Szombaton lezajlott a Barba Negrában egy olyan koncert, ami a látottak alapján valószínűleg egy sorozatnak a kezdődarabja, és az europower irányzatot hivatott úgymond megtribútolni, rendhagyó módon majdnem húsz zenész közreműködésével. A hangzás ellenére jól sikerült esten olyan illusztris zenészek prezentáltak dalokat ebből az "eurometal" stílusmeghatározásból, mint Schrott Péter, Szávai Geri, Noa Rock, Nagy Gábor, vagy az eseményt kiagyaló és megszervező Szabó Gergely, akinek Boltsek Andrea és az Accord Management segédkezett lelkiismeretes lebonyolítási- és kampánymunkával. A metal ezen alfajának körültekintő leírásával igyekszünk most kibontani a látottakat-hallottakat, maradjanak velünk!
Kétlábgépes géplábkezek, avagy mi is az a power metal?
És mi ez az európaizás előtte, miért nem lehet csak simán power, vagy lazán heavy? Kérdezik fennhangon többen is, mikor egy ilyen specifikált stílusmeghatározással találkoznak, pedig mindenki hallott már ebből a fajta zenéből ízelítőt, amikor a metal felé kacsintott, elég csak a Helloween-re gondolni, ami egy igencsak nehezen kikerülhető zenekar a gitármuzsika szerelmeseinek, továbbá az ottani ötletgazda, Kai Hansen tekinthető az eurometal tiszteletbeli szülőpapájának, eleve ő a "godfather of power metal". Az 1980-as évek elején sírt fel először az eurometal csecsemő, a speedelés és a new wave brit heavy szerelemgyermekeként, és olyan zenekarok biztosítottak számára táptalajt, mint a Rage, a Blind Guardian és a fennteb említett Helloween, amelyben Kai Hansen a Keeper of the Seven Keys kettősével meg is definiálta az egész stílust, kb. 50 évre előre megmondva, hogy bizony ebben a fajta zenében ennél jobbat senki nem fog írni, ez erről szól. Zenekarok tömkelege kezdte követni ezt az irányt. A Helloween ugye évekkel később földbe állt (erről bővebben a Hellish Rock Tour part 2 cikkünknél
ITT, avagy az idei GammaRay koncertleírásnál ITT, énekest váltott és egész más meglátásban kezdett el zenélni, ezalatt a GammaRay piszok jó lemezekkel telítette meg a ’90-es évek haldokló metalszínterét, többször köröket verve a nagy előd-zenekarra, és ezt a mai napig képesek megtenni, nem is olyan régen született újjá ismét a banda, valami mocskosul erősen.
A stílus lényege a gyors gitárjáték, a lábdob duplázás, esetlen középtempós menetelés, magas ének, multivokálok, néhol kórusok. Későbbiekben a Stratovarius hozzáadta a saját felfogásában a progresszívebb billentyűfutamokat, ami mára szintúgy olyan elvárás lett a híveknek, mint a fantasy-sebb szövegvilág és apró részletekig dekorált borítók. Kinézetben extremitásnak nincs helye, a zenészek igyekeznek minél emberközelibb módon kinézni a lóhaj alatt, ki elegánsabban (Andi Deris), ki bőrösebben (teljes Hammerfall stáb), ki viszont csak egyszerűbb, napi viseletszerű ruhákkal (Tony Kakko). A gyors kétlábgépezés a speed metalhoz vezethető vissza, és a mai napokra már annyira virtus lett a gyorsaság, hogy néha teljes zenekarok képesek szétcsúszni saját sebességüktől, mint mikor egy olcsóbb Suzuki széthullik 200 mérföldes sebességnél. Hallottunk már ilyet, pl. az egyik leggyorsabb ilyen bandától, a Dragonforce-tól, akik idén még jobban ráhúznak a tempóra az új anyagukon (lehet a Dredd bíróban látott szert tolják), de a Helloween-es Dani Löble játéka is figyelemreméltó, akárcsak a Rage-ben lévő André Hilgers-é, aki Mike Terranát váltotta... Apropó, Mike, aki most Tarjával játszik, az egyik legjobb power dobos volt, amíg meg nem kattant, és össze nem veszett a Rage-el (meg még kikkel nem, story of his life), ezt a Masterplan-ben is megmutatta, vagy az egyik legnagyobb német europower legenda debüt anyagán, a Metalium Millenium Metalján, ahol narrátor volt és aktívan dalt is írt. A Metalium is végigkísérte a 2000-es éveket, olyan tagok adták egymásnak a kilincset, mint Andy B. Frank, Jack Frost, Henning Basse, életben tartva a power fáklyáján a lángot, aztán pár éve Lars Ratz egy kitartó harc után eltemette a jó lemezeket produkálni már képtelen zenekarát, és a dobos Michael Ehré átigazolt a feltámadt GammaRay-be... és már körbe is értünk. Milyen érdekes hogy minden találkozik valahol, ezzel csupán szemléltetni kívántam azt, hogy nagyon érdekes átfedések vannak stíluson belül.
