Kezdhetném oltogatni a zenekart, az egész dolgot azzal, hogy ez egy szinkronizált verziója annak, amit megkaphattunk már a Within Temptation, az After Forever és a Dealin nevet viselő és nemzetközileg ismert bandák révén. Ők sem tagadják, hogy ezek adják az alapját annak, amit nyújtani próbálnak. De a másik oldalról közelítve: első koncertélményem a zenekarral kapcsolatban: feltehetően túlzott sörfogyasztás után első emlék: jó volt. Bővebben: k***a jó volt. Második koncertélmény: szó szerint ugyanígy. Harmadik alkalomra sikerült jobban odafigyelni és nem csak mint valami bulit értékelni az egészet. Hallani élőben őket, utána a lemezt, már kicsit más füllel is hallgatom, s könnyebben kezdem észrevenni valódinak mondható zenei értékeit. Igaz, hogy az alapok nagyon sokat számítanak, de tegyük hozzá, hogy most egy magyar zenekarról van szó, olyanról melyet talán büszkén vállalhatnánk, s mégis arra kényszerül, hogy elsősorban külföldön próbáljon érvényesülni, mert hazai szinten sajnos még mindig eléggé undergroundnak számít amit művelnek, annak ellenére, hogy az általuk sem tagadott példaképek jobbára elég nagy közönséget képesek megmozgatni itt is. Ezek után felmerül a kérdés, vajon hol lehet a probléma?

Annyi biztos, hogy javasolni azoknak merem az anyagot, akik a női énekközpontú dallamos metal iránt rajonganak, leginkább tényleg az a vonal, amit a fentebb felsorolt külföldi bandák is képviselnek. Ha kőkemény zúzásra vágynál, csalódni fogsz. Nem mondható erőtlennek ez sem, viszont sokkal inkább a dallamosság dominál, s adja meg az ízét. Bonyolultságát és kidolgozottságát tekintve változatos témák jelennek meg a korongon, mely főként középtempóra lett belőve, úgyhogy aki valami nagy tombolós-headbangelős dolgot vélt sejteni, ismét lankasztanom kell. Élőben is előadható és élvezhető zene, be lehet rá mozdulni a színpad előtt, ha hangulatod olyan, akkor meg otthon, a szobád közepén, de számomra például sokkal inkább a hallgathatósága jött át. Érdekesen kellemes összhatást nyújt a lágyabb hangzású női ének és a gyakori, rövid, de erőteljes riffek sokasága. Tipikusan az a zene, melyet emészteni kell, nem feltétlen ragad meg egyből, legyen akármilyen jó, ez a komolyabb fajtából való, tisztességesen kidolgozott alkotás, megfelelő hallgatóságot igényel, talán ezért is nehezebb népszerűsíteni? Ennek azért ellentmond, hogy világszerte elég sok rajongóval rendelkezik a stílus, mint olyan. A négytagú zenekarnál egy dolgot hiányolok,hogy billentyűssel nem rendelkeznek, ők is a sampleres megoldást választották azon dallamokra, melyekkel zenéjük kiegészül. Nem feltétlen rossz a kivitelezése, legfeljebb élőben kevésbé hatásos a ’látványa’ nélkül. Így viszont teljes mértékben azon múlnak ezek a részek, aki megírta, ez esetben a gitáros, Csabee ihletén és ötletein múlik. Figyelmesen hallgatva szép, odaillő szimfonikus dallamokkal fűszerezte a dalokat, ahogy azt illik. Elvégre szimfonikus/dark metalról lenne itt szó. A dark vonal pedig az élő hangszereken érződik nem kevésbé, mélyebb tónusok, semmi elnyújtott virtuózkodás, gitárhősködés (azt hagyjuk csak meg pl. a progresszív ill. a heavy metal számára). Az énekre térve elégedettségemnek kell hangot adjak: miután legtöbb esetben azzal szokott lenni a baj, nem kevés olyan projecthez volt már szerencsém, ahol azt fájlalni lehetett. A Velvet Seal esetében más a helyzet, Gabriella hangja nagyon rendben van, s az is, amit ki tud hozni magából. Ehhez ilyenre van szükség. A lemezen is megállja a helyét, de rajta élőben csodálkoztam, abból az apró lányból hogy jön ekkora hang? Tudom, persze, a hangosítás és azért szólt akkorát. He-he. Nem. Az ő volt, s elsőre nehezen fogtam fel, kellemes meglepetés. Ha így folytatja s megmarad képessége, fejleszti, tud olyan minőséget produkálni, mint pl. Sharon Den Adel. Az idő és lehetőség adott. Ez vonatkozik az egész zenekarra is. A dalok sorrendje is némi szerkesztettségről árulkodik, esélyes volt, s így is lett: szimfonikus nyitánnyal indul. Ezt követően a tempósabb, mélyebb hangvételű dalok közé sorolható a második és harmadik szám, majd kezd egyre jobban eltolódni a lassuló, nyújtottabb, dallamközpontúbb irányba, a sorrendben hatodik „Where statues cry” a lemez leglíraibb pontja, lágy hangzású, fülbemászó felvétel. A folytatásban kezd gyorsulni valamint erősödni a dolog, így a záródal nem egy elszállós könnyed alkotás, sokkal inkább gyors tempójú, egy pillanatra sem veszít lendületéből, melynek minden cicoma nélkül egy gyors leállással ér véget, lezárva ezzel az albumot. Hogy innen kiből mit vált ki, az már más kérdés, vagy újraindítanád, vagy elfogadod, hogy igen, pont ennyi és itt a vége, majd később jöhet újra. (Nálam a hatodik újraindulás után csak eljött az utóbbi pont) Lényegét tekintve nem amatőr alkotásról van szó már most sem, ennek csak örülhetünk, remélem meg is állja a helyét a nagyvilágban, s lesz folytatása. Igényes zenei világba kalauzolnak első nagylemezükkel, alig három éves fennállásukat figyelembe véve pedig tényleg szép eredményt képvisel. Ennek fényében kíváncsi lennék korábban ki merre és mennyit tanult-zenélt, kétlem, hogy bármi alap nélkül vágta volna bele. De legalább megérte. Szerintem. A többit döntse el mindenki maga.