Történet:
Az utóbbi néhány évben elképesztõen megerõsödött észak-amerikai black metal színtér a 90-es években meglehetõsen siralmas képet festett. Szokás volt viccelõdni az európaiakat majmoló zenekarokkal és ál-elitizmustól fûtve kijelenteni, hogy az Egyesült Államok talaja nem képes magába fogadni a black metal magját. Most nem érdemes kitérni arra, miként következett be a fordulat, amely után méltán gyászolhatjuk Észak-Európa extrém zenei világát, inkább az "alapozás" idõszakába térjünk vissza.Miközben 1993-ban mindenki Norvégiára figyelt titokban a nyugati kontinensen is mûködtek bandák, akik nem sokban maradtak el a sötét élmezõnytõl. Nem szabad elfeledkezni az olyan zenekarokról, mint a Profanatica, a Havohej, a Demoncy, a Von vagy a kanadai Blasphemy. Délen, Texasban pedig az Absu kezdte el riogatni a countryhoz és blueshoz szokott lakosságot okkult metaljával. A kezdetben még négy tagú planoiak bemutatkozó EP-jükön (The Temples of Offal) a korszaknak megfelelõ death metallal próbálkoztak, azonban a mitológiai körítés már ekkor sem hiányzott. Késõbb ezt a vonalat parasztvakító trükkökkel felerõsítve a Nile vitte sikerre, azonban az Absu "Mythological Occult Metal" címkéje nem kevésbé hiteles, mint az Egyiptom-mániás zenekar megkülönböztetõ jelzõi. Felhívnám azoknak a fiatal black metalosoknak a figyelmét, akik a death és a black mûfajt összeegyeztethetetlennek vélik, hogy kedvenc skandinávjaik közül sokan ezzel kezdték pályafutásukat, elég csak a Dark Throne vagy az Old Funeral neveket megemlíteni (ez utóbbiban még Varg Vikernes is játszott). Visszatérve a The Temples of Offal-ra: a számok erõteljes Autopsy-hatásról árulkodnak, itt még csak a szövegvilágban fedezhetõ fel eredetiség.Két év múlva (1993) jött el az igazi megmérettetés ideje: megjelenik az elsõ nagylemez Barathrum V.I.T.R.I.O.L. címmel. Az album természetesen nem vehette fel a versenyt az akkori "skandináv PR-ral", annak ellenére, hogy már megfigyelhetõ rajta az Absu egyéni stílusa - értelmetlen versengés helyett új utat törtek maguknak.Talán a legkevésbé feltûnõ - a vékony hangzásnak köszönhetõn -, hogy a gitárokat továbbra is alaposan lehangolták az európai csapatokkal ellentétben. Sõt, akkoriban még stílustól függetlenül ritkaságszámba ment, ha egy zenekar B-ig leengedte a húrokat. A riffek alapján valójában a thrash mûfajba lehetne sorolni a lemezt: az elsõ számokban leegyszerûsített fûrészelések a meghatározóak, amelyek nem igényeltek nagy technikai felkészültséget. A francia, death/thrasht játszó Massacra témái nem álltak távol az Absuban hallható gitárjátéktól, de már az elsõként felhangzó An Involution of Thorns bizonyítja, hogy a texasiaknak elõtt nem volt ismeretlen a black metal. Ez a baljós intro még mindig hatásos, pedig azóta több száz hasonló született, kifordított egyházi kórussal, károgással... A következõ három szerzemény az említett thrash-black jegyében fogant, a black jelleget Proscriptor kicsit erõltetettnek tûnõ torokkínzása hangsúlyozza ki. Ezen felül az A Descent to Acheron-ban igen morbid, hisztérikus "ének" is feltûnik, amihez hasonló a Darkthrone Goatlordján hallható.A The Infinite and Profane Thrones-tól kezdve történik elmozdulás a black metal javára. Ez a szám már patetikusnak ható introval indul és késõbb visszatér benne a billentyûs hangszer, majd a következõ Fantasizing to The Third of The Pagan Vision visszavesz a tempóból, így a korai Emperor világát idézi fel. Végül az An Evolution of Horns zárja az elõadást, ami nem sokban különbözik az introtól.A lemez ugyan megáll fél óránál (az újrakiadást élõ felvételekkel hizlalták fel), ez azonban nem válik hátrányává, mert a zenészek dalszerzés terén nem alkottak maradandót, a Barathrum... elsõsorban újszerûsége miatt jelentõs. A késõbbiekben trióként mûködõ zenekar egyre komplexebb, ugyanakkor karakteresebb dalokat írt. Én az 1997-es The Third Storm of Cythraul-t tartom legerõsebb mûvüknek, de a monumentális Tara mellett sem lehet szó nélkül elmenni. Az okkult tanokon túl a szövegek hátteréül kizárólag a kelta mitológia szolgált, de sikerült elkerülniük a csapdákat, amiken az észak-európai pogány színtér jórésze fennakadt.Az Absu motorja kétségtelenül a dobos Proscriptor McGovern, akinek kimeríthetetlen hangszeres tudása egyre jobban elõtérbe került a lemezeken, ennek ellenére soha nem ütötte szét a dalokat. Külön érdekesség, hogy a dobolás mellett az éneket is magára vállalta, ami nem könnyíthette meg a koncertezést ( a hangja meg a lemezek befogadását). Állítólag Proscriptor jó eséllyel pályázott a Slayer dobosának posztjára, miután Bostaph elhagyta a zenekart. Végül nem õ lett a szerencsés választott, egyesek szerint erõs okkultista kötõdései miatt, mások viszont azt beszélik, hogy Kerry King a törött cintányérokat látva úgy döntött, hogy nem hajlandó esténként egy ilyen emberrel a háta mögött riffelni a színpadon.Jelenleg az Absu szünetelteti a tevékenységét, Proscriptor számít az egyetlen biztos tagnak. Tavaly egy ritkaságokat tartalmazó válogatás jelent meg tõlük Mythological Occult Metal: 1991-2001 címmel. Bár lassan kibírhatatlan lesz a zenei túltermelés, a szánalmas újjáalakulások korában egy újra mûködõképes Absu csak javítana az arányokon.�
|