Nagy múlttal rendelkezik az 1976-ban még SOB néven alakult, majd 1979-ben első lemezével már Saxon néven jelentkező banda, mely 2009-re már sokadik, ha jól számolom a zenekar hivatalos oldalát nézve,23-ik sorlemezét dobta piacra. Csúnya szóval élve 'dinoszaurusz rock'n'roll', ahogy mondják manapság a többi hasonlóan régi bandákra, náluk ismertebb és nagyobb nevekre is, hiszen lassan a fő rajongótáboruk is az öregek otthonába vonul. Azaz vonulhatnának, de ezek nem ilyen emberek. S leginkább a mai fiatalság nagy része áll ilyen negatívan ehhez az irányzathoz, ők kevésbé értékelik, s kevésbé értik már a 'klasszikusnak' nevezhető vonalat. Tisztelet a kivételnek. S mi, az 'öregedő nemzedék' mondjuk továbbra is bátran, hogy nincs semmi kivetnivaló benne, lehetnek a zenészek is régi arcok, de még mindig tudják, miképp kell játszani, s milyen is az igazi heavy metal. S vajon mit hozhatna egy újabb lemez ennyi év után? Önismétlés? Vagy valami hirtelen pénzért összedobott anyag? Netán valami érdekes újdonság?

Tehát, valójában ez egy klasszikus metal-banda, melyre valóban ráillik a power-heavy stílusmegnevezés. Előáll a sokadik sorlemezével, s ahogy az lenni szokott sok már ismeretében, egyre inkább kétkedve fogadják az emberek, az ősrajongók pedig már a neve miatt is megveszik, mert kell a polcra a többi mellé. Én pedig mondhatni új beszállóként állok a dologhoz, korábban nem sokat hallottam a zenekar munkásságát, egyetlen kislemezzel vagy albummal sem rendelkezek, egyedül munkám során fordult meg a kezemben pár korong, s kezdett érdekelni a dolog. Persze sokra nem jutottam, viszont most élvezhetem az újat, mely az 'into the Labyrinth' címet viseli. S végighallgatva talán utal is a tartalmára. Ha arra gondolunk, hogy milyen is egy labirintus? Kanyarog vezet mindenfelé, míg el nem tévedünk benne, annyi irány tárul elénk. Ennyire persze nem bonyolult az anyag, de azért alkotnak érdekeset eleget. A heavy és power elemek mellett észlelhető némi blues-country behatás is, valamint a manapság 'divatos' metal alapjaiból is képes meríteni. Az indítás emelkedettnek nevezhető, egyből egy kellemes-dallamos, kórussal spékelt, laposnak semmiképp sem nevezhető szerzemény, s a negyedik percnél máris egy hosszabb gitászólóval is csinosítják a dolgot. A folytatásban pedig kapjuk a jól bevált 2/4-et, ahogy azt az AC/DC-től is megszokhattunk az elmúlt 20 évben, a szám nagy része erősen rájuk emlékeztet, de ettől még nem kópia, hibátlan nóta első taktusaitól az utolsóig. A továbbiakban a gyorsabb, dallamosabb vonal erősödik, beillesztve egy kis közjáték erejéig teret kap a líraibb hangvétel is. Így telik a lemez első fele, ügyesen váltogatva az 1-2 lassabb kiállással tűzdelt tempósabb dalokat a 2/4-re alapozó felvételekkel, egyedül a 'Voice' című dal, ami egyfajta balladaként van jelen. Kellemes, néhol nyugodt, s leginkább lényegre törően összeállított, de valójában sokáig hallgatva elég unalmas, legalábbis a refrén. Ami sajnos sokat hallható benne. Az többi dalt tekintve teljesen korrekt anyagot alkottak, mely a mai zenei világban is megállja helyét. Nem csak a 20 éves zenei alapokra építkezik, ügyesen alkalmazkodik a korhoz, az igényekhez, ügyesen taktikázik a hangzásvilág kialakításban, meghagyva mégis a hamisítatlan eredeti heavy-metal mivoltát. Legyen szó a lassabb vagy a gyorsabb gitártémákról, minden esetben megállják helyüket. Talán a dobosnak van egyszerű dolga, akadnak tempósabb részek, de azon kívül nem kell nagyon hajtani. Ami az éneket illeti: tipikus, kissé rekedtes, jófajta metal-énekes, ő név szerint Biff Byford. (Hogy a többi szerepet ki tölti be, miért kit lehet adott esetben dicsérni, a zenekar honlapjáról se tudtam kiböngészni, azon túl hogy látni képeket és neveket). Nehéz kiemelni, hogy mi is a legerősebb pontja, sokkal könnyebb megtalálni a leggyengébbet, és egyszerűen jónak elfogadni az összes többit. Az pedig számomra a fentebb már említett 'Voice'. Amit leginkább megfogott, az pedig az első dal, a 'Batallions of steel', valamint a gitárszólóban leginkább eltalált ' Valley of the kings'. Ami pedig a legérdekesebb színfolt, a záró dal, erre nem számítottam. Sokadik hallgatásra után egyre inkább csak jót tudok mondani róla, pedig nagyon eltér a koncepciótól: merthogy ez már sokkal inkább country, sajátos megoldással, egyik daluk, a 'Coming home' Bottleneck (palacknyakú? elég hülyén hangzana...) verziója. De az a fajta, ami akár egy Mississippi-környéken játszódó filmben is megállná a helyét. Ez is csak a zenészek tehetségüket dicséri, bizonyítván zenei múltjukat, s hogy nem véletlen vannak még mindig talpon. S lesznek még egy darabig, ha tudják hozni a színvonalat.