Ígéretes újoncok mindig feltűnnek, vérfrissítést hozva a mára már igencsak eltűnt ágazatba, ilyen volt a Rawhead Rexx, a norvég Gaia Epicus (akik a Be Thy Cross My Victory középrészében egyetlen percben lejellemzik az europower összes lehetőségét), az idén rendkívül erős lemezzel feltámadt Sonata Arctica, a pogány elemeket behúzó Elvenking, a progresszívebb, filmzenésebb Dragonland. Vagy épp a stílust a ’90-es évek metalellenes világában a pöcegödörből kivakaró Hammerfall, akiknek rém érdekes a sztorijuk, ugyanis az a Jesper Strömblad az egyik alapító ötletgazda, aki az In Flames-t és a Dark Tranquillity-t is életre hívta. A Sonata Arcticára visszatérve, ők egészen mást ízt adtak a dalaiknak, köznapibb témákról énekeltek, emberibb, mindenki által megélt dolgokról, vagy csattanós sztorikat zenésítettek meg. Tony Kakko az egyik legérzékenyebb és legdallamérzékenyebb zeneszerző, aki azóta csatlakozott e népes istállóhoz, elképzeléseinek tényleg csak a stílus keretei szabnak határt, senki nem szereti mikor musicalesen vagy progresszívan unalmas lemezekkel bombázza rajongóit, ígérgetve, hogy "na ez olyan lesz mint a rééégi, ééérted, kacsintok ám". Negatív példának ott van a Vision Divine, akik Michelle Luppi énekessel olyan lemezeket tettek le az asztalra, amik a mai napig megunhatatlanok, ezek után mégis feláldozták a saját zenekarukat Timmo Tolki boncasztalán, aki minden egyediséget kiirtott belőlük. Tolkki Stratovariusa ellenben a balhésabb időszakáig többször is olyan megkerülhetetlen anyagokat alkotott, mint az Episode, az Infinite vagy az Elements, aztán egy brutál szappanopera után a figyelem olyan szinten megtört a zenekar felé, hogy aktív státuszuk ellenére is a legtöbb ember már csak szép emlékként tartja számon.
Hallottunk ám már más power metalrol is. Mintha tengerentúlon ez mást jelentene... Mintha lenne egy ilyen Pantera lemez is... A gyakori kavarodást maga az irányzat neve okozza, ugyanis Amerikában is kifejlődött egyfajta power metal (a US power, igen, kitaláltad!), csak ott nem a dallamcentrikusság és érzelmesség formálta a zenét, hanem a hidegebb, riffelősebb, súlyosabb felfogás (mint Amerikában kb. az összes metal alfajt), így a US power érzetében olyan, mint egy dallamosra kiforrt thrash. Fates Warning, Vicious Rumors, Jag Panzer, Nevermore. Az amcsik nem nagyon izgatják magukat stílusbesorolásokkal, nekik többnyire minden a heavy alá tartozik, ami dallamosabb metal, legyen az súlyos riffborogatás vagy kétlábgépre szellősen emelgetés. Van rá példa, hogy német zenekar alkot ebben a jóval súlyosabb alfajban, ilyen a stílusát Victor Smolski ultravirtuóz gitárossal redefiniált Rage, a már elhullt Symphorce, vagy az utóbbi években kicsit beszürkült, de saját hangját nemrég megtaláló Brainstorm. Fordítottra is van példa, a nemrég karakterisztikus énekesét elvesztő Kamelot, a brazil Angra, a progresszív Symphony X mind-mind hozzánőttek a stílus szerelmesei szívéhez.
