Várakozással – s benne néhány csepp félelemmel – tekintettem az Asia-val való első élő találkozásra. A félelem teljességgel alaptalannak bizonyult, a várakozás pedig önfeledt örömbe torkollott. A kezdés előtt néhány perccel toppantam be a terembe. Precíz pontossággal érkeztek a színpadra a nagy öregek is, s már ekkor megéreztem, hogy itt nem lesz gond a lendülettel. Bele is csaptak a sűrejébe, s a kezdő dal (I Believe) - bár a szintihangzás azonnal megidézte a ’80-as évek zenei hangulatát - a 2010-es Omega c. album egyik jól sikerült darabja volt, biza. A közönség soraiban érzékelhető meglehetős nyugalom jelezte, hogy még nem oly sokan ismerik ezen lemez nótáit, de sebaj, okulás céljából is érkeztek jónéhányan. A sok múltbeli viszontagság ellenére érezhető, hogy a fiatalos lelkesedésből mit sem vesztett a banda, még mindig hisznek, képesek meríteni és adni az életenegiájukból.
A következő balladával máris belekezdtünk az időutazásba, az elsőalbumos Only Time Will Tell ragad magával. Bár a téma nem a legmosolyogtatóbb, mégis sodor magával, s megkapjuk az aznapi első fogást a régi Asia szellemiségéből. Aztán a Holy War vezet bennünket fülönfogva történelmi korokon át, boncolgatva a „szent háború” megkérdőjelezhető értelmét, s az e célból áldozott életek hiábavalóságát.
A Trough My Veins az erősen Omega-indítású első blokk újabb darabja. Ebben a lassan áradó tételben (is) megcsodálhatjuk Howe gondosan elhelyezett dallamcsipkéit, és Geoff Downes is erősen munkálkodik a díszítéssel a maga hangszerén. A nóta a maga látszólagos egyszerűségében is kidolgozott, tökéletesen épül fel. Downes egyébként a tőle megszokott módon „szinti-erdőben” dolgozott, s arra is volt gondja, hogy a virtuóz ujj-játék közben a közönség felé is nyisson, rendszeresen felénk lendítve karját egy-egy futamot követően, fenntartva a szemkontaktust is.
Bár óriási mozgolódás nem folyt a pódiumon, mégsem érződött semmiféle aludttej-szag egy másodpercig sem. Mindannyian újra megdolgoztak most az elismerésért, a már évtizedekkel ezelőtt stabilan lerakott sikertéglák ellenére is.
Steve Howe gitárszólója tarkította az előadást az első szakaszt lezárva, valóságos virtuóz csemegét kínálva a fogékony audencia elé ez a csupán testében ráncosodó klasszis, kit annyira becsülök minden ízében eredeti előadásmódjáért. A hangszer iránti alázatosságot éreztem nála mindvégig, ahogy türelemmel, szeretettel, finoman bánva - a jelen esetben akusztikusra cserélt – gitárjából kicsalta a füleket borzongató melódiákat. Ezekben a szívet-lelket megmozgató dallamokban is megvillant viszont a ritmus zseniális játékossága, egymagában, mindenféle kíséret nélkül töltötte be színültig a teret, egyben tálalva mindazt, amit egy komplett zenekar nyújthatna. Ezen pillanatokban Steve Howe önmagában nyilvánult meg előttünk a maga kreatív szellemével. A szólóprodukció mindvégig az improvizáció benyomását keltette, még ha bizonyára voltak is előre átgondolt elemei a témának. A koncert során szinte végig lestem őt, mikor veszi fel a kapcsolatot a közönséggel legalább egy arcrezdülés erejéig, de többnyire a gitárra koncentrálva, vagy a közönség felett húzódó távolba révedve adta át magát a Zenélésnek (egy alkalommal mutatott rá valakire a közönség soraiban, meredő szemmel, ami jól megmulattatott).
Mindezt követően nagy örömömre – és még sokakéra a tömegben – felcsendült a Don’t Cry,a szupercsapat történetének második, és egyben utolsó top 10-es slágere. John Wetton orgánuma többek közt ebben a dalban nyilvánult meg legteljesebb szépségében. Egyben a terjedelmét sem mulasztom el méltatni, mert az is rendjére lenyűgözött ( már korábban is bizonyított a King Crimson, valamint a Uriah Heep (basszusgitár) tagjaként) Kész szerencse – hogy némi magánéleti információt is iderángassak hajánál fogva – hogy ez a kitűnő előadó sikeresen ki tudott lábalni az alkohol fogságából, mely 1983-ban az eredeti Asia-formáció töréséhez vezetett egyik fő nyomós okként. Sokat veszített volna a nagyérdemű, ha nem tudott volna felülkerekedni ezen a problémán, és újrakezdeni mindent.
