| 1. nap
Ma reggel találkoztam az utcán egy emberrel. Igazán sietős dolga volt, mert fel se pillantott az utca járdájáról. Meredten figyelte, szeme se rebbent, se nem pislogott. Hevenyészett, kék ing, szakadt, vajszínű vászonnadrág és egy évek óta fel nem vett, csíkos zakó. Igazán nem illett össze semmi ezen az emberen. Valahogy a tartása se illett hozzá. Magas. Nállam sokkal magasabb ember, és erősebbnek is látszott, viszont így, lehorgasztott fejjel, mereven sétálva. Nem is sétált, inkább sietős kutyagolásnak venném, DE akkor is volt valami ebben a járásban, mely azt mondta nekem, figyelnem kell. Utánna kell mennem. Így hát utánnamentem, bele a sötétbe, az útálatos sikátor felé, mely semmi jóval nem kecsegtet.
...Rorshak vagyok. Egy ember a sok közül, és mégis más. Soha nem külömböztem az emberektől. Sőt, réges rég, még vonzóbb is voltam egyes embereknél, így hát a lányok is szerettek, szóval gondom sem volt sok. Szüleim jól neveltek, szerettek, de ma már nem ezt mondanám. Mindketten meghaltak 17 éves koromban. Lakástűz. De mint kiderült, betörtek hozzánk. Elvittek mindent, és felgyújtották a házat, benne a szüleim halott porhüvelyével.
Aznap este telihold volt. Egy lánnyal, Sarah Brennel volt találkám az este és ezért kiszöktem a szobám ablakán. Egy kemény fejreesés után végül kiszabadultam és futottam a közeli parkba, mivel ott találkoztunk volna. De nem jött el. 2 órát vártam rá, mikor fényt láttam a házunk irányából. Soha nem rettegtem annyira mint akkor. Ledobva az ajándék bon-bont, szaladtam, mintha a pokol elől futottam volna. Két sarok múlva jobbra, aztán mégegy balra és olyan látvány tárult a szemem elé, melyet nem felejtek el amíg csak élek.
...Gyönyörű házunk volt. Igaz, megszokott amerikai stílusú, két emeletes, tornáccal, meg 2 garázzsal.Az utcánkban lévő házak is mind így néztek ki. Sőt, még tovább is, de nekem így is gyönyörű volt. Édesanyám imádta gondozni a kertet és meg is volt a foganatja. Senki másnak nem volt olyan szép virágoskertje, mint nekünk. Édesapám jómodú ember volt. Szerette a régi kocsikat és meg is volt a saját kedvence. A hátsó udvar közepén, ott parkolt a 69' Buick Judge. Felújítva, ragyogott még az éjszaka is. Gyönyörű kocsi volt, de az ízlésem eltért apámétől. Én jobban szerettem a 67' Chevrolet Impalát. Hidd el, az is szép volt. Volt egy testvérem. Igazából nem is vérrokon, mert szüleim örökbefogadták, de én akkor is testvéremként szerettem. 12 évesen elütötte egy kamion. Az én hibámból. Nem figyeltem rá eléggé, és kiszaladt elé. Nem tudom mit gondolt, de emlékszem az arcára, mikor a kezeim közt halt meg. Nyugodt volt. Túlságosan is nyugodt. Az orvosok azt mondták, nem érzett semmit, mert eltört a nyakcsigolyája. Ez volt az utolsó dolog amit elhittem nekik...
