak, kinek annyi éven át
Kiszolgáltam minden óhaját?
Miért lett ma előrébbvaló
A felszín, s ami kézzel fogható?
Merre sodor majd ezután
Ez a parttalan folyó?
Ez a kötelék így oly mostoha és monoton.
Ha maradok, úgyis ostromolhat szabadon.
Idomított szokásait nem akarom!
Betanított szabályait megtagadom!
- Nézd, mily alázat
Ez a visszaváltozás!
Nincs magyarázat,
Mitől nem vagyok ma más. - |
