Itt van az ősz, itt van újra, szép mint mindig énnekem – írta anno Petőfi a versében. Szép is lehet az ősz, az Ossian rajongói számára. Szerintem meg sokan örülnénk, ha csak legalább oly gyakran kapnánk fizetésemelést, ahogy új Ossian lemez jelenik meg. Hiszen a jól bevált séma szerint mint minden évben, az Ossianosok nemzetközi találkozója előtt egy-másfél hónappal előrukkolnak egy vadonatúj nagylemezzel, mely eddigi tapasztalataim alapján nagy örömére szolgálhat egyes lemezboltoknak is. Működik. De meddig? Kíváncsi lennék, mi lenne, ha csak ’egyszer az életben’ a bevált módszerektől eltérően valami meglepetés is jönne? Vagy felénk jobb, ha maradunk a kaptafánál?

Nem csak nagy múlttal rendelkezik az Ossian, hanem 2009-re is megjelentetett annyi albumot, hogy lassan versenybe szállhat a legtöbb lemezt kiadott magyar zenekar címért. Esélyes, hiszen rajtuk kívül nem sokat lehet sorolni (rövid időtartamra nézve akad mondjuk egy Zámbó Jimmy, meg ott vannak a Nagyecsedi Fekete Szemek, de azokat felejtsük el gyorsan), a rockzenei teret nézve szóba jöhet az Edda, LGT, s talán még a Bikini, valamint a könnyűzenénket nemzetközileg is elismerten képviselő Koncz Zsuzsa. S tegyük hozzá, ennyi kiadványnál folyamatosan csúcsminőséget hozni egyrészt lehetetlen, másrészt elkerülhetetlen, önmagunk ismétlése is. Paksi Endre és csapata ismét tett egy próbát, s amennyire (negatív értelemben) elfogultan álltam a dologhoz, annyira meg is lepődtem. Sose voltam rajongó, nem tudok egy lemezt se kiemelni, hogy annyira bejött volna, kizárólag dalokat. Nem tudom fejből a munkásságukat, de nem is idegen. Sőt, leginkább csak élőben volt szerencsém hallani őket. Elkerülhetetlen, hiszen mégis csak egyik legrégebbi hazai metalbandánkról van szó, kik kivívták a nagyközönség szeretetét, tiszteletét. Nézzük csak meg jól, hány manapság huszon- és harmincas éveiben járó ember kezdett ismerkedni a stílussal az Ossian révén, s mennyi ifjonc kezdi most azzal, akár a nagyobbak javaslatára, ill. példáját követve? Ennek is van oka. Az új album pedig pont ilyenre sikerült, erre kiválóan alkalmas.

Szó nincs világmegváltó újdonságról, változtatásokról, hiszen csak a jó öreg Ossian az, amit kapunk rajta, első taktusokból is felismerhető. Sőt, nincs olyan dal a kiadványon, melyről ne lehetne egyértelműen megmondani, melyik zenekartól származik. A jól bevált zenei alapokra építve igyekeznek mégis valami újat összehozni. Gondoljunk csak bele, ha csak húsz éves zenei pályafutást figyelembe veszünk, akkor mi újat lehet még mutatni? Mindezt figyelembe véve, a lemezt meghallgattam,s őszintén szólva, egy rossz szavam nem lehet az egészre. A zenei része továbbra is korrekt, ahogy illik, legalább olyan, mint amit el is vártunk tőlük. S itt lehet áttérni a szövegvilágra. Oda is mindig új és új téma kell, de mégis honnan és mi? Az élet adja a lehetőségeket, csak jól fogalmazni kell tudni. A bonyolultság sosem jellemezte az Ossiant, most se kell attól tartani, hogy 3-4 oldalnyi szöveget sűrítenek egy dalba, hogy érthetetlen, vagy egyáltalán csak nehezen megjegyezhető. Nem ám, fölöttébb egyszerű, szerencsére a dallamhoz igazodó, könnyen tanulható, sőt, akár még fülbemászó is. Az összes dal ilyen, azaz egy kivétellel. Az instrumentális. Ugyanis felkerült egy Brahms – V. magyar tánc feldolgozás is. Igen, pont az a szerzemény, amit már ki tudja hányan játszottak el, de azért ők is megpróbálták. Érdekes a hangzása, kicsit erősebb a mély a kelleténél a többi hangszerhez képest, de kíváncsi lennék, ezt koncerten mennyire tudják előadni, az lenne a gyönyörű. Maga az ötlet egyébként teljesen jó, úgy ahogy van, ilyen is kell időnként. S a többi 11 nótát figyelve azt kell észrevegyem, mit sem vesztettek lendületükből, ez bizony még mindig az a jó öreg Ossian, mondhat bárki bármit. Első percétől az utolsóig. Egyből kiszúrható pár slágergyanús dal, megemlíteném itt a ’Külvárosi álmok’-at , ’Egy tökéletes nap’-ot, a lassabbak közül pedig a címadó dalt: ’Egyszer az életben’ . De nem lepődnék meg, ha koncerteken a pihentető részre a ’Holnaptól minden más’ lesz a közönség’ kedvence. Összességében kaptunk 12 felvételt, afféle éves rendszeresített Ossian-dózisnak, de meglepő módon nem feltétlen az ipari munkásság érződik rajta, hanem az is, hogy él a banda és éltetni akarják, foglalkoznak vele. Amíg tudnak valamit beleadni, meg is teszik. A maga módján teljesen korrekt, értékelhető, viszont a munkásságukat tekintve azért ennél tudnak jobbat is – az elmúlt éveket figyelembe véve viszont mindenképp pozitív. Ettől még én se leszek rajongó, továbbra sem, de végig tudtam hallgatni – az is eredmény. Sőt, aki most ismerkedne a zenekar munkásságával, s elsőre ez kerül a kezébe, nem pedig egy korai lemez, akkor sem dönt rosszul. Újszülöttnek minden új alapon tekintve akár innen is lehet kezdeni, bár nem ugyanaz, de talán visszakacsint benne a banda régi fénye…