A fentebb említett Dragonforce egy más szintre emelte a gyorsaságot, de mások már többször próbálták színesebbé tenni a ’80-as években lefektetett alapokat. A Nightwish egy gótikusabb, szimfonikus körítéssel tálalta zenei menüjét, amit a rockzenei szaklapok eladását címlapon szerepelve égig lövő Tarja Turunnen énekesnővel nagyon gyorsan a csúcsra járattak, és már évek óta a saját stílusukon belül alkotnak. A ’90-es évek vége felé zenei hidrogénbombaként robbant fel Luca Turilli és Alex Starpoli nagyszabású kezdeményezése, a Rhapsody, mely a szimfonikus "Hollywood" metalt gyakorlatilag saját találmányként, kompromisszummentesen indították, és lassan, de biztosan bebetonozták magukat a műfajba. Egyéni megközelítésük, a nagyzenekarral feljátszott dalok, a tág kórusok, a lemezeken történő többrészes fantasy történet, a hiperheavy frontember jellegzetes hangja és olaszos kiejtése (Fabio Lione, ő volt a Vision Divine torka, és pótolt a Kamelot turnén tavalyelőtt, továbbá vendégszerepel a magyar Wisdom legutóbbi anyagán, átfedések, ugye) a fogós látványvilág a mai napig egyedi (igazából már kettedi, hisz a zenekar pár éve kettévált, ebből a Turilli vezette Rhapsodynak van létjogosultsága, a RoFire pedig nagyon lassan fog kivérezni ha nem találnak ki valamit amivel megváltják a világot). Az ilyen lehetőségek nyitottak utat olyan elképzeléseknek, mint az Edguy poénpowerkedős zenekarából zubbony nélkül szabadult Tobias Sammet Avantasia-ja, amiben hosszú idő után ismét énekelt a Helloween Michael Kiskéje, és olyan sztárkavalkád hallható az első anyagon, mint Kai Hansen, Timo Tolkki, Alex Holzwarth (Rhapsody), André Matos, Oliver Hartmann, vagy Hollandia legnagyobb exportcikkének számító (hangban, ne értsd félre) Sharon del Adel. Legutóbb pont Timo Tolkki próbált hasonló bőrt lehúzni a metal operázásról a felemásra sikerült Avalonnal, de voltak olyan kevésbé ismert próbálkozások is, amik megérnek egy hallgatást, ilyen az AINA Days of Rising Doom, ami a majdnem teljes Avantasia stábot magába foglalja (Sammettel együtt) és Glenn Hughes hard rock legenda köré épül. Megér egy misét, higyjétek el. Visszatérvén, az Avantasia Metal Opera eredetileg két részesre volt tervezve, és történetileg is egy kerek egészet alkot, mégis több folytatása lett az elmúlt években, már-már a hard rock felé kacsingatva, az első lemez azonban megkerülhetetlen, sodrása miatt bármilyen rock hallgatójának melegen ajánlom (grindereknek IS).
EU POWER METAL FESZTIVÁL a BARBA NEGRÁBAN, vajon hagyomány lesz a többzenészes minifesztivál?
