Bukott Angyal

Igen, nagyon fáj.
És hiába követsz meg.
Belevágtál életembe kompjúterekkel, az internettel, mielőtt bevégeztem dolgomat.
Végigmentem volna utamon, ideért egy új világ.
Hagytam magam megnyílni sok újnak. Megismertem idegen országokat, vallásokat, műveket. Nem zavartak mások, más szexuális szokásai.
Tudtam, hogy későn jöttem. És inkább a múlt vagyok, néha a jelen, de sosem a jövő.
Ami már itt van. Utolérte, és leterítette a kultúrát, a zenével együtt.
Nem gondolva arra, hogy a sazabadság szemetet is hoz. És hogy a mélyből felszínre tör a szenny.
Az íróasztalok, stúdiók, műtermek mélyéről alig került elő valami szépséges, vagy tiltott titok.
Amerikát akartuk, de csak a kukát küldték ide. Mindenki rohant turkálni.
Csak álltunk, és néztünk. Ez lenne a szebb, a több, a szabadabb művészet? Új kor új értéke?
Tudom a helyem. Mégis olyan nehéz elvilselni és megtalálni a kivezető utat ebből a bűzből. Ezt kellene elfogadnom? Megértenem, hogy modern lehessek?

Divat lett a kopaszság, és a katonabakancs. Elég gyakran a kettő együtt.
Fatalok hordják. Meg kellene találni velük a hangot.
Nem olvasnak, nem érdekli őket a múltból semmi.
Csak számolni tudnak, de azt nagyon. De mégis lehet valami, ami az övék, amit én nem értek.
És ez talán baj. Hiszen még nem is éltek, és egyáltalán nem romlottak.
Beprgramozták őket, mint egy új gyülekezet tagjait, csak még nem ismerték fel:
Ezt hallgasd! Ezt edd! Ezt utasítsd el! Erre add a pénzed! Vagy az apádét!
Minden bilit megtöltenek, amit küldünk nekik.
Tudják, mi az üzlet, amit velünk kötnek. Hogy kibírjuk egymást. És hogy ők kibírják az életet, velünk együtt.

Az én hajóm nemsokára végleg kifut. Elhagyja ezt a véres, sz**os szárazföldet.
A kazánban jajgat a szén, a kürt még nem bőghet.
Üszökben születtünk, szikrák lettünk.
Lángot a világra nem vetettünk.
Nem is kellett, Istennek hála.
Hát belevesztünk az éjszakába.
Szárnyas lovakon vágtattunk,
remények bújdosói voltunk.
Álmokat kergettünk,
zenébe fújtuk a lelkünk.
Nem vártuk, hogy ma még időnk lejár.
Kocsmákba menekültünk, olcsó sörök közé.
Ideges vigyorunkban még ott van egy kis büszkeség, de gőgnek nyoma sincs.
Nem tudjuk elfelejteni a stadionok, színházak tomboló tömegét.
Pár éve az egész városon nyomot hagyott az arcunk, a repülőtéri úton száz méterenként néztem a saját szemembe.
Nevem ismerősen hangzik az embereknek.
Tudják, hogy még vagyok.
Bárokban, éttermekben is játszom, nem adtam fel, nem rokkantam és nem haltam bele.
Esznek, isznak. Minden csendes, lassú bluesnál hallom, miről beszélgetnek.
Csak a vadság köti le őket, és a ritmus.
Bömbölő rock&roll-ok alatt nem hallatszik semmilyen böfögés.
Dülöngélve, akadozó nyelvvel dalokat kérnek.
Nem tudják, hogy részegen nem élvezhető a muzsika.
Bele kellene törődni.
Belőlük, értük élek ebből, de nem megy.
Üvöltözöm velük.
Abbahagyom a bluest, röhejes kuplékat és magyar nótákat kezdek énekelni.
És ők boldogok, velem éneklik, mint egy himnuszt a dalt, mely minden kort, rendszert és kultúrát túlél.
"Akácos út, ha végigmegyek rajtad én."...