Aznap este csak áltam és néztem ahogy leég a házunk, és nem tettem semmit. Aztán egyszer, mint egy égi szikra, kivágódtam a merevségemből, és futottam be a házba. A tető már vígan lobogott, de nem érdekelt, csak futottam, futottam a biztos halál felé. Lassan már a környező fákra is átragadt a tűz, veszélyeztetve a többi házat, de hát mit tehettem volna? Majd a tűzoltók elintézik. Végre elérek a tornácig. Nagy robajjal szakad be alattam, és hirtelen a pincében találom magam. Egy tágas, rendetlen helység, melyet semmire sem használtunk, csak szemétmegörzönek. Gyerekkori játékok, könyvek, bútorok és jó sok lom. Édesanyám szerette gyüjtögetni őket és végül mégis a tűz martaléka lessz. Átvágok a könyvkupacok mellett, és épp ugrani akarok, mert máshogy nem lehet megkerülni a díványt, mikor kicsapódik az ajtó, és egy hatalmas tűzoszlop csapódik a képembe, perzselve az egész testemet. Iszonyú kínok. Éreztem, hogy a láng alábbhagy, de a fejbőröm olyanyira égett, hogy el nem lehet képzelni. Rugdolóztam, vergődtem, szemétről szemétre, de a fájdalom nem akart elmúlni. A szememet nem mertem kinyitni, mert féltem, hogy a tűz elvette a látásomat is. De végül enyhült a fájdalom. Kinyitom a szemem, látok. De mikor meglátom magamat a tükörben nem hiszek a szememnek. A hajam, ami nem rég a hátamat verdeste eltünt, gyenge szakállam, melyet direkt divatként viszeltem egy merő sebbé égett, mint a fejem bőre. A ruha mejet direkt Sarah kedvéért vettem fel. merő szakadás és égett cafat lett. Egy emberi roncs lettem. De legalább a szüleimet megmentem. Elindultam. Minden felvett oxigén égette a tüdőmet. Mire átértem a pinceajtón, nem láttam mást csak füstöt, és hamut. Minden égett. Nem tudom, hogy gondoltam, de váltig állítottam volna hogy anyuék élnek, és bent várnak rám a hálóban. Nem így volt. Feküdtek az ágyban. Már égette a lábukat a tűz, de meg se moccantak, meg se szólaltak. Akkor láttam, hogy mindketten halottak. Fejbe lőtték öket. Csak áltam és bámultam őket. Lenézek a földre, apa puskája. Szóval a saját fegyverével őlték meg őt. Szép halál, mondhatom. Nem tudom meddig áltam ott, magányosan a tűz közepén, de egyszer csak éreztem egy kart körülöttem, aki ráncigált és én nem tudom miért, de ellenkeztem. A testem vissza akart menni, de én már menekültem el a világból. Messze, ahol nem talál meg senki.
Kevés emlékem van az ezután átélt napokról. Főleg csak képek törnek elő. Egy fehér fal, rácsos ajtók, minden fehér. Én magam is. Aztán valahogy kitörök. Hirtelen mindent látok, mindent hallok, érzek, érintek. Elmondják, hogy egy pszihiátriai intézetben vagyok, messze, a volt othonomtól. Elmondják mi történt velem, mióta elhoztak a kórházból. Végig, csak ültem és bámultam a falat. Nem ettem, nem ittam, nem gondolkodtam. 3 évig "éltem" így, míg eljött ez a nap és felket az agyam. - Mondták a nővérek-. Végig egy szót mondogattam. 3 éven keresztül, hol halkan, hol kiabálva, de mindig ugyan azt. Csak azt. Rorshak. Rorshak. Rorshak.
Még egy évet töltöttem itt, míg az orvosok felmérték az állapotomat és kimondták, hogy visszatérhetek az életbe. Örültem, mert már egy kicsit idegesítő volt végig ugyanazt a falat bámulni. Bár volt egy szép kép egy házról. Nagy tornáccal, szép virágoskertel, és nagy garázzsal...
Így született Rorshak. Az én új nevem, új arcom, új életem.