Pár hónapja indult útjának a hír erről a kezdeményezésről, egy több órás power szett a stílus magyarországi zenészeinek színe-java közreműködésével, olyan nevek ezek, mint a Scrott Péter vezette Tűzmadár, a szép nemzetközi sikereket könyvelhető Wisdom, vagy a Twister. Eleinte sokan nem fogták fel a lényeget, azt gondolva, hogy többzenekaros estére számíthatnak, de hamar tisztázva lett, hogy miről is lesz szó. Egy szuperszett-lista, amely majd húsz közreműködő zenész segítségével mutatja be az europower főbb állomásait. Személy szerint tartottam a Barba Negrától, nem sokszor jártam a helyen, de a hangosítási viszonyokkal sosem voltam kibékülve. Nem tudom, hogy helyi hangosítás volt-e vagy hozott technikussal dolgoztak a fiúk, de az is tény, hogy ennyi cserét jó hangosítással felügyelni nem lehet egyszerű. Ez még jogos kifogás lehetne, ha nem az első hangtól az utolsóig szólt volna úgy a gitár, mintha kartondoboz lenne a ládákon. Sajnos ez most nem sikerült, a dob ellenben mindenhol jelen volt, a népes gitáros és énekes vetésforgó mellett összesen két dobbermann váltotta egymást az esten, a Szabó Gergely régi zenészcimborája, Deák Balázs, és a Wisdomos Ágota Balázs balázskodták végig a tizenhat dalt, előbbi hullámzó, ám utóbbi brutálpontos kivitelezéssel.
A kezdéssel alaposan vártak addig, amíg a közönség láthatóan száz fölé duzzadt, majd a lehető legjobb választással indítottak, mind dalon, mind énekesen, ugyanis a Helloween Eagle Fly Free-jét a közismerten közönségfelhergelő Schrott Péter kapta, feladatát tökéletesen el is végezte. Gitáron az első felállásban a Rubicon apja, Horváth Imre játszott sikeresen, az In Dock-os Szadló Tamással karöltve, sajnos játékuk nagy részét megette az ingadozó hangosítás, ellenben érdekes volt hallani, ahogy magyar zenészek Dyonisus-t játszanak kiválóan, majd az egyik legmarkánsabb témájú Stratovarius dalra (Black Diamond) indulnak be igazán. Szög egy-az-egybeni hangzásokra megoldotta a billentyűket, végig mestere volt a hangszerének, ez a Sonata Arctica Black Sheepből is kiderült, és itt kezdett igazán beindulni a buli, ami az énekes- és gitárosváltások után nagyon sokáig leülepedett sajnos
Történt ugyanis egy dobszóló, Mozart Dies Irae-jára, ami alatt a Szög által vezetett Mandara szerelt fel, akik sajnos totálisan el voltak veszve a nagy színpadon, és az első daluk, a Together As One totális érdektelenségbe fulladt, a közönség láthatóan nem tudott mit kezdeni a dologgal, híztak a sorok a sörpultnál. Nachladal István sajnos nagyon keveset volt színpadon, ebből az egyik ez a dal volt, amivel igazából nem mutatott túl sokat hangterjedelméből, és hát van egy olyan, hogy a közönséget kifizetődő dolog megtisztelni színpadi jelenléttel, még szólórészek alatt is hasznos. Persze lehet mászkálni hátra, inni, pihenni kicsit, amíg a zenészek is teret nyernek, de telefonálni hátramenni azért már egész más szint. Hatalmas fekete pont érte, egyáltalán nem lett volna szabad otthagyni azt a zenekart, akik nem tudtak egységet adni a nézőknek, ezzel sajnos a figyelmet sem tudták megragadni. Nahi egy Stratovarius dallal hagyta ott a színpadot, melyben már jóval többet mutatott magából, ezután az Obstructionból megismert Izbéki Bálintnak (aki szabadidejében Maident énekel a Mr. Eddie Kruegerrel és új életet lehellt a Rubiconba is) jutott a feladat, hogy egy Freedom Call és egy Blind Guardian dallal visszahozza a pörgést és a Blind Mirror Mirror-jára már sikerült is, eleve figyelemre méltó zenei alkotás a dal, itt már kezdett minden ismét helyreállni hangulatilag, ez lehet a dobon történt váltásnak is köszönhető volt, Ágota Balázs feszesebb tempózása másképp hatott az emberekre, mint addig Deák Balázs finomabb, joban kiszámolt, ámde elkalandozásoktól nem mentes dobjátéka. A háttérben feszülő óriáskivetítő hivatott a teljes dekoráció szerepét cipelni, és az épp aktuális dal lemezének borítóképe alapján mindenki tudhatta, mire számíthat, nem kellett sokat találgatni. Személy szerint többre számítottam, hisz a kidekorált színpad a stílus velejárója, reméljük legközelebb bővítenek az elgondoláson eme irányban is.
