Felénk fölöttébb ritka, de előfordul, hogy egy zenekar Európai szinten népszerűbb, mint kis hazánkban, s több lehetőséget/elismerést kap külföldön, mint itthon. S akárhogy is nézzük, az Idoru egyre inkább ebbe a kategóriába sorolható. Köszönhetően annak, amit felmutatnak, valamint a bepunnyadt hazai közönségnek. Mert itthon már nagyon át kell ütni a befásultságot ahhoz, hogy ne csak a már bejáratott nevekre mozduljon meg az ember, hanem nyisson kicsit az újra. Sőt, manapság már a régi nagyoknak is egyre kevesebb jut, mert csak a kifogásokat keressük. Ezek után kérem, ne tessék nyavalyogni, hogy ha nincsenek jó koncertek, jó bulik, s ne csodálkozzunk, ha egyre több zenekar kacsintgat a határon kívülre, amíg mi nem vagyunk képesek értékelni őket. Itt a viszonylag fiatal csapat, melynek alapja a maga nemében (külföldön) szintén elismert Newborn, s most harmadik lemezükkel bizonyítják, hogy megannyi változás után is tudnak életképes és minőségi produkciót nyújtani. Mindössze a megfelelő közönség is kell hozzá. Ha itt nincs, majd lesz máshol….

Magáért a munkásságáért és kitartásáért mindenképp dicséretet érdemel az Idoru, töretlenül alkotnak, koncerteznek, s úgy tűnik, kezd beérni a gyümölcs. Harmadik albumuk, a ’Facet he light’ is ezt hivatott igazolni. Attól függetlenül, hogy nem hazai berkekben fog ez sem tömeges sikereket alkotni, azt is leszögezhetjük. De erről ők már nem tehetnek, viszont korrekt, hogy magyar bandaként a magyar közönségnek is szeretnének adni valamit. Pedig néha nem érdemli meg (tisztelet a kivételnek). Hozzátenném, most a bandát dicsérem, a zenei világuk pedig pont olyan, hogy első hallásra csak azért nem tudtam rögtön kivágni a lejátszóból, mert lassan nyíllik…

Nem förtelmes, mindössze az a zenei irányzat, amitől általában a falnak tudnék menni. Ízlések és pofonok. Rengeteg ilyet kellett már hallanom, munkám során is, na meg ha nézel sok-sok amerikai tinivígjátékot (főleg amelyek a kaki-pisi poénokra épülnek, azok, melyek jól esnek, ha csak arra vágysz hogy bámulj valamit és ne légy gondolkodásra késztetve), melyekben gyakran észlelni hasonlókat. Punk, hardcore és némi emo keveredik zenéjükben, manapság is leginkább nyugati irányból terjed ez az stílus, ’jeles’ képviselői közül lehetne említeni olyan csapatokat, mint pl. a Fall Out Boy, The All-American Rejects, Blink182, az annak romjaiból épült +44, de még a Green Day is hajlik erre kicsit. Másfelöl nem is annyira emo, inkább vegyünk hozzá a brit pop-ot, indie-t. Llegalábbis számomra az jött át picit (Blur, Snow Patrol, Kasabian, Pulp). Az Idoru pedig európai (némi magyar) szájízzel alkotott valami hasonlót, s valljuk be, bármennyire nem szeretem, azt meg kell hagyni, hogy fiatal magyar zenészekhez képest kifejezetten igényesen! Fiatalos lendületű, erősebb riffek és könnyedebb, dallamos ének vegyítése, ötletes zenei megoldások. Igaz, ha a nyugati alapokat behatóbban ismeri az ember, akkor annyira sok újdonságot nem mutat talán, bár ez is inkább úgy hat mint rockernek a techno - kívülállóként egyformának tűnik az egész. Unalmasnak cseppet sem nevezhető kiadvány, s bár az énekhang lehetne kicsit erősebb (pontosabban erőteljesebb), az alkotásuk ettől még szépen összeáll. Amennyire nem csípem ezt az irányzatot, annyira el lehet viselni, hallgatható. S hogy miért lehet nagyobb sikere külföldön? A hazai zenei igényeket figyelembe véve, akkora tere nincs a stílusnak, mondhatni ez is afféle underground nálunk, tegyenek bármit. Előnyükre szolgálhat, hogy a zenei tévék világába is sokkal hamarabb belefér, s eljut többekhez. Bár vegyük alapul, hogy itthoni csatornákon a rock, punk, metal eléggé háttérbe szorul, tehát akihez leginkább eljuthat ezen formában, nagy eséllyel az sem olyan, aki a mi nézeteinket képviselné…. Viszont a bandának sok sikert, ha nekik ezzel sikerült kiforrni, csak hajrá. Legalább valami olyat csinálnak,mely értékelhető, s nem az elcsépelt, agyon nyúzott dolgok adják az alapját.