DANJO

              Olvasást,                                                        zenét, a zenélést,

a rendkívül erős fény és hanghatást, mitől elvesztem az eszemet,

a csendet, mikor a lábam macskaköves utcákon, a sárga levelekbe gázol,

szülővárosomat, Szentendrét, mely örök mozdulatlanságával menedék, ha az élet viharai hullámokat dobálnak rám,

Egert, mert szellemével vigyáz a fiatalságomra,

... és most felejts el mindent! Tépd ki a szemgolyóddal összeköttetésben álló idegpályáról mindazt a csalfa sugarat, mely az imént a képzeletedet csiklandozta itt, s mint a falban futó hangyákat elpusztító méreg, merülj az éjfekete sötétségbe. Bizonnyal mondom, távozz innen! Távozz, mielőtt romlott elmém sűrű mocsarában kapálózni kezdenél! Nyomorult emberi lény, inkább adtad volna tested mócsingként cápák fortyogó levesébe (bár a mai viszonyokat ismerve minden bizonnyal vagy túl kevés, vagy túl sok lennél), vagy vetetted volna a sziklák tetején lesben álló hegyi oroszlánok elé (kiknek kijárna a tested csúfjára elkövetett önfeledt játszadozás), minthogy most belépsz a lelkem mocskának bizonytalan üregébe. Gondolom már sejted, mi vár rád, s a lassan kibontakozó kép kaján vigyorrá torzítja sima arcodat. Ha már idáig bemerészkedtél (pedig az elveszett bárány is féli az oroszlán barlangját, s milyen helyesen is teszi azt), ülj le pár percre, töltök egy pohár bort, s tán nem is sejted, hogy kósza kedvem szerint akár a méregpoharat tölthetem ki, amely olybá tetszik, hogy számomra teljesen közönyös, számodra pedig az énekem végére minden bizonnyal úgyis világossá válik, mint sírjából kihantolt tetem számára a nap. A szabadságom lassan születik, és egy fél pillanatig még úgy kell tennem, ahogy az elődök is helyesnek látták. Megidézem hát a gyűlöletet, mely a legtisztább szubsztanciaként árasztja illatos gőzeit. Ne fanyalkodj, inkább végy belőle egy mélységes lélegzetet, és meglátod, hogy szemed új csillogással telik meg, mint a gyermeké, mely tekintetét apja szigorú és vigyázó arcára emeli. Orrcimpáid ki fognak tágulni, mint az óceánokat átszelő medúza, és ereid megtelnek friss vérrel, mint a hínáros partok dagály idején. Hát nem csodálatos?? Hogy még undokabb mosollyá rútítsam képed, meg kell mondanom, hogy nem mindig csepegtettem íly tiltott gyümölcs nektárját a nyelvemre. Emlékeim poros zugában kaparászik a kép, mintha varangy nyelve kaparászná a fül belsejének finom hártyáját, mely arra ösztönzi szerencsétlen teremtetett lényt, hogy sötét folyosókon botorkálva lépjen a menekülés útjára. Mennyivel másabb volt, amikor az erény, és tiszta eszmék virágos útján haladtam biztos léptekkel magasabb szférák felé, s vidáman bóklászásom során az én hátam volt mások számára a bak, a vérem volt az eleség, midőn célba jutottak. De jajj, a cél messze maradt, már talán meg se látom. Sőt. Látni se akarom! Vigyétek tőlem, a saját szemem kivájom inkább hű késemmel mintsem, hogy rám meressze áspis tekintetét. Inkább leülök az út szélén, mint egykoron egy földre hullott hajszál, és várom, hogy eltűnjön az út. Eltűnjön az összes szeretetében, közönyében, gyűlöletében fürösztő emberrel együtt, ki annyi kínt borított rám. Arra halad egy kislány. Talán van 11 éves, vagy nincs, de manapság már nincs emberfia, aki megmondja. A lelke még tiszta, a bűn épp csak elkezdte ostromolni tisztasága szemérmét, és lásd, szemem előtt évek rohannak el, majd ő se különb a többinél. Tiszta szóval szólítom meg, és ő szemérmesen lesüti a szemét. Úgy ültömben kapom el fehér