Tyrant Lord76

Egy kis "házi". Zenekarom egyik dala a 2010-es CD-nkről.

\,,,/

A METÁLT. (Thrash 100%, Thrash-Black keverék 100%, Crust 98%, Black 95%, Death 94,9%, Grind 90%, Speed 85%, '80-as évek Heavy 70%, a második hullám már annyira nem jött be).

Dobolni. Gitározni (ez még annyira nem megy, 31 évesen elkezdeni autodidakta módon... Eléggé döcögős). Koncertezni és minden ami ezzel jár, pl. bulizni a haver zenekarok tagjaival, bebaszni mint állat és presze a színpadon tarolni. Ez eszméletlenül nagy lelki töltést tud adni.

Írni. Mindent. Dalszöveget, levelet, zenekari blogot, hamarosan könyveket is. Olvasni. Nem mindent. Ha sikerül az együttgondolkodás a szerzővel és átlépek egy másik világba, akkor élvezem igazán.

Az analóg hangrögzítési technikát. Imádom azt, hogy a VALÓDI hangját hallom viszont a gitárnak, ami a próbákon és koncerteken kijön az erőlködőből. A hangerődinamikai váltások is csak analógban vannak jelen. Az erősebb pengetés hangosabb, az erősebb dobütés is kiemelkedik. A modern digitális szar kompresszálja a jelet, számsorokként értelmezi a hangot, döglött lesz tőle a felvétel. Imádom a bakelit lemezeket, de csak az analóg hangrögzítéssel felvett albumokat. Annak semmi értelme, hogy számítógépes digi pulton felnyomják a számokat, aztán a döglött, szintetikus hangzású anyagot ráesztergálják egy korongra. Fordítva egy fokkal jobb: analóg felvétel cédén.

Imádom az elsöprő hangerőt. A szélvészgyors tempókat. A torzított gitárhangot. A torzított basszusgitárhangot. Bármilyen dobdöngést. A dühkitöréses ordításokat. A velőtrázó sikolyokat. A gyűlölettől átitatott károgást. A vérben bugyogó hörgéseket.

A barátokat. Barátokkal lenni. A sört. Zabálni. Dohányozni. Szivarozni. A görög mentalitást. Görögországot. Búvárkodni, bár már évek óta nem csináltam. Jetskizni. Az ex-hippie szüleimet. A kutyámat. A "killijeimet" - (Killfish, Aphyiosemion és Fundulopanchax nemzetségbe tartozó fogaspontyok). Az autóverseny szimulátorokat. Az agyvelőkiloccsantó FPS játékokat. A tetriszeket. A commodore 64-et. A labrüsszöket. Egyéb bárdokat. A Barbár világokat. A világűrt. A kalandokat. A harcot. Minden formáját. A "brutal artot", úgymint ördögök, szörnyek, csontvázak, harcosok rajzolva és festve - demo és lemezborítókon, flyereken és magukban is. Volt egy korszakom, amikor albumborítókat kinagyíttattam fénymásoló szalonban, aztán ment a falra poszterként. Még néhány olyan kölcsönkért lemezzel is megcsináltam, amin a zene szar volt, csak a műalkotás ütött nagyot. Imádom a világvége hangulatú fényképeket.

Például hányni... ;)

Sorban állni. Hivatali ügyeket intézni, sorszámot húzni, a biztonsági őrök tekintetét elviselni. Órákig várni. Unatkozni. A teszkót.

Az ítélkező embereket. A sekélyes gondolkodást. Azt, hogy már mindenhol és állandóan megy a tévé.

A nagyvárosokat, parkolóhelyeikkel, parkolóóráikkal, tömegközlekedésükkel, a tömeggel, a gyorsmérgezdéikkel, a plázáikkal, a plázacicáikkal, a hangszigeteletlen lakásaikkal, a bűnözőikkel, a technoparádéikkal, a buzifelvonulásaikkal.

A technót, a rappet, Lakodalmas Lajost, a kontrázó-kannázó etno-színesfém bugarockot, a popot, az emot, a táncdalt, a musicaleket, az operát, az operettet, a népdalt. Meg ami még nem jut eszembe.

Kemény zenéből a Kornt, a Slipknotot, a NU moslékot, a Hardcoret, a nyálas, Powernek nevezett, de keménypop érzetet keltő "metálokat".

A digitális hangrögzítési technikát. A dobtriggereket. A dobgépeket.

A következő szavakat: Trendy; party; celeb; sztár; pink; top; ; menő; jóisten.

A Rolling Rockot. A dohányozni tilos táblát.

Lewis Hamiltont, Kúrcsány Fegyencet és Torgyán Viktort együtt és külön-külön, Ratzingert a ratyi háremével és a pedofil csicskásaival együtt. A bigott és rámenős fröcsögőket (akik nem hisznek hanem tudnak). A narkósokat. A világmegváltókat. Az összes civil szervezet fontoskodó aktivistáját. A sok kis dilettáns fütyi koncertszervezőt.

