A DT-s Mike Portnoy, Steve Vai egykori gitárosa, Tony MacAlpine, Derek Sherinian billentyűs (ex Alice Cooper, ex-Dream Theater) és a Mr.Big-ből is ismert Billy Sheehan október közepén indult közös turnéra. A turné első állomásai Lengyelországban voltak, hozzánk pedig 19-én érkeztek meg a Pecsa Music Hall-ba. Ahhoz képest, hogy négy zenei "himalaya" jött el hozzánk, mégis nagy volt a fejetlenség. A nyolc órai kezdés majdnem kilenc órára tolódott ki. Hét óra helyett nyolckor engedtek be a Pecsa-ba, majd miután egy szál nőként a tesztoszteron tömegben végre odapréselődtem a biztonsági őrökhöz, kiderült, hogy nincsenek sajtós pass-ok. Puff neki, pont erről a koncertről nem lesz ’emlékem’. Az előtérben árulták az InstruMENTAL Inspirirations című DVD-t, amiről már előzőleg terjengtek a hírek. Mindössze 20 darabot hoztak, vitték is szép számmal. A koncert előtt gyülekező a fotósárok szélén. Már meg sem lepődtem, hogy Molek Csaba terelt be minket a kordon mögé.
A herevere ott folytatódott, további fél órát töltöttem az otthonról hozott áhítatban, miközben csodáltam Portnoy baby szerkóját. Ezúttal egy méregzöld TAMA csodát hozott magával, progresszívkedés ide vagy oda, a dobmágus "csak" 11 db cintányért szereltetett fel magának. Már aligha zavart, hogy egy-két ezer szurkoló vár türelmetlenül a hátam mögött. Egyszer csak feljött a színpadra egy tünemény szösziség, aki közölte, hogy a repülőgép késése miatt várjuk még mindig a "bandát", és szende hangján kért még pár perc türelmet tőlünk.
Majd egyszer csak megjelent Tony MacAlpine a sötét színpadon, és odament a Marshall ládákhoz tekert egy-két potin, mintha csak egy próbán lenne, és elkezdett játszani pár ismerős hangot a gitáron. Nem meglepő, hogy máris DT-vel kezdenek. Ahogy a The Crimson Sunrise elején MacApline sejtelmes gitárjátékába becsatlakozott Sherinian is, már izzott a hangulat. Majd színre lépett az agyontetovált "ritmus-mentalista", aki pont olyan elvetemült, mint képzeltem. Régi nagy kedvencem Portnoy, már a DT-től kezdve a Liquid Tension Experiment-át az Adrenalin Mob-ig (meg még pár mellékmunkásság) követtem a pályafutását. A szólóit leszámítva úgy vélem, a lehető legjobbat tett neki, hogy a DT-ből kilépett. Számtalan projektben és stílusban tudja kiélni magát mióta nem részese a lefelé ívelő DT-nek. Bár nem lennék a felesége helyében. Az arcáról tömény mániákusság árad, valószínűszeg a "szíve helyén egy kisebb dobszerkó van". Az első DT cover-ben egy ütős MacAlpine-Sheehan ping-pong után jött Sheridian zongoraszólója. Talán nem nagyon volt olyan hang a zongorán, amit le nem ütött volna. A hatásos kezdés után Portnoy feláll a dobok mögül és köszöntötte a Pestieket, és bemutatta a zenekart.
