Vége a várakozásnak! A 2011-es év albuma megérkezett! Machine Head – Unto The Locust címmel :) Olyan többszólamú vokálbevezetővel indul az új Machine Head lemez első dala, az I Am Hell (Sonata In C#), el sem hittem hogy az új Machine Head albumot hallgatom :) Aztán persze szépen a helyére kerül minden, egy szintén elég morcos, de már kellően durva és vészterhes átvezetésből kibontakozik a jellegzetes elemekre épülő több mint nyolc perces dal, ám már itt sem kérdés, hogy Robb Flynnék ismét letépik az ember fejét! A tökéletesen felépített, a thrashes fűrészelést mézédes gitárharmóniákkal és a nyaktörő tempó dacára is megadallamos refrénnel összeeresztő dal elég jól összefoglalja az Unto The Locust lényegét.

Ugyanez a helyzet a már jó ideje ismert Locusttal is: ha nem tetszett ez a nem kevés Metallica-szerű hangulattal operáló, több részből felépülő, a szokásos brutalitás mellett néhol már-már meglepően melodikus szerzemény, vélhetően az albummal sem leszel maradéktalanul elégedett. De ki az, aki ezt meg merné tenni hogy elégedetlenkedik?? :) Egyenes folytatása ez az album a blackening-en megkezdett útnak. 7 nóta, nem több. Persze aki a limitált verziót gyűjti be, annak még jár 3 bónusz nóta is, plusz egy 45 perces dvd, amin benézhetünk a Machine Head titkos laborjába, amint kotyvasztják az új albumot a konyhában :) Dde menjünk szép sorjában. Minden korábbinál dallamosabb lett a zenekar, ám eközben jellegzetes intenzitásuk is a helyén maradt. Váltásról nincs szó, inkább csak azt mondanám, hogy az ezredforduló nu metalosabb stíluskanyarjait követően a 2003-as 'Empiress' albummal visszataláltak a klasszikus első két anyag vonalához, mindezt továbbfejlesztették a legutóbbi, 'The blackening' hosszú, komplex, még több old school metalt rejtő dalaival, az 'Unto The Locust' pedig a következő állomást jelenti ugyanezen az úton. Robb-ék jó érzékkel ismerték fel, hogy nem lehet még egyszer ugyanazt kiadni négy és fél év, rengeteg minden korábbinál sikeresebb turné és egy olyan fogadtatású lemez után, mint a legutóbbi. Megmaradtak a hosszú, összetett dalok – a rendes verzió mindössze hét nótából áll, és a legrövidebb is a hat percet közelíti , ebből a szempontból egyértelműen a 2007-es anyag vonalán haladtak tovább, de eközben hallhatóan tudatosan rágyúrtak a harmóniákra, a fogós, ragadós gitártémákra. Ez nemcsak a szólókra vagy a díszítő motívumokra értendő, mert az anyag nagy részén maguk a riffek is dúdolhatóak, ami azért nem annyira gyakori ezen a vonalon... Robb is dallamosabban hozza magát, mint eddig bármikor. Ami pedig a legkomolyabb fegyvertény: a zenekarnak sikerült mindezt úgy megvalósítania, hogy közben egyáltalán nem bújtak ki a bőrükből! Amit még fontosnak tartok, kihagyhatatlan érzek az nem más, mit a csapat motorja, Dave McClain, a dobos! Hihetelen, miket üt az albumon! Azt hiszem minden fiatal dobos palántának kötelezővé tenném játéka tanulmányozását! :) Nem mennék végig az albumon dalonként, mert felesleges. Tessék meghallgatni! Azt hiszem, ha ma van csapat, aki megérdemli a sikert, akkor a Machine Head pontosan az!

Zárszóként :
Az Unto The Locust száz százalékos Machine Head album, mégis számos újdonsággal szolgál – lehet, hogy kissé elfogult vagyok velük, mióta csak először hallottam a 'Burn My Eyes'-t, de nem kérdés, hogy az új Anthrax mellett ezt az albumot hallgatom a legszívesebben az idei termésből.

Machine Head – Unto The Locust:
1. i am hell (sonata inc)
(1sangre sani
(2 i am hell
(3 ashes to the sky
2.be steel and know
3.locust
4.this is the end
5.darkness whitin
6.pearls before the swine
7.who we are

bónusz
the sentinnel
witch hunt
darkness whitin /acustic version

http://www.machinehead1.com