Szombaton a Dürer Kert felé vettem az irányt, hiszen a XII. Stage Diving Fesztiválnak adott ismét otthont a zuglói klub. Őszintén szólva fogalmam sincs hányadik fesztiválom volt már ez, egy jó páron ott voltam, de sajnos volt, amit ki kellett hagynom. Idén is rengeteg teendőm volt még a buli napján is, de utólag belegondolva nagyon bántam volna, ha ki kell hagynom. Ez volt az idei első koncertem, és így kell tökéletesen indítani az újesztendőt.

Előre is elnézést kérek minden bandától, akiknek nem tudtam végignézni a buliját, de a két terem és az átfedések miatt ez lehetetlen is lett volna. Persze mindegyikbe igyekeztem belenézni, és sehol nem csalódtam. Mindenki próbálta a maximumot kihozni, pedig ez nem volt mindig egyszerű.

A nagyteremben a bulit nyitó Begotten Silence-nek a legnagyobb feladata az volt, hogy becsalogassa a tavaszias időben a kertben italozgató embereket, ami csak részben sikerült. Mindig hálátlan dolog egy bulit kezdeni, de a srácok azért megállták helyüket és a maroknyi közönségnek, letépték a fejét a brutális riffjeikkel és az énekes velőtrázó hörgéseivel. Elvégre is Stage Diving Fesztiválon vagyok, nem is azt vártam, hogy pop-rock dallamokkal fognak minket bemelegíteni.

A kisterem programját nyitó Influens koncertjét már többen figyelték. Nagyon örülök, hogy átnéztem oda is. Bevallom eddig nem ismertem a triót, de azonnal megfogtak. Behatárolhatatlan stílus kavalkáddal zúdították az arcunkba a mocskos riffeket, amik közül talán leghangsúlyosabban a groove-os arcletépések voltak jelen. Külön kiemelném a Pink Floyd-Another Brick In The Wall című klasszikusának átiratát. Közismert, hogy a Korn is feldolgozta azt a legendás dalt, de ahogy az Influens csinálta, az szerintem kenterbe verte Johnatan Davis-ék verzióját.

A nagyteremben eközben már javában zúzott a Cojones. Itt kezdődtek számomra a lemaradások. Innentől párhuzamosan mentek a bulik a két helyszínen, így végig nézni egy bulit a másik teremben lévő koncert rovására kellett menjen. A Cojonesnek már jóval jobb dolga volt mint a Begotten Silence-nek, de azért még így is szép számban választották a koncertek helyett a meglepően jó időben a kertet az emberek. Ha valóban létezne még itthon igazi tél, annak szerintem minden csapat jobban örült volna, hiszen ha a januári megszokott hőmérsékletek lettek volna, akkor egy cigi, az valóban egy lett volna, és nem 15-20 percig dumálgattak volna kint a fiatalok.

2-3 Cojones dal után aztán rohantam vissza a kisteremben, ahol kezdett a Vendetta Inc., akik buliját a legjobban vártam az este. Számomra a 2014-es hazai lemezével (jó, oké csak EP) jelentkező négyes showja volt az este fénypontja. Újságíróként mindig próbál az ember objektív maradni, de itt egyszerűen nem ment, így nem is részletezném miért, de az az energia ami a srácok felől áradt, az engem azonnal megvett. A Bristle With Rage EP-n megismert dalok mellett, azonban már készülő új szerzemények is felcsendültek, és nagyon ígéretesnek hangzottak. Vendetta Inc. lemezt a népnek, ezt alaptörvénybe kéne foglalni, ahogy azt is, hogy minél több bulijuk legyen.

Utánuk a tiszakécskei doomsterek a Let The Cigar Die szántotta fel a deszkákat nem kisebb elánnal, miközben a nagyteremben már gyűlt a tömeg az este úgymond fénypontjaira a Watch My Dyingra. Őszintén, én sosem voltam nagy WMD rajongó, de azt el kell ismerni, hogy amit és ahogyan csinálnak az vér profi. Most sem hagyott semmi kívánnivalót maga után a produkció. Talán a hangosításon dolgozhattak volna még a technikusok, de az sem volt annyira rossz, hogy élvezhetetlenné tette volna a bulit. Talán ezen a koncerten voltak a legtöbben, amit nem is csodálok. A WMD már szerintem kinőtte a kis klubos zenekar státuszt, és igazén érdemelhetne sokkal több nagyobb lehetőségeket, nem csak itthon de bátran külföldön is, ugyanis az amit csinálnak, az függetlenül attól szereti e az ember az adott stílust mindenképpen világszínvonal.

Itt már abszolút elveszítettem az időérzékem, és miközben próbáltam újratölteni az állandóan kifogyó söröskorsómat, már a vége felé járt a kisteremben a Don Gatto buli. A láncfűrészes hardcore nagyságai, egy teljesen tömött terem előtt mutathatták be mi fán is terem az igazi HC. Jó pár Don Gatto bulin voltam már, sajnos ez most csak egy rövid betekintés volt, de ahogy elnéztem az ott lévők hangulatát, most sem voltak rosszak a srácok, sőt…..

Időközben a nagyteremben már a Subscribe volt az úr, illetve a Rage Against The Manchine tribute verziójuk. A legendás RATM dalok pusztító viharként sújtottak le a teremben bulizni vágyókra. Legalább olyan nagy erővel, mint ahogy a meteorológiai vihar is a kertben beszélgetőkre. A megígért hidegfront megérkezett és kb. 90 km/h-ás szél kezdte tépni a lampionokat a fejünk fölött. Persze ez semmitől sem tántorított el minket. A Rocker kemény mint a kád széle.

Bőven elmúl már éjfél mikor a Cadaveres birtokba vette a deszkákat, hogy egy utolsó csapást mérjen mindenkire. A kisteremben közben lassan véget ért a Tisztán A Cél Felé HC zúzdája, így a jó sokan gyűltek össze a 10 éves Cadaveres bulijára. Persze időközben a kerthelységben a pavilon alatt már elindult a hajnalig tartó rock-diszkó, ahova mi is benéztünk egy kicsit.

Az egyetlen hátránya az ilyen buliknak, hogy nem tud az ember mindenhol teljes értékben ott lenni, de azért így is jó élményekkel lettem gazdagabb. Már várom a 13. ilyen fesztivált, én tuti ott leszek.

Fotók: Balázs Orsolya
[Tovább a képekhez...]

A fotókkal ellátott cikk közös munka eredménye, az írást köszönjük a Rockvilág.hu szerkesztőjének, Kieronnak!