A második tételben következett Portnoy másik közismert, bár instrumentális zenekarának slágerdala, az Acid Rain. Sajnos mivel csak 10 percig lehettünk a fotósárokban, a Tony MacAlpine szólólemezéről választott dalt, csak a közép-közép sávban hallhattam. Ezen a koncerten szerettem meg igazán MacAlpine játékát. Zsigerig hatoló átéléssel adja elő magát. Alapjában véve nem foglalkoztatnak annyira a gitártémák, de ha valaki lelket ad egy hangszernek, azt tudom értékelni. Ebben a dalban is hallható volt az a szokásos dalfelépítettség, gitárszóló-csend-basszusszóló-csend-zongoraszóló-"drummalőr", Portnoy-os kiütésekkel, duplázásokkal a végén. Már a beharangozóban is olvasható volt, hogy Billy Cobhan: Stratus című dalát is feldolgozzák majd. Ahogy Portnoy mondta "Ez egy instrumentális és őrült dal..." Olyannyira őrült, hogy még a duplázó is pórul járt miatta. A horrorisztikus zongorahangzás, a követhetetlen dallamvezetés és éles ritmusváltások közepette egyszer csak szétesett a lábgép. Ha már ennyit vártunk, akkor ezt már miért is ne. A hebrencs poéngyáros Portnoy máris feltalálta magát, és elkezdett poénkodni, amíg az apródja meg nem oldotta a problémát. "I need him."-mondja Portnoy az ég felé nézve. Majd közli a srácokkal, hogy nyomassanak addig egy kis bluest. Egy pár "blues-os" hang, és a füldugók pici cintányérba helyezése után ott folytatták a dalt, ahol abbahagyták. Talán ebből elég is lesz, hard-rock-ba mennek át.
Az ötödik menetben a precíz, poliritmikus játékáról ismert Bill Bruford ex-Yes-King Crimson-(Genesis) dobos Hell's Bell's című dalát elevenítették fel. Portnoy folyamatosan együtt élt a közönséggel, a dobverőpörgésekkel, állva dobolással parádézott és hergelte a jónépet. Derek Sherinian Apocalypse progrengetében iskoláztatták tovább a vájtfülűeket. Majd egy kitartott hang a zongorán, és egy eszement szóló MacAlpine-től (közben persze a duplázót is szerelni tudták.) Tony úgy élvez minden hangot, mintha az csak az ő gitárjából született volna. Pörgeti az ujjait, fel-le, aprólékos ujjmozdulatok. Sherinian ’Been Here Before’-ja után Billy Sheehan ’Birds Of Prey’-e is bemutatkozott. Miután nem volt meglepő egy katartikus Sheehan szóló. Egy űrbéli átvezető után jöttek a folytonos pengetések, két kezes húrütések. Egymaga betöltötte a színpadot. Mély-magas variációk közepette egy ismerős dallamot is belecsempészett, majd zúzás tovább. Ahogy Portnoy lába, úgy Sheehan keze... Mindezt leöblítvén Billy Sheehan első zenekarától választott The Farandole-jéval. Sajnos a billentyűből nem sokat lehetett hallani. A Sheehan-blokkot méltóképpen egy ’Billy a vállán basszusgitárral’ képpel zártuk. Ezután jött Sherinian ’Nightmare Cinema’ című dala.
Aki ismeri a Dream Theater-t ('Álom színház) az tudja, hogy két album erejéig volt részese a DT csapatának, majd miután különvált útjuk, megírta a Nightmare Cinema (Rémálom mozi) című dalt. Ezzel kapcsolatban nyilatkozott Portnoy is pár napja. "Eszméletlen élmény színpadon állni ezzel a zenekarral" - mondta a Prog Sphere-nek Portnoy. -"Imádom Dereket, hihetetlenül szórakoztató srác. Továbbra is úgy vélem: nem biztos, hogy megfelelő ember volt a Dream Theaterbe, de ez nem jelenti azt, hogy nem szeretem zenészként és emberként egyaránt. Ez a projekt áll talán a legközelebb mindahhoz, amit a Dream Theaterben csináltam, vagy még inkább a Liquid Tension Experiment-et említhetném. De alapvetően csak arról van szó, hogy lehetőségem nyílt ismét ezt a stílusú zenét játszani, néhány fantasztikus muzsikussal. Billy Sheehan is nagyon jó cimborám, ráadásul az egyik kedvenc basszusgitárosom is, most éppen két külön projektben is együtt zenélhetek vele. Tony MacAlpine szintén hihetetlen gitáros, vele is megtisztelő közösen játszani." Mike elárulta még, hogy a négyes nem dolgozik saját dalokon. "Nincsenek ilyen terveink, de mivel hónapokat fogunk együtt tölteni úgy, hogy minden nap játszunk, szerintem óhatatlanul felmerül majd a téma. És ki tudja? Nagyon-nagyon jó dolgok is kisülhetnének ebből. Meglátjuk, biztos, hogy beszélünk majd róla."
