Ha vetünk egy pillantást az elmúlt évekre (s még pl. a következő 10 hónapra), a nemzetközi színtérről milyen felhozatal jut hazánkba, meg kell hagyni, elég szépen alakult a lista. Főleg, hogy akad köztük, akire kifejezetten sokat kell várni. Akár két évtizedet. Gyakran ott a nagy kérdés, mit kapunk a nagy várakozást követően? Unalmas haknit, negatív élményt, vagy emlékezetes koncertet? Tavaly a Red Hot Chili Peppers tündökölt a 20 év után visszatérő szerepében, két pazar estével megajándékozva a közönséget, idén pedig a Foo Fighters érkezett hasonlóképp, ha ‘csak egy’ maratoni program erejéig is, ellenben merem azt állítani, hogy az előbbit is felülmúlva.
Az a tény, hogy ilyen szintű zenekar ennyire hosszú ideig nem jár felénk, általában csak fokozza az érdeklődést. Ahogy az sem volt kétséges, hogy a szomszédos országokból is ide áramlanak az eseményre. De a hazai tábor cseppet sem elenyésző, csak eddig nem igazán lehetett észrevenni. Hogy is lehetett volna? Koncertélményért nyugatabbra kellett menni, az egykoron valóban zenét szolgáltató tv csatornák teljesen átalakultak, vagy eltűntek, s az is kisebb csoda, ha a rádióban felcsendül(ne) 1-1 dal. S nem alakult tucatnyi felejthető tribute banda sem (nagy szerencsénkre). Mindezek mellett mégis szép számmal akadnak itt is követői. (S persze akadnak olyanok is, akik kb. annyira vannak képben az egésszel, hogy a “Nirvana dobosának a zenekara”, időnként akár olyan rosszmájú megjegyzés kíséretében, miszerint az ott szerzett hírnévnek köszönheti a banda sikerét… Persze, nem ismerhet mindenki mindent - magam sem vagyok zenei lexikon-, na de ez azért...)
S mire lehetett számítani? A bejáratnál kígyózó hosszú sorokon túl. Hosszú és tartalmas műsorra? Előbbit már a kiírt menetrendből is sejteni lehetett, utóbbiért pedig elég meglesni az idei koncertek setlistjeit, hogy nyilvánvalóvá váljon. Mindezt egy olyan frontember vezényletével, aki elviszi a hátán a show-t. Emlékeztek, ő volt az, aki két éve koncert közben törte el a lábát, s még úgy is igyekezett a befejezni - amennyire a helyzet engedte? (Más meg a zenésztársa lényegesen kisebb sérülése miatt képes lefújni a koncertet, ugye nem kell részletezni…) Akad persze 1-2 nem túl jól sikerült koncertfelvétel, mely kicsit elbizonytalaníthatja az embert, de aki valamennyire is ismeri a zenekar munkásságát, bizalommal indult az estének.
A bemelegítésről egy angol trió, a God Damn gondoskodott, pontosabban próbálkozott. Alapjában véve kísérletező zenei világa érdekes lenne, ahol a klasszikus hard rock és a grunge találkozik, mindez színpadon is megállná a helyét. Ellenben a pocsék hangosítás és a nagy hangerő párosa teljesen hazavágta, zavaró kása lett az egészből. A félig sem telt Arénában dübörgött az rendesen, csak épp kifelé taszító hatással. Ez érződött is, sokan csak a “produkció” után kezdtek beszivárogni, ezt a tapasztaltak alapján sajnos meg is értem.
Az átszerelés alatt viszont szépen telítődött a tér, s bár nyomorogni nem kellett, erősen közelítette a teltház állapotát. (Persze van, aki ebben is kételkedik, csak érdekelne, mégis honnan szemlélte az eseményt?) S a nagy várakozásnak véget vetve előbb elsötétül a terem, a színpadi fények gyúlnak, üvöltve érkezik Dave Grohl, s már első szavaival a “20 évet” említi - ahogy azt még többször az est folyamán, de erről később -, majd figyelmeztet: ez bizony hosszú este lesz! Tökéletes indításnak az “Everlong”, gyorsan hangulatba hozva a tömeget. Magasba lendülnek a kezek, sokan már itt önfeledt éneklésbe kezdenek.
Everlong (videóhoz kattints a képre):
S mindez csak az első nóta. Pazar. Erre még rátesz egy lapáttal (vagyis inkább kettővel) a “Monkey Wrench”, valamint a “Learn To Fly”, hogy némi szusszanást (Something From Nothing) követően csúcsra járassa a “The Pretender”. Olyan állapotot tapasztalni, ami sokszor egy koncert csúcspontja. De álljunk meg egy pillanatra, ez még csak az ötödik dal. Ha ezt itt sikerült ellőni, mi van még hátra? Végig meg lehet tartani ezt a hangulatot? Igen, egy nagyon jól felépített műsorral, melynek ékes iskolapéldája mindaz, amit átélhettek a jelen lévők. Lendületes, a figyelmet az elejétől a végéig megragadó program, megfelelően időzítve a pihenőket biztosító lassabb dalokat, anélkül, hogy egy pillanatra is leülne a hangulat. Közben a jól működő átvezető szövegek, néhol hozzánk igazítva, s amilyen közvetlenül s könnyedén kommunikál Dave Grohl, úgy még a sablont is simán bekajáljuk.