A felhőkarcoló magasságú homlokomat. A hajhullást (a cink és szeléniumhiányt).

A Született feleségeket, a Barbárok köztöt és társaikat. A zenei TV csatornákat. A kereskedelmi tévécsatornákat. Az agyalágyult reklámokat. A kék menstruációt. A hüvelygombától kapott székrekedést. Az akciós prospektusokat a postaládámban. Az akciós prospektusokat a szemetes kukámban.

Csak a tűzvonalban érzem jól magam. Állandóan győzni akarok.Élvezem a harcot és a kitűzött célok eléréséért folytatott küzdelmet, a végén pedig érezni a testemben szétáradó örömöt.

.

Szinte megállás nélkül zenét hallgatnék és játszanék. Rendesen idegbe is vonszolom ezzel a környezetemet. Ha nem jön össze a napi zeneadag, akkor meg én borulok ki/be.

.

Rengetegszer szoktam az éjszakai égboltot bámulni, a csillagok közé vágyom. Oda, ahonnan 5-6000 éve a különböző istenek érkeztek fényes égi szekereiken, tűzokádó sárkányaikon. Amik véletlenül pont úgy perzselték fel a földet, mint egy űrhajó...

Be akarok lépni a hipertérbe, kipróbálni a térugrást és a 600.000.000milliárd csillagrendszert végigbámulni. Jól le akarom járatni az embert, mert egy műanyag, szemét faj. Teljesen természet és életidegen. Nem azt harácsolja össze, amire szüksége van, hanem amit csak tud. Gyáva, hazug, önző. Aki kivétel, az meg nyilván bolond, dehülye, olyanizé, stb.

.

Hat éves koromban ismerkedtem meg a metállal. Ez 1982-ben volt. A Fater egy nyugis vasárnapon a bakelitlemezeket rendezgette. Bevont engem is, hogy legyen közös a program. Én adogattam neki a polcról a korongokat egyesével. Aztán egy nagyon ronda borítón fennakadtam, négy csúnya, hosszúhajú bácsi volt rajta: BLACK SABBATH-Heaven And Hell. Mondtam az öregnek, hogy rakja föl. Eleinte vonakodott, mondván az úgysem fog tetszeni nekem. De győzött a nyafi, és ekkor zúgtam bele teljesen az örök szerelmembe: a Metálba. Hosszú évekig Sabbathos voltam, bár volt otthon választék (pl. Dipó, Ceppó). Aztán a karácsonyok alkalmával, medzsók és mesekönyvek mellé Iron Maiden meg Scorpions lemezeket kaptam! :)))

1988-ban ismertem meg a Thrasht. Feró tolt a Garázs c. rádióműsorban egy Possessed dalt. Elsőre félelmetes volt az énekhang, de mivel minden Garázst fölvettem kazira, így többször is meghallgattam. 21 éve rákattantam a Thrashre és azóta is ez a vezető stílus nálam.

.

A fontosabb cuccaimnak nevet adok. 32-ik szülinapomra megleptem magamat egy új dobszerkóval, őt Árésznék hívom. Először a Seth nevet kapta a fordítottkeresztségben, de olyan sokan kérdeztek vissza: "Szék???", hogy muszáj volt a bébit átneveznem.

Az előző dobomat félig-meddig magam készítettem. 16 évesen, nyári szórólapozásból szerzett pénzből, szarért-hugyért megvettem Dubán dobtesteket. Precízen kifúrkáltam a babák helyét (így hívják hivatalosan a dob oldalán lévő csavaraljzat házakat), majd beborítottam ocsmány dekormatricával - egy félét lehetett kapni. Úgy nézett ki, mint egy konyhabútor :))) Őt Böszmének hívtam. Fletónak ehhez semmi köze, lángoló elméjű szellemi vezérünk amúgy is rosszul használta a szót. Az én Böszmém '93-ban kapta a nevét, a hatalmas mérete okán. Két külön lábdob, négy felső és két álló tam, (10x10,13x13,14x14, stb.) Oltári nagy dög volt, és egészen jól szólt. A középkategóriás hangzást lazán hozta. Aztán az idő vasfoga szépen megzabálta a "picikémet". Szétváltak a dobtestek rétegei, vetemedtek, púposodtak. Végül már csak 1 db tamom meg 1 lábdob maradt belőle. Ekkor kellett nagyon fájó szívvel megválni az öreg társamtól. Nyugodjál zajban tesó!

.

Ha már lúd, legyen kövér! Most juharfa testű dobott vettem!!! (A kollégák értik, miről van nagyba szó, más meg úgysem olvassa). Nagyon állat hangja van! Imádom őt.

.

66 kedves melódia... ;)