Az igazi agyletépést az hozta, mikor szinte a teljes front kicserélődött, és felhangzott a Rhapsody Epicus Furor-ja, ami az egyik legnagyobb szimfometal himnuszba, az Emerald Swordba csapott át, egy olyan gitárossal, mint Kovács Gabi a Wisdomból, aki tökéletesen megoldotta a Turilli tekeréseket, az éneket pedig a Fabio Lionéhoz hasonló hangú Nagy Gábor vállalta, szemtelenül jól megoldva a kórusokkal teli dalt. Érezhető volt, hogy egy ilyen dal után a Rhapsody VS Rhapsody meccs KO-val nyerő győztesének szólóját sem kerülhetik ki a fiúk, így Luca Turilli legelső szólólemezének legegyütténeklősebb témájával folytatták, az Ancient Forest of Elves-sel, és finoman szólva is le a kalappal, az idei GammaRay előtt fellépő Rhapsody koncertteljesítménye ülős jazzkoncertnek tűnik ehhez a dalkettőshöz képest. Egyértelmű csúcspont volt ez a két dal, javaslom a szervezőúrnak, hogy a második részre ugyanezzel a fogattal kicsit bátrabban nyúljon Turilli dalokhoz, van ott Lamento Eroico, Dawn of Victory, Demonheart, Ascending meg Tormente e Passione. Ezeket úgy elhallgattam volna szívesen, máris kárpótolva éreztem volna magam azért, mert ebben a telített szimfometal műfajban sajnos senki nem alkot (jót) idehaza.
Egy bevallással tartozok innentől, mert Szabó Dániel tanult művészkollégámmal itt már hatott ránk a búzasör, és a következő dalokból sokszor nem hallottunk sokat, mert sikerült túlüvöltsük a lenge hangosítást többedmagunkkal, itt derült ki, hogy normális, odafigyelős hangmérnökpárossal ez a buli fokozottan jobban működött volna. Az emberek szeretik ha szól, no.
A női ének szerepét Noa Rock képviselte két Nightwish dallal, az egyik a Phantom of the Opera duett volt Schrott Péterrel (ki mással, hisz évekig a torkában volt a dal a Nightquest időszakban), majd az engem UFO: Tarzan című dalra akarva akaratlanul emlékeztető Amaranth csendült fel, és meg kell mondani, Noa és Anette Olzon hangja kísértetiesen közel áll egymáshoz. Tény, hogy Noa a saját zenekarában nem ezt a karaktert használja, de jó volt hallani, hogy ilyen közel tud kerülni az eredetihez (hisz a stúdióban megvágott és kihúzott Anette-es számok amúgy dögnehezek éneken, nem hiába halt bele a svéd leányzó a saját témáiba többször is élőben). Noának jár a gratuláció, Schrott úrnak is az igen magas felvitelhez a Phantom végén, no meg a színpadias kiállás rengeteget dobott a dalon, és ez az egyetlen dolog, amit csakis Péternél láttam az estén. Színpadias, mesélő, élő előadásmód. Többiek, tessék róla példát venni, ez is stílusbeli követelmény, nem hiába volt nála a leglélegzőbb a műsor a legelején, a kezdeni hiányosságokat nem nézve.