Big Me:
Kicsit az időben ugrándozva érkeztek a további dalok, a “The Pretender” okozta extázisra kifejezetten kellemesen hat az első lemezes “Big Me” lassabb, majdhogynem akusztikus verziója, majd a 19 évvel később megjelent “Congregation” készíti elő a terepet egy újabb nagy népszerűségnek örvendő tételnek, a “Walk”. (A hozzá készült videoklipet is érdemes meglesni, ha még nem sikerült volna, képi világában az 1993-as, Michael Douglas főszereplésével készült “Összeomlás” c. remekműre emlékeztet.)
Walk (videóhoz kattints a képre):
Félidőnél se járunk, amikor bemutatásra kerülnek a tagok. Miért ne? Már nem berögződött szokás mindezt a végére hagyni. Kicsit megszakítva a dalok sorát mindenki brillírozhat kicsit. Ez volt az a pont, ahol viccelődtek kicsit a 20 évnyi kihagyásról, felvetve, mi lenne, ha csak húsz évente látogatnának minden nagyvárosba (erre már nem oly pozitív reakció :P). Pedig a várakozás milyen lelkessé teszi a rajongókat. Igazolta ezt a hangulat. Az a lelkes, hatalmas közönség, ilyen könnyeden működő és hangos felelgetős játékot még nem tapasztaltam (visszatekintve nagyjából 10 évre és rengeteg koncertre). Igen, megérte várni, s a banda is hálás azért a pozitív energiáért, ami feléjük árad. Ennek örömére haladjon tovább a show, de legyen benne némi csavar: a “Cold Day in the Sun”’-t Taylor Hawkins énekelte a dobok mögül . S Hogy mennyire működött? Mondanám, de jobb, ha saját fületekkel halljátok:
(videóhoz kattints a képre):
A jól leosztott blokkok és átvezetések eredményeképp egy pillanatra sem ül le a hangulat, időben ugrálva, 3-4 tempósabb, megfelelő sorrendbe állított dal pörgeti fel a hangulatot, szusszanásként egy lassabb, akár együtt éneklős darab, s jöhet az újabb szakasz. Maradt még a népszerű tételekből bőven,mint pl. a “Times Like These, These Days, My Hero…” Nehéz is lenne ott hagyni, de csak szükséges egy rövid szünet, s mire visszaérek, már az “Arlandria” ütemeire lépkedve haladhatok előre. Nem a legnagyobb slágerek közé tartozik, de pont egy olyan élvezhető nóta, mely élőben is jól működik, nem csak otthoni, vagy autóban hallgatáskor, akárcsak az ugyanazon lemezen szereplő “Rope”. Valahogy pont így ragadt meg bennem, ebben erős szerepet játszhatott a megjelenés évében az a kb. 3600 km-es autóút, amely során jó néhányszor pörgött a cd, a nála kb. egy hónappal régebbi Whitesnake: Forevermore c. albumával felváltva. Gyakorlatilag a fejembe égett az egész kiadvány :D (Az már hab a tortán, hogy a műsorban a nagylemez több dala is szerepet kapott, ahogy elnéztem, azért ezzel nem voltam egyedül.)
Rope (videóhoz kattints a képre):
Újabb lassítás után volna még bőven közönségkedvenc, amiből lehetne válogatni, vagy épp levonulni, majd visszatapsolásra játszani, de egyik sem valósul meg. Inkább minden energiát rászánva mehet tovább a műsor, ráadásul a nemrég klippel debütált “Run” szaggatta le a fejünket - a hamarosan érkező nagylemezről (erről kicsit bővebben ITT olvashattok). Nem tudni, hogy a klipnek köszönhetően ismerte már a többség, vagy maga a dinamika ragadta magával a népet, de egy biztos: nagyon betalált. A listán helyet kapott még egy új nóta, mielőtt a végszót jelentő “Best Of You” felcsendült volna.
Nagy taps, meghajlás, ez valóban a vége, levonulnak, s próbálunk felocsúdni abból, ami nagyjából két és fél órán át ért bennünket. Az ritka állapot, amikor nincs az a hiányérzet, hogy “ez meg az de jó lett volna, kár hogy kimaradt.” Egy igazán élő rockzenekar arcoskodás és felesleges csillogás, parádé nélkül örömzenélt nekünk, olyan meggyőzően, hogy nincs ellenvetésünk. Ez így nagyon is jó volt, sőt! Az ott uralkodó hangulat, a műsor felépítése, a csiricsáré vakítás helyett egy viszonylag egyszerű, letisztult, kivetítős, olykor torzított élőképes látvány, ha nem is végig tökéletes, de zavaró hatásoktól mentes hangzás, az odaragasztott figyelem, a lendület együttes jelenléte igazán pazar koncertet eredményezett. Mindent összevetve, a Red Hot Chilit is beelőzve ügyesen felkúszott a saját kis toplistám harmadik fokára (besorolva a legutóbbi Pecsa szabadtéri Toto koncert és Roger Waters társulata által a Puskásban épített FAL mögé).
Ha akadt is benne hiba, lényegtelen, elfogadjuk, vagy észre sem vettük. Megérte várni, s tagadhatatlan, reménykedünk, hogy a következőre nem kell ennyire türelmesnek lenni :) Akár követhetik a dán Pretty Maids példáját, ők is 20 év után látogattak újra hozzánk, majd mindössze 3 évet kellett várni a következő hazai fellépésre. Ha mégis, akkor legyen bennük annyi energia, mint a klipben tomboló öregekben :D (A videóért KATT IDE)
Best Of You (videóhoz kattints a képre):
Kapcsolódó oldalak:
https://www.foofighters.com/
https://www.facebook.com/foofighters/
http://goddamntheband.com/
https://www.facebook.com/goddamntheband/
https://www.livenation.hu/
https://www.facebook.com/LiveNationHungary/
|
