Pedig én nagyon akartam. A munkanap, a korai kezdés és a feltúrt Budapesten szó szerint keresztüljutás (Békásmegyerről Újbudára) ellenére iparkodtam, hogy élőben láthassam a 11 év lemezmentesség csöndjét tavaly megtört püspökladányi Dying Wish produkcióját a Pain előtt. Mindazok ellenére kíváncsi voltam a produkciójukra, hogy amikor a koncertet szervező Hammer Concerts az esemény facebook oldalán bejelentette, ők nyitnak a Pain előtt, én voltam az első, aki nemtetszését nyilvánította ki. Persze ez nem a zenekar ellen irányult, hiszen a tavalyi Tükörország című lemezüknek nálam is bérelt helye volt a lejátszómban, és akkor még nem is számoltam össze, hogy a 2000-es évek elején hány alkalommal indultam Dying Wish koncertre. Nincs tehát semmi bajom Papp Lajosék zenéjével, annál viszont jóval több, hogy egyszerűen a hazai rock/metal berkekben nem tudunk egy ilyen alkalomra színpadra állítani egy itthoni indusztriális metal bandát. Linda Daemon néha még bohóckodik valamit a Junkies-os Riki Church oldalán a KR3LL névre hallgató bandában, de olyan szinten csend van körülöttük, hogy inkább fantomzenekarnak tekinthetők. Mondjuk, állítólag most épp egy nagylemezen dolgoznak, így még akármi is lehet belőlük….meglátjuk.

Én viszont visszakanyarodnék a kedd kora délutánhoz. A felvázoltak alapján tehát érthető volt, hogy a koncertet szervező cég a saját istállójából húzza elő a fellépőt. Az pedig egyértelmű, hogy zeneileg inkább passzolt a Dying Wish, mintha mondjuk a Road, a Depresszió, vagy netán a Dorothy melegítette volna be Peter Tägtgrenék közönségét. Vagy ha mondjuk lett volna közönség. Én ugyanis lóhalálában rohantam be a Barba Negrába, de 19:15-kor egy szinte teljesen üres koncertterem és egy tök sötét színpad fogadott. Mire gondol a magyar koncertlátogató ilyenkor? Nincs itt kérem semmi gond, csak a szokásos csúszás. Persze tévedtem, a vérprofik ilyet nem engedhetnek meg, a kiírásnak megfelelően fél 8-kor színpadra is állt a francia Dust in Mind.

Bevallom, a frontcsajos bandáról addig semmit sem hallottam, míg a Hammer Concerts meg nem osztotta a banda idei nagylemezén található Spreading Disease dalukat és a hozzá tartozó klipet. Na igen kérem szépen, ez már valóban a Pain elő való muzsika! Gyorsan informálódtam is a banda iránt, kiderült ők is új albummal érkeztek, az április 7-én megjelent Oblivion lemezüket promotálták. Olyannyira, hogy a koncerten előadott 10 dalból nyolc szerepel az új korongon és a 2015-ös Never Look Back albumról a címadó mellett csupán a The Slave Of Man került be a repertoárba. A Jennifer Tallulah énekesnő vezette csapat meggyőzően tolta az arcunkba a melodic death metalt, a samplerek miatt pedig minden dal kapott egy kis industrial jelleget. Még jobban is élveztem volna a muzsikát, de bizony a hangosítás csapnivaló volt. Nem tudom mit szúrtak el az illetékesek, hiszen a Barba Negrában ilyen pocsék megszólalás nem jellemző, de például az amúgy angyali hanggal megáldott Jennifer kisasszonynak igen iparkodnia kellett, hogy valamit halljunk is bársonyosan csilingelő hangjából. Ahogy elhallgattam a kisnadrágba bújt tüneményt, a kanadai The Birthday Massacre frontasszonya, Chibi jutott eszembe. Ha nála anno azt mondtam, hogy angyali hanggal bír, akkor Jennifernél ez hatványozottan igaz.