Az Alpha-slágerek sora a Smile Has Left Your Eyes c. slágerrel folytatódott. A jobboldalt elhelyezett kivetítőn megelevenedtek az egykori videoklip kockái – s akinek erre is volt ereje-ideje figyelni, egy „jelenet a jelenetben” szemtanúja lehetett, hiszen már a kivetített klipben is egy kivetítőn zajlik a történet egy része a muzsikáló csapat mellett baloldalt, akárcsak ott és akkor az A38-on. Talán nem változott semmi, és még az idő sem járt el felettünk? Mindenesetre ha illúzió is, tökéletesre sikeredett. Újabb lírai dallammal megfejelve az előzőt, felizzás-közeli állapotba hergelték a hallgatóságot, és körülöttem (ha többnyire hamiskásan is) egyre bátrabban énekelték Wetton-nal együtt a refréneket. Ez volt az Open Your Eyes. A szám végére bevadultak a zenészek, húzott, ragadott magával a szinte kifulladásig feltornázott tempó és a vészesen gyorsuló futamok. Mindegyiküknek alkalma támadt bemutatni nem csupán tehetségét, hanem bámulatos fizikai teljesítményét is. Ki kell emelnem Carl Palmer dobos mindent elsöprő energiáját, egyszerűen elkápráztatott, hogy a 61 éves sztár ekkorra lelkesedéssel és erőbedobással képes koptatni a bőröket. Közben egy pillanatig sem lehetett érezni „izzadtságszagot”, vagy akár hogy teljesítőképessége határán járna. Különösen kedves az én fülemnek-szívemnek Palmer, hiszen az Emerson, Lake & Palmer (ELP) nevezetű formáció egyik pilléreként már tekintélyes részt mondhat magáénak a progresszív muzsika történetében. Igazi élő legendákat mulasztott volna el tehát, aki ezen a viharos napon inkább a Scorpions mellett teszi le a voksát, s nem ezeket a zenetörténeti óriásokat tapasztalja meg.
A Never Again a Phoenix c. újrafeltámadás-albumról elsőként képviseltette magát: valahogy nem erre a lemezre koncentrált a csapat a setlist összeállításakor. Engem személy szerint nem ragadott magával akkorra hévvel ez a nóta, a nemes üzenetek, és a lelkesítő, erővel teli mondanivaló ellenére sem.
A Wildest Dreams végre hozta újra a lendületet, miközben világháborús gépek fokozták a harci hangulatot a kivetítőn, s a közönség egy emberként harsogta: „Fight!”, bár a nóta üzenete valójában épp az ellenkezőjét sugalmazta: nincs értelme harcolni homályos eszmékért, javakért, s még legvadabb álmainkban sem képzeltünk volna el egy ilyen világot, mint amely ma liánként ölel körbe bennünket. Ezt az érzést talán a közönséget nagyobbrészt alkotó 40-50-es korosztály érezhette tüstént magáénak, de mi, fiatalabb „ínyencek” is megértjük: nem véletlenül gyűltünk mi össze ma, itt, épp ezen a koncerten. Kissé el is szomorított, hogy túl sok velem egykorút nem mozdított meg a buli, pedig ha annyian tudtak volna az eseményről, mint ahányan ismerik a banda megaslágereit, az Artemovszk 38 befogadóképessége érzéseim szerint kicsinek bizonyult volna.
A show pedig ment tovább a Time Again c. darabbal, mely én-berkekben a legnagyobb kedvenc, erőteljesen prog-rockos elemeivel. Egyszerűen zseniális. Pont. Ezt nevezem én rocknak, benne van minden, amire csak szükségem volna, ha csak egy számot hallgathatnék éveken át egy lakatlan szigeten. Élőben olyan plusz dimenziókkal gazdagodott a nóta, hogy utólag meghallgatva a stúdiófelvételt ez utóbbi vázlatnak tűnik csupán. Gitárfutamok, énekszólamok, már-már túlvilági hangulatot sugallva, kőkemény riffekkel váltakozva… huhh.
A Phoenix c. korongról még egy dal került terítékre, az An Extraordinary Life, hogy picit kifújhassuk magunkat. Ebben a Wetton által fémjelzett dalban egyértelműen az ő visszapillantásának lehetünk tanúi, a „lenn és fenn” klasszikus toposza a téma, Asia-módra persze; a remény és a megújulás örök, a főnixmadár újjáéledt, s élvezi a létet itt, előttünk megelevenedve a színpadon.
Az Omega-s End Of The World engem személy szerint nem hozott lázba, kissé öregesen hömpölygött tova. De legalább erőt merítettem a többi finomságra, melyek tetézték az eddigieket: The Heat Goes On – ezt el is hittem nekik azonnal, mikor visszanyúltak az időben ezért a régi slágerért. A nóta végén a többiek diszkréten kiosonva engedték érvényesülni Palmert, kinek dobszólója felért egy edzőtermi gyúrással. A puhány fiatalok leesett állait történetesen kosárba lehetett volna gyűjteni -már ha valaki ezzel a célzattal járta volna a termet -, nemhogy még az ősrajongókét.
Palmer mindezen kimerítő dobütlegelést követően rögvest folytatta az utolsó dalra való bemelegítéssel, gyorsan a színpadon termettek felfrissülve a zenészcimborák is, hogy egy elsőlemezes slágerrel kedveskedjenek: ez volt a Sole Survivor. Ezt mindenki velük énekelte már. Majd sebtében leszaladtak az emelvényről, sejtetve, hogy ez még nem a vég, még érdemes visszatapsolnunk őket. Bár, ha lehetett volna, kértem volna még ráadás „nyalánkságot” többet is. Erre fel ők adtak egyet, viszont a legeslegütősebbet. Bombaként robbant a Heat Of The Moment! Süldő magoncként is magaménak éreztem az „öregek” lelkesedését, hiszen huszonévesként erre a dalra tomboltak nagyokat, s egyben a „pillanat hevét” elkapva éreztem meg azt is, mennyire különleges, kivételes pillanatok most ezek. Körbenézve magamba szívtam minden érzékszervemmel a benyomásait, hogy örök darabként tárolhassam a legszebb emlékek között. Mindazonáltal erősen bizakodom abban, hogy nem ez volt az utolsó „személyes” találkozásunk.
Setlist: I Believe Only Time Will Tell Holy War Trough My Veins Stewe Howe Solo Play Don’t Cry The Smile Has Left Your Eyes Open Your Eyes Never Again Wildest Dreams Time Again An Extraordinary Life End Of The World The Heat Goes On Carl Palmer Drum Solo Sole Survivor Heat Of The Moment
http://originalasia.com
|