Lehet, hogy elfogultságomnak és tanulatlanságomnak köszönhető, de úgy vélem, Sherinian nem kapott akkora szerepet ezen az estén. Gyakran alig hallottam ki őt, a szólóit darabosnak éreztem, a DT és LTE dalokban Rudess után gondolkodtam. A következő DT-s Hell's Kitchen nóta után Sherinian került sorra. Lehet, hogy megköveznek a Derek-fanok, de nekem ez a szóló kevésbé tetszett, pedig nagy dob-bass-zongora mániás vagyok, de sem a sound, sem a szóló felépítése nem jött át. A Nightmare Cinema alatt egyszer csak Portnoy a fotósárokba köpte a rágóját. (Nem volt olyan fanatikus senki, aki felvette volna, gondolván, ha tovább rágja, olyan, mintha smárolnának Portnoy-al). Egy extravertált, vasalt inges, lelkészjelölt pont elém állt, aki próbálta imitálni a barátnőjének Portnoy minden mozdulatát, tehát egy pár sorral odébb álltam inkább. Ekkor láttam meg Lovrek Krisztiánt (Lovreck), és Markó Ádámot (Special Providence) a tömegben. A közönség ujjong, a Lines In The Sand-el folytatták. A zongoramenetek ebben is darabosnak tűntek, de az összhangzás visszaadta az ős-DT-s hangulatot. "Thank you Budapest"-mondta Mike, és lesétáltak a színpadról. Miután becsületesen visszatapsoltuk őket, szarkasztikusan a Shy boy (Tales) dallal rukkoltak elő, melyben Sheenan-ének mellett Portnoy vállalta a vokálrészeket. Ahogy Sheehan mondta volt: "Yeah". A "srácok" afféle "mutasd meg mid van, megmutatom mit tudok én" partyval csipkézték ki egymást, bass-guitar-piano ping-pong jobbról balra, ezzel búcsúzva a közönségtől. Bár jobban örültem volna egy dobszólónak zárásként, de remélem, ha legközelebb belebotlok Portnoy következő projectjébe, majd hallhatok tőle egyet.
Összességében egy jól sikerült koncert volt. A "srácok" kitettek magukért. A repülőtéren és a Pecsa-ban lévő fejetlenség nem írható a rovásukra. Az instrumentális és a progresszív koncertek mindig jó iránymutatást adnak és zenei fegyelmezettségre tanítanak. Azon kívül pedig egy újabb álom vált valóra...
http://www.youtube.com/watch?v=UWV1UYZeKqI&feature=player_embedded
http://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=FmqbrobC9oY
Setlist:
1. A Change of Seasons: I The Crimson Sunrise (Dream Theater cover)
2. Acid Rain (Liquid Tension Experiment cover)
3. The Stranger (Tony MacAlpine cover)
4. Stratus (Billy Cobham cover)
5. Hell's Bells (Bruford cover)
6. Atlantis, Part 1: Apocalypse 1470 B.C. (Derek Sherinian cover)
7. Guitar Solo
8. Been Here Before (Derek Sherinian cover)
9. Birds of Prey (Billy's Boogie) (Billy Sheehan cover)
10. Bass Solo
11. The Farandole (Talas cover)
12. Nightmare Cinema (Derek Sherinian cover)
13. Hell's Kitchen (Dream Theater cover)
14. Keyboard Solo
15. Lines in the Sand (Dream Theater cover) (abridged)
16. Encore:
16. Shy Boy (Talas cover) (Billy Sheehan and Mike Portnoy on vocals)
[Tovább a képekhez...]
Kapcsolódó weboldalak:
http://www.tonymacalpine.com
http://www.mikeportnoy.com
http://www.billysheehan.com
http://www.dereksherinian.com
http://www.livesound.hu
http://www.facebook.com/LiveSoundProd
http://rockerek.hu/portnoy_macalpine_sherinian_sheehan_8211_zenesz_virtuozok_koncertje_budapesten.html
|