Sötét a sikátor. Egy lámpa sincs, mely egy kis fénnyel is ségítené a haladásomat. Reggel van, de oly sötét, mint az éjszaka. Nem látom az emberemet. Nem látom az utamat sem. A fenti lakások, mind némák. Kísértetiesen némák. Valami zajt hallok. Felülről jön. Tűzlépcső. De mit keres fent a tűzlépcsőn? Nem érdekel, utánnamászok. Beszélgetés zajai szűrődnek ki. Érzelmekkel teli, túlnyűtt. Minden szót hallok, de most nem jut el a tudatomig. Egy szó mégis. Sarah Brenn. Lejjebbmászok, hogy láthassam a bent zajló eseményeket és mikor leérek, felemelem fejemet, és hirtelen pisztolylövést hallok. Sarah a földön, egy fickó pedig felette áll, és lövésre tartja a pisztolyt. Nem látok, nem hallok, csak ugrom. Berepülök az ablakon, egyenesen az asztalnak csapódom, de nem érdekel, felpattanok és mint a villáv, vetem magamat a férfira. Ő kitér, de mikor mellém ér, kidugom a lábam, és felbotlik benne. Felette vagyok. Ütöm, vágom, mindennel ami a kezem ügyébe kerül. Egyszer csak valami hideget érzek. Megnézem mi az. A pisztoly, mely megölte Sarah-t. Felállok és a férfira fogom a fegyvert. Ő kérlel, hogy ne. Azt hiszi zsaru vagyok. Csak mondja, hogy beteg, meg hogy vigyem be a kapitányságra, de nem figyelek rá. Szép lassan meghúzom a ravaszt. ' miliméternyit nyomok rajta. Még éppen nem sül el. A férfi riadtan néz. Nem tudja elhinni, mit akarok. Aztán meglátja a kakas mozgását. Szeme felmered, pupillája kitágul, és csak néz, hitetelenkedve. Meghúzom a ravaszt. A pisztoly elsül. Épp a két szeme közt találtam el. Ha nem ember lett volna, még büszke lennék magamra. Aztán megnézem az arcát. Olyan nyugodt. Nincs rajta egy jel sem, ami azt mutatná, hogy most lőtték fejbe. Épp mint az öcsém. Rorshak újjabb embernek okozta a halálát. Ha akkor, 4 évvel ezelőtt, nem megy el, most Sarah-nak se kellett volna meghalnia. De lelőtték. Isten tudja ki. És ez mind az ő hibája.
Ballagok az utcán, lehajtott fejjel. A nap épp most ragyogott fel, fényárba vonva az egész utcát. Gyönyörű is lehetett volna, de nem nekem. Csak ballagok a kihalt utcán. A normális ember most felkel, megcsókolja feleségét, fürdik egyet és indul munkába. Én nem. Nincs feleségem, nincs családom, nincs munkám. Életem sincs.
Hirtelen felbukkan az ember, akit követtem. Sietősen szedi a lépteit. Épphogy nem kell futnom, hogy még szemmel tartsam. Végig követem az 45.en mikor hirtelen megáll. Körbenéz, nem látja e valaki. Persze, a hátamögé nem néz. Mit is várunk el egy embertől, aki ilyen halálravált arcal néz a semmibe. Aztán egyszer csak eltűnik. Odasétálok, ahol pár pillanattal ezelőttig volt. Semmi. Benézek a közeli sikátorokba. Semmi. Visszamegyek a helyére, és egy ötlretem támad. Lenézek. Egy csatorna van épp a lábom alatt. -De az nem lehet, hogy olyan gyorsan lejutott.- De nem érdekel. Utánnamegyek. Még én is, alig tudom megmozdítani a fedelet, pedig erősnek mondhatom magam, de végül sikerül és lejutok. Csendben lopakodok. A lépteimet se hallom, de másét sem. Lehet, hogy mégse erre jött? Ez az egy út volt már csak. Halkan lopakodok. Egyszer csak hangokat hallok fentről. De hát hogy lehet? Beszédhangok? Nem tudom. Üvöltések, kutyaugatás, morgás, aztán egy puskalövés. Megdermedek. Felidéztem Sarah arcát, és a látványt mellyet soha életemben nem gondoltam volna. Elűzöm a képeket. Látok egy létrát és egy lyukat a csatorna tetején. Ráteszem egyik lábomat a létrára. A kutyák tovább ugatnak de a beszédnek már vége. egy lépéssel fentebb megyek, mikor egy sikítást hallok. Csak egy pillanatra, de ez elég volt ahoz, hogy mint egy tébolyult, iramodjak fel a létrán, és próbáljak minden erőmmel segíteni. A fedelet levették és egy lakásra nyílt a csatorna. Mindenhol mocsok, szemét, és vér. A falakat penész borítja. Csoda, hogy nem érzi senki. Á, igen. Most láttam hogy mindenhonnan Kis, autósillatosítók lógnak alá. Mióta mehet ez? Belegondolni se tudok. Átmegyek a szemben nyílló szobába. Mint látom, egy konyha, de ezt is csak a gáztűzhelyről tudom felismerni, bár az is eléggé tele van szeméttel, hogy ne lehessen használni. Itt is tele van a plafon illatosítókkal. A falat egy sokszázszor lelakott, letépett, összekent tapéta borította, melyet fogadni mernék, hogy a II. világháború idején gyártottak. Éppen visszafele tartok, mikor meglátok egy pinceajtót. Zárva. Halgatózok, van e bent valaki. Egy érdekes monoton, nyögdécselésnek vélt hangot hallok. Nem tudok mit tenni. Betöröm az ajtót. Hatalmas reccsenéssel kitörik, és tompa döbbenéssel elterül. Átlépek a mardványain, és lopakodok lefelé. Úgy néz ki nem vették észre, mert még mindig hallom a nyögéseket, egyre erősebben. Egy szűk folyósón vagyok. Hallgatózom. A nyögések mellé, néha néha sikolyok is vegyülnek, de olyankor egy nagy csattanás, és vége ennek. Végigmegyek a folyósón. Hirtelen balra egy ajtó van, tárva nyitva, és benne egy elfüggönyözött ágy. Azt az embert látom. Megmég valakit, de nem tudom megkülömböztetni az ágytól. Közelebblépek. A férfi mámorban úszik. Még mindig nem vett észre, viszont már látom mi ez! A férfi alatt egy kislány van. Nem lehet több 12-13 évesnél és zokogva, sírva nyögdécsel, minden egyes lökésre. Az ágy egy része, tiszta vér már, de a férfit nem érdekli, csak nyög egyet, aztán lök. Nyög és lök. A lány hirtelen rám néz. Szeme kitágul. Gondolom, látja rajtam az útálat és a megrökönyödés jeleit. Aztán hirtelen üvölteni kezd. Két kézzel ütlegeli a férfit, de az rá se hederint. Hirtelen újra Sarah-t látom magam előtt és újból elkap az a mérhetetlen düh, mely pár órával ezelőtt elkapott. A közelben, egy asztalon, van egy villáskulcs. Felveszem. Elhúzom a függönytvés olyan erősen csapom felybe a férfit, hogy a karom is belezsibbad. Nem töröm be a fejét, de éppen eléggé elkábítottam, hogy kihúzhassam a kislányból, és lelökjem az ágyról. Hozzákötözöm az ágy lábához a kezeit. Mikor biztos voltam benne, hogy nem szökik meg, odafordultam a lányhoz. Félt. Nagoyn félt, még tőllem is. Pedig én voltam a megmentője. Kérdeztem a nevét, de nem válaszolt. Mondtam, hogy Rorshak vagyok. Erre mosolygott egy kicsit, melyet csak azért nevezek mosolynak, mert a nagy rémület közepette megrebbent a szája egy kicsit oldalra. Ilyen dolgok után lehet annak nevezni. Találtam néhány félig szétszaggatott ruhát az ágy mellé dobva. Kérdeztem, övé? Erre bólintott és odaadtam neki azokat. Segítettem neki felöltözni, igaz még igy is félig meztelen volt. Kértem, várjon meg és jelezzen, ha felkelt a férfi. -Ne félj. Már nem lessz semmi baj.- mondtam neki. Felderítem a szobát. Inkább nevezném műhelynek, ha nem lenne ott az ágy. Találtam egy kamerát. Valami új típus lehet, mert nem láttam még ilyet. Megnyomom a visszajátszást. Várok. A kazetta kattan és megnyomom a lejátszást. Egy kislányt látok. Másikat. Kikötözve az ágyon. aztán belép a képbe a férfi és kattintom is ki. Nem akarom látni. Továbbtekerem. Egy másik lány. Már menet közben látom őket. Enyi elég volt.