bokáját, megperdítem a fejem fölött, egy sziklához csapva kiloccsantom az ínycsiklandó agyvelejét, majd az egekbe emelkedek, magasabbra annál a vértől megrészegült szőke ifjúnál, ki magát teremtőnek csúfolja. Mikor pedig ott állok fenn, kezemben az élettelen testtel, mely úgy csüng alá, mint egy száraz pusztán egyedül kódorgó bivaly heréje, szűzi csókra tapasztom undok számat ajkaihoz, és belélehelem mindent mi belőlem emberként maradt. Érzem, az elválás fájdalmasabb lesz, mint amikor a csecsemőt elválasztják az életet jelentő csecstől, és tüdejét megtöltve mennyek ajtajait helyéről kitépő bömbölésbe kezd. Én is ekképpen eresztem ki kezeim közül. Mi történhetett? Mit keresel itt? Hívatlan vendég, te uralkodók megnyomorítója, emberek gonosz szelleme, hogy kerülsz erre a helyre? A neved említésére is viszolyog gyomrom. Tán azt képzeled, nálam többé válhatsz? Felejtsd el! Nevedet hiába hordod büszkén a homlokodon, nem más az, mint szégyenbélyeg, az pedig, hogy szebbnél szebb alakokat öltesz, nem jelent mást, mint hiú vagy és ostoba. Gyönyör, ahogy egyenként szaggatlak darabjaidra, és kényszerítem a lány halott testét, hogy belsőségeiddel együtt elfogyasszon. Ez lennél tán? Ennyire vagy képes, lelkiismeret? Most, hogy a testét jóllakattam belőle, hogy majd életre kelt újra (azért biztos, ami biztos ellenőriztem az érverést, hogy ilyen baleset ne fordulhasson elő, de a lány széttrancsírozott koponyája nem hagyott kételkedésre okot), valld be olvasó, te is megéheztél e sorok olvasásától! Kezem legirgalmasabb mozdulata volt, ahogy hagytam, hogy kihulljon ujjaim közül, és mint az amerikai halászsas meredek ívben megkezdte a pályáját a föld felé. A test röpte egyre meredekebb szöget zár be a talajjal, és mint tudvavetőleges, a szabadesés hatására a sebessége egyre nő a végtelenig. Másként történik. A teremtő hibája, mert úgy volt kedve, hogy telehajigálja a semmit mindenféle sárgolyóval, rajta lelkes lények hadával. Fájdalmas csattanás, ahogy a test a földdel ütközik, és atomjaira szakad. Vérfelhő száll a világ fölé, és mint sáskahad, cseppjei úgy rohanják meg az embereket: kinek az arcába, kinek a mellkasába, kinek a combjába fúródik belőle, és hiába tépik önnön húsukat, a szörnyű bélyeg rajtuk marad, mint egy tündöklő gyémánt. Ekkor én jövök. Eleresztem a testem, mint az őszi fa a levelét, vagy pióca az áldozatát, és zuhanok közéjük. Lángoló üstökösként jelenek meg az égen, és az egy szál gyerekét nevelő vidéki házaspár ijedten csukja be az ablaktáblát, mert tudják, hogy valami rettenetes jön ezután, és meg akarják óvni kincsük szemét a látványtól (mely mindazonáltal szertefölött fenséges). A serdülő gyerek viszont a résre tapasztja a szemét, majd a látványtól láz fogja el, és reggelre kiszenvedi a lelkét. Mondjátok, ki nyújthat vigaszt a gyász óráiban e két aggastyánnak, kiket egy rosszul összerakott gép kihulló fogaskereke nyomott agyon. Hol az építő felelőssége? Nincs már, ki sorsukat lelkükön viselje. Leülök hát a parti sziklára, és bosszút esküdök. Vándor, ki az úton velem szembe lépkedsz magabiztosan, rejtsd el hiéna vigyorodat, és mint a bölcs darvak vihart látva, fordulj biztonságosabb ösvényre! Most már át fogok látni rajtad, és undok szándékaid ellenére kicsavarom a karodat, mint egy vizes rongyot. Nem leszek többé bakod és pohárszéked. Furcsán nézel rám, de nevem hamarosan megtanulod, és reszketve ejted ki, mert meglátod, a testeden keresztül új célok felé széles kaput vájok, hogy ösvénye legyen annak, ki utánam lép...