A Peter Tägtgren (Hypocrisy, Lindemann) vezette Pain tavaly szeptemberben adta ki a Coming Home című új albumát, azóta már volt is egy Európa-turnéjuk, áprilisban pedig elindult a Coming Home körút második szakasza, amelynek budapesti állomása április 25-én volt. A Pain fennállása során először járt nálunk főzenekarként, így én is csak most láttam őket először élőben. Tudtommal elsőként 2005 januárjában lépték át a magyar határt, akkor a Tiamat vendégeként zenéltek az egykor rock/metal fellegvárnak számító E-Klubban. Sajnos azon a bulin rajtam kívülálló okok miatt nem lehettem jelen, pedig a Tiamat is nagy kedvencem volt akkoriban. A Nightwish-Pain kombó 2008-ban pedig nem vonzott. Egyrészt, a szimfo-metallal ki lehet üldözni a világból, annyira pedig nem vagyok elvetemült rajongó, hogy tízen ezreket fizessek ki az előzenekar alig fél órás produkciójáért. 2009-ben szintén visszatértek hazánkba, de akkor is a Nightwish vendégeként, ráadásul akkor még Debrecenbe is el kellett volna utazni a buliért.

Talán nem olyan meglepő, hogy a Pain nem számít túl közismertnek hazánkban, én sem számítottam csordultig telt Barba Negrára. Ez a fajta indusztriális, egy csöpp gótikus ízzel fűszerezett modern metal, amelyben minden hangszer a maximális torzítás révén egy kásafolyam részéve válik, nem feltétlen kedvez az átlagos magyar szájíznek. Nagy kár, ugyanis Tägtgren mester dallamérzékét és tehetségét mindenképpen el kell ismerni: akár a Hypocrisyben, akár más bandáiban is sorra szállítja a minőségi zenét, amit ebben a zenekarában is megtesz, ám sajnálatos módon ez totális érdektelenségbe fullad. A Pain a legtisztább, vagy ha úgy tetszik, a legszemélyesebb projektje Peternek, hiszen itt a zeneszerzés mellett ő a szövegíró, az énekes, és a producer is. Lényegében mindent ő csinál, csupán egy-két társ vagy vendég segíti ki a stúdióban.

Talán nem volt meglepő, hogy amolyan intro gyanánt az elejétől a végéig meghallgathattuk Billy Idol klasszikusnak számító Rebel Yell dalát, ugyanis Tägtgren mester egy korábbi interjújában úgy jellemezte a Pain zenéjét, mint egy klasszikus Billy Idol anyag, csak súlyosabb verzióban és 2016-os hangzással. Futurisztikus rock'n'roll! Ez bizony az volt a javából! A dalválasztás is abszolút kerek volt, az új album nótáinak pontosan fele elhangzott, ezek mellé pedig az első korongot leszámítva mindenhonnan kaptunk némi ízelítőt. Így kell ezt csinálni egy vérbeli lemezbemutatón! Nagy poénnak számított a Sabaton-vezér, Joakim Brodén megidézése a Call Me című dalban, amelynek albumverziójában eleve Peterrel duettezik Joakim, aki most egy karikatúra jellegű rongybabakén jelent meg a színpadon. Szintén az est fénypontja volt, a dobos, Sebastian mellényúlása az egyik dalban. A mindössze 18 esztendős Sebastian, aki nem mellesleg Peter Tägtgren fia, direkt/nem direkt úgy mellé ütött, hogy az egész zenekar kénytelen volt leállni. Apucitól pedig egyből meg is kapta az „Idiot” jelzőt.

Összességében egy nagyon jó bulinak lehettünk részesei. Aki ott volt, biztos, hogy pozitív élményekkel távozott. Én is nagyon élveztem a koncertet, márpedig, ha a közönségnek pozitív irányba billen a mérleg nyelve, mire lehet panasz, ugye? Tägtgren mester lehet, hogy nagyobb tömeget vonzott volna mondjuk a Hypocrisyvel de – a Pain mostani nézőszámtól függetlenül elmondható, hogy lelkes rajongótábora van Magyarországon is.

Pain Facebook: www.facebook.com/OfficialPain
DUST IN MIND: www.facebook.com/DustInMindMusic
Dying Wish: www.facebook.com/dyingwishhungary


Fotók: Kieron (Rockvilág.hu)
A teljes galéria itt: https://www.facebook.com/pg/rockvilag/photos/?tab=album&album_id=1467399676650962