A kazettát kiveszem. Becsúsztatom a zsebembe. Oldalra nézek, és egy hatalmas csőfogót látok. Elmegy az eszem. Megfogom, beállítom a legerősebb szorításra, és lassan sétállok a férfi felé. A lány meglát, és még jobban megrémül. Már sikítani sem mer. Mondom neki: -Nyugodj meg. Nem téged akarlak bántani.- odalépek a férfi mellé. A pénisze még mindig merev. Már kezd ébredezni. Megvárom míg eléggé felocsúddik, és megkérem a lányt, forduljon el, és fogja be a fülét. Nem teszi. Ráordibálok. Sajnálom, de nem akarom, hogy lássa, mit akarok tenni. Megfogom a fogót, és becsípem a férfi farkát a csőrébe. Megszorítom, és beakasztom. A férfi sikolt. Igaz, a gyűlölettől csak elmosódott hangokat hallok. Rálépek a hasára és olyan erővel kezdem húzni a fogót, amivel csak tudom. Végül kiszakad a farka a helyéből és nem marad más helyette, mint egy üres lyuk. Bevallom, élveztem. De mikor felnézek, látom, hogy a kislány látta mindezt. Sajnáltam szegényt. Végül megadtam a kegyelemdöfést a férfinak. Fejbecsaptam és vége, de legalább nem fog többé ilyet tenni. Ráadtam a kabátomat a kislányra és kértem, hogy jöjjön velem a rendőrségre. Bólintott. Nem volt messze, de mikor beértünk, minden szem rám szegeződött. Rájöttem, hogy nem vagyok éppen szép látvány, mert tiszta vér voltam és szegény lány tényleg nem nézett ki valami jól. Elémsietett a főnyomozó és kérdezte mi történt. Elmondtam neki mindent, kivéve, ami reggel történt Sarah-val. Mondta mosdjak meg és váltig állította, hogy ilyen rendes ember kevés van a világon. Odaadtam neki a kazettát. Szörnyülködve nézett bele, míg ki nem kapcsolta egy tiszt. A főnyomozó rendes ember volt. Mondta, hogy szeretné, ha csatlakoznák hozzájuk, mint civil segítő. Igent mondtam. Ekkor kezdődtek el életem igazán rémes percei.
2. nap
Éjfél után szabadultam el a sittről. Tököm kivolt már minden visító utcai-harcossal,bömbölő kurvákkal és magukba temetkezett kisstílű bűnözők garmadájával. Hogy lehet egyáltalán itt dolgozni? Soha nem értettem, de igazából nem is akarom. Ez a felkérés tényleg úgy jött mint egy fejberúgás, de mit mondhattam volna? Ha erőszakoskodok velük, akár be is dughatnak egy cellába, szándékos emberölésért. A kazetta birtoklásáért akár azt is mondhatják, hogy bűntárs voltam. Így lettem rendőr. Kiképzés és semmilyen okirat nélkül.
Hazaindulok. Az utcán bandák garázdálkodnak, még itt, a rendörség előtt is. Itt, még egy kis koccanás miadt is lelövik a másikat. Nemhogy szándékból.
Kutyatetem egy sikátorban. Feltépett gyomrán, keréknyomok.
Ismerem e városnak egyik arcát. A valódit. Az utcák, mint megannyi csatorna, vérrel vannak tele és ha egyszer kiönt a szenny, minden féreg megfullad. A sok szex és gyilkosság mocska derékig ér majd. Akkor a sok szajha és politikus felnéz az égre; -Ments meg minket!- Én pedig azt sutogom; -nem. Most az egész világ a szakadék szélén áll és bámul le a vérvörös pokolba. A sok liberális, meg értelmiségi, meg simabeszédű alak, mind siránkozik és üvölt,míg egyszer csak, már nem lesz mit mondani. Alattam a rettentő város. Sikoltozik, akár retardált gyerekek a vágóhídon. Az alkony, bujálkodás és rossz lelkiismeret bűzével van tele. Ez a fertő, mely belepte a várost, nem érdemel mást, csak halált. Nap mint nap hallani gyerekolesztálásokról és család gyilkosságokról és mégis, senki nem mozdítja még a kisujját se, hogy megakadályozza. Ez a város, mely minden emberi építmények legszemetebb, vérfürdővel teli szennyese, nem érdemel semmi jót. És én mégis segíteni akarok. Vesztett ügy, de legalább belehalok.