Egyszer volt egy olyan, hogy Tobias Sammet Tribute Band, ami sajnos idejekorán elhalt, de az énekes Pető Tomi (akkoriban Hellfire Tomi) ott megmutatta, hogy mennyire képes hangban közel kerülni az Edguy torkához. Tomi azóta a Twisterben játszik, és így Szávai Geri gitárossal kiegészülve tolták el a Babylon című eposzt, majd az Avantasia kultikussá vált kezdődalára, a Reach Out For The Light-ra csatlakozott hozzájuk NG is. Élvezhető volt a két dal, de sajnos annak idején a TS Tribute Band által már hallottam sokkal szebben is megoldva őket mind éneken, mind zeneileg, kiváló iparos munka volt a dalok leszedése és eljátszása, de valahogy elmászott az a bizonyos érzet, ami pl. a Rhapsody dalnál volt egy fél órával azelőtt. Tomi, kérjük vissza a TST-t, azonnal!
A záráshoz közeledve a GammaRay egyik legnagyobb himnusza, a Land of the Free csendült fel. Sajnos valami átállási zavar is keletkezett a színpadon, így az amúgy No World Order Illuminati introjára kicsit késve kezdődött az őrlés. Itt azért Gammaray fanatizmusunk hiányolta a Dethrone Tyranny szemgolyókat kipattintó főtémáját folytatás gyanánt, no meg egy Send Me a Sign is befért volna még oda, olyannyira megkívánta a zárás még valamelyik dalt, mint én másnap reggel a hidegvizet. Bálint korrektül elénekelte a dalt, az ő hangtartománya eleve a német power vonalhoz való, Kiske-Hansen imitátornak első osztályú.
Zárásra egy össznépi I Want Out jutott, ugye a dal poénossága ellenére is az europower himnuszának számít, az ökörködős Helloween még Kai Hansennel nagyon jól tudta, hogy mivé fog válni ez a dal, majd 30 évvel később is megunhatatlan sokak számára. A meghajlás igen jól nézett ki, ennyi zenészt ritkán látni egy helyen, egymás mellé felsorakozva, kitöltve a színpad szélességét. A hullámzó hangulat és pocsék hangosítás ellenére is elégedett arcok tapsoltak, tehát a buli nyerő lett, még ha egy Barba Negrához képest is finom embersereg gyűlt össze, remélem hogy jól jöttek ki belőle a szervezők.
Sajnos az est innentől az esztelen piálásba hajlott, mert pár halkan bejátszott dal után nem nagyon volt bulira lehetőség, ahogy ezt máshol meg szokták oldani, hogy az emberek maradjanak csak 4-ig fogyasztani, ropni, stb. Tudjátok. A földlakóknak és fura párzási szokásaiknak kell táptalaj is. Újabb fekete pont, hisz odakint a dohányzórésznél néha több minden történt, mint odabenn. Méltatlan zárása egy jobb levezetést érdemelt bulinak.
A folytatás be van ígérve, akik szeretik a stílust, azoknak mindenképpen ajánlom, akik ismerkednének vele, azoknak is, hisz alapkövek hangzottak el, többnyire jó zenészek tolmácsolásában, további sok sikert a szervezésnek a következő hepajhoz. Mindenképp saját crew-val menjenek, legyenek színpadhoz és pulthoz oda-vissza rohangálós emberek, akik tudnak lamentálni egymásnak, ha valami sz@rul szól, és megoldják.
Az se lenne rossz ötlet, ha esetleg szavazásokat dobna fel a szervezőség közösségi oldalakon, hisz rengetegen kívánságokkal érkeztek, és vártak olyan dalokat, amik nem csendültek fel. Fesztiválhimnusznak mindenképp ajánlanám a Nanowar örökzöldjét, a Power of the power of the power (of the Great sword)-ot. :)
A képeket Bakonyvári Balázs (http://www.baloophoto.com) készítette, a rendezvényről további fotók itt tekinthetőek meg: https://www.facebook.com/media/set/?set=a.448687658602109.1073741932.342456992558510&type=1
Kapcsolódó oldalak:
http:// BalooPhoto.com
https://www.facebook.com/Accord.Produkcio?fref=ts
|