Egy bérházban lakok. Nem nagyon telik jobbra, főleg, mert a diliházból szabadultakat nem támogatja annyira a kormány. Kapunk egy házbérletet, némi pénzt havonta és ennyi. Munkát ki adna egy hülyének? Még akkor is, ha kiengedték... Mondhatnám, hogy ilyen téren szerencsés vagyok, de nem akarom elrontani senki kedvét.
Reggel újra elmegyek a sarki házhoz. Az ajtó leszalagozva, egy közeli csatornába pedig állandó megfigyelőket tesznek. Nyugaodtan szolhatnék nekik, hogy be kell menjek, mert ismernek tegnapról, én viszont, szokásossan a nehezebb utat választom és belopódzom.
Naggyából semmi nem változott. Még mindig az első ajtó a konyha, szóval bemegyek. Az autóillatosítók még mindig vígan lógnak, igaz elveszítették illatukat. Tegnap nem néztem át mindent. Jópár fiók, a maga zöldes-barna penészével együtt érintetlen maradt számomra. Bár másnak is. Elkezdem elölről. Jobbról, a fal mellett kezdődik a konyhapult, alatta egy sor fiók, és az alatt szekrény. Kinyitom az elsőt... Semmi. Az egész olyan üres, mintha senki se használta volna. Alatta a szekrényben volt 2 lábos, semmi több. Második oszlop. Ki akarnám húzni a fiókot, de valami beakadt és csak pár centiig tudom. Így is látom, hogy tele van tömve késekkel. Alatta, az ajtók mögött egy hatalmas, fertelmesen koszos üst. A szagából ítélve zsír, de nem tudtam még biztosan. A harmadik és negyedik oszlop mosogató rész, de itt se volt semmi. Az ötödik fiók viszont felkeltette az érdeklődésemet. Tele volt rengeteg kacattal. Drótkötegtől kezdve patronokig, viszont csak egy dolog keltette fel az érdeklődésemet. Egy összegyűrt télisapka, melyet valami tintásüveg köré csavartak. Kibontom, és egy arcot látok rajta. Egy ismerős arcot. Az én arcomat. Vagyis, igazából csak annak árnyékát. Aztán változik a kép. Sarah, anyám, apám arcának árnyékát, aztán annak az embernek aki megölte Sarah-t, végül azét, akit megöltem. És újra, elölről. Félek tölle. Nem tudom, miért, de egyenesen rettegek. Aztán hirtelen, mintha egy kezelhetetlen erő volna, a kezem széthúzza a sapkát és akármennyire is tiltakozok ellene, a fejemre húzza. A szélét leengedi, és annyira lefeszíti, hogy az árnyak, pont az arcomat takarják. És ekkor, mint egy őrült, elkezdtem futni. Ki a világból, meg se álni. Csak futni. Kifutok Manhattanből, egész New Yorkot ott hagyom. Már a külváros szélén vagyok, de még mindig futok, mint egy bolond. Nem pihenek. Csak futok, megállás nélkül, egyenesen a nagy semmibe.
Az elkövetkező napok teljesen szétcsúsztak. Ködös képek, álmok, érzések. Például egy kocsira is emlékszem, mely majdnem áthajtott rajtam, de ez is csak homályos emlék. Nem tudom, végül, hogy tértem magamhoz, de az utat, hol feküdtem, száz közül is megismerném.
A ház, ahol a gyerekkeromat éltem, semmit sem változott. A fehér léckerítés, még mindig érintetlenül ált. A tornác pedig oly tiszta, hogy egy foltot se lehetne látni rajta. Édesanyám a kertben dolgozgat. Apám a kocsiját fényesítgeti, mikor hirtelen felbukkanok a testvéremmel a nyomomban, hogy kipróbáljuk azt a gyönyörű autót... Ez hogy lehet? Hisz már nem vagyok gyerek... Hirtelen elhomályosodik a kép, és meglátom ugyanazt a házat. Félig leégve, oldalsó fala kidőlve, mint egy hatalmas seb, egy alvadt vérben fekvő halott derekán. Közelebb megyek. a szemem megakad azon a lyukon, mely a tornác közepén mered a semmibe és feltör a sok emlék, mely megbabonáz és újra belesodor az édes tudatlanság mezejére